Valami elkeződött...
keknefelejcs/Viola Anna 2011.07.05. 11:54
1980 nyarának egyik reggelén utoljára ellenőriztem csomagjaim tartalmát. Minden a helyén volt: útlevél, repülőjegy, pénz. Elzártam a víz- és gázcsapot, lekapcsoltam a villanyórát s a kancsóban maradt vízzel meglocsoltam az ablak párkányán lévő virágokat.
Kesernyés örömmel láttam, hogy aznapra nyílt ki egy cirmos szekfű, aminek palántáját tavasszal csippentettem fel az utca kövéről. Kiesett-e valahonnan vagy elhagyták, netán kidobták, nem tudom, de gyorsan meghálálta megmentését. Fájó szívvel hagytam ott, mert tudtam, mire visszajövök a lengyelországi csereüdültetésből, már nem lesz semmi a virágból.
Ám a következő pillanatban már az kötött le, hogy az akkoriban nehezen beszerezhető márkás italt védjem, amit ismerősöm kérésére kellett átadnom egy lengyel pilótának, közös sielésük emlékére.
Varsóban a kezemben szorongatott papírra írt név után érdeklődve, mosolyogva kérdezték: magyar lány? És vezettek olyan helyekre, ahová évekkel később igazolvánnyal, engedéllyel sem jutottam be a mi repülőterünkre.
Jólesett a lengyelek bizalma. De nem sok időt tölthettem velük, mert indult a buszunk, a fővárostól 100 kilométerre lévő üdülőhelyre, ahol lengyel, magyar és keletnémet kollégák pihenhettek volna együtt. Kisérőnk apró, kövér termete miatt állandóan ágaskodva hadart, kizárólag németűl. Rövidesen idegesítővé vált állandó fontoskodása, tolakodása.
- Ne törődjetek vele! - mondta hangjában megvetéssel a velünk egykorú lengyel kolléga, aki kiválóan beszélt magyarúl, ezért kísért bennünket az üdülőig, segítve az eligazodásban. Hogy ebédre is ott maradt, s nem utazott vissza azonnal Varsóba, nos ez nagyon nem tetszett a kis titkárnak.
Mi, a második fogásként feltálalt húst a világ legtermészetesebbe módján faltuk be, csak akkor döbbentünk meg, amikor a lengyel fiú közölte: - nem is tudom mikor ettem utóljára húst, a három éves kisfiam pedig nem látott még egy kolbászkarikát sem. Barátnőmmel összenéztünk és csomagoltuk a hazulról hozott gyulai kolbászt, húskonzerveket, egyen jót az a gyerek, minket úgyis ellátnak. Közben kikérdeztem a lengyel kollégát, mi igaz abból, amit nálunk suttogva beszélnek? Őszinte volt a srác, olyannyira mint amikor már minden mindegy állapotba kerül az ember. A felső vezetést utálták. Walesa embereként hozta a híreket ott nyaraló kollégáinak és nagyon várták azt a közeli pillanatot, amikor kitörhet a lázadás. Pillanatok alatt összeismerkedtem a lengyel fiatalokkal,
A kis, németűl hablatyoló titkár persze felfigyelt erre és minden alkalmat megragadott, hogy szétválasszon bennünket.
Első este a lengyelek nem jöttek a bálterembe ismerkedni. Az állandóan hangoskodó németekre ez olyan hatással volt, hogy rövid időre cendben maradtak. A kis titkár viszont még izgatottabbá vált és nekünk, magyaroknak hablatyolt, hogy beszéljük rá a lengyeleket, hogy az illem kedvéért jelenjenek meg.
- Jóval többről van szó, mint az illem - mondtam neki magyarul és olyan arcot vágott, mint aki megértette. Mi megvacsoráztunk, majd felmentünk szobáinkba.
Pár napig nyugtunk volt a kis titkártól, míg meg nem jelent bejelenteni a majdaneki volt koncentrációs tábor meglátogatását és az ott elehelyezendő koszorúhoz gyüjtötte a pénzt.
A busz bal oldalán vegyesen ültünk, míg a jobb oldalon csak németek. Az egyik házaspárnál a mindannyiunk pénzéből vásárolt koszorú. Alig indultunk el, a férj kitépett pár szál élővirágot a koszorúból és a németek hahotázása közepette a feleségének és körülötte ülő német hölgyeknek nyújtott át belőle.
Mi döbbent csendben figyeltük az eseményeket. Aztán odamentem a titkárhoz és fülébe súgtam - most hol az illem, vagy nem tudják hová megyünk és miért? Legalább a látszatra adnának.
A kis titkárból rettenetes dühöt váltottam ki. Úgy ordított velem, hogy az addig röhögő németek lesütött szemmel hallgattak el.
Majdanekben mi (lengyelek, magyarok) megilletődőtten álldogáltunk külön csoportban, míg a kis titkár a németekkel röhögcsélt és dícsérte a nők hajába, ruhájára tűzött, lopott virágokat.
Vacsora előtt bekopogtam a kis titkárhoz, hogy délelőtti viselkedésére magyarázatot kérjek. A kilincs engedett és kitárult az ajtó. A falon minden négyzetcentimétert meztelen női fotók borítottak, az éjjeliszekrényén Marx, Engels, Lenin szobra állt. Odahívtam az összes lengyelt, magyart. Miközben az ajtó előtt hahotáztunk, lihegve jelent meg a kis titkár.
- Ide tilos belépni! - mondta.
- És ki lépett be? - válaszoltuk.
A megszégyenült titkártól a hátralévő időben nyugtunk volt, nem koslatott, leselkedett utánunk s az egyetlen, nyilvános telefonkészüléket is többször tudták használni a lelkes lengyel hazafiak, miután akkor még nem létezett mobil.
Üdülésünk végére pattanásig feszült volt a helyzet egész Lengyelországban. Elszállt a bolondos fiatalság, figyelmünk az addig számunkra érdektelen politika felé fordult.
Varsóban már nem mehettem be a reptér elzárt részébe átvenni a viszontajándékot. Mindenhol lázas sürgés-forgás volt, a feszültség szinte tapinthatóvá vált.
Üdülőtársam egyikével, egy külpolitikussal hosszan néztük egymást búcsúzáskor.
- Szerelem? - kérdezte megértően a fiatal határőr, aki már jóideje visszaadásra nyújtotta útlevelem.
- Annál több. - válaszoltam.
Hazaérve első dolgom volt a rádiót bekapcsolni és az ezerszer megszűrt információkból kihámozni mi történt lengyel testvéreinkkel. Csakhogy már nem lehetett sumákolni: tényként közölték a fordalom kitörését. A később végigfutó tűzben a szálak mégis elvarratlanok maradtak, a múlt az sok-sok érdekütközések miatt pedig befejezetlen maradt
|
Köszönöm mindenkinek a hozzászólást.