HETEDIK JELENET

Késő este a rendelőnél. A zárban fordul a kulcs. 

Az orvos hangja az ajtó mögött: Úgy osonok a klinikán, mint egy betörő. De muszáj megelőznöm a bajt. Ha lehet.

Belép az orvos. Felgyújtja a villanyt, nézelődik. Nincs bent senki. A fal mellett álló székek előtt két facsemete fekszik a földön. Odamegy, egy papírlapot emel fel mellőlük.

Az orvos: (Csodálkozva olvassa) Doktor úrnak szeretettel. Az egyetlen élet öröméért hálával Fülöp és Barka.  (Leengedi a lapot. Elgondolkozva) Fülöp és Barka? Ezzel kellett volna kezdenem. Mi a páciens neve? Elemi tévedés. Kirúgtak volna bármelyik szigorlatról. Mi a neme, neve, kora? S akkor mit tehettem volna? Szakmai ártalom, csak a kijavítandó elváltozások érdekelnek. Gyanút kellett volna fognom, amikor megláttam a jellegtelen szerkezetet a képernyőn. De hát a vizsgálatot el kell végezni elejétől végig. És én nem végeztem el. Kikapcsoltam a gépet, ráadásul elkövettem azt a végzetes hibát, hogy megkérdeztem, miben segíthetnék nekik.  Most már mindegy. Majd beásatom ezt a két csemetét a klinika kertjében. (Tűnődik) Nem, nem lesz jó. Naponta találkozom vele. Ameddig itt dolgozom, mindig eszembe juttatja ezt az ostoba történetet. Ostoba történet ez? Nem, ez már nem. Az egyik nagyapámé volt az. Talán. Az övé, azoké az embereké. Melyik embereké? Akik ezerkilencszáznegyvenöt után hatalomra kerültek? Másik nagyapám, József tata is akkor tájt került hatalomra. Ötvenkettőben lett a belgyógyászati klinika vezetője. Halál? Biztosan volt. Ilyen ez a szakma. De sokkal több élet. Eh, semmit sem értek. Ki tudja kibolygatni azt a valóságot? Nem törődöm vele. Most nem. Túl keveset tudok róla. Alaposan utána kell nézzek. Azt hiszem, sok meglepetésben lesz részem. (Lehajol a két csemetéért, hona alá veszi.) Kiteszem őket a sétányra. (Ismét kézbe veszi őket. Nézi) Mégsem. Elszáradnak. (Leteszi, leoltja a villanyt, bezárja a rendelőt)   

NYOLCADIK JELENET

Néhány óra múlva. Nyílik a rendelő ajtója. Az orvos, villanyt gyújt, majd behoz két csebret. Kimegy, behúz egy tömött zsákot. A csemetéket sorra beállogatja, a csebreket feltölti a zsákból kitöltött földdel. Amikor elkészül, elhúzza a fal mellől őket, kigörgeti a széket és pontosan középről szemlélni kezdi. Egy idő után elszenderedik. Arra ébred, hogy valaki áll mellette.

Az asszisztensnő: Jó reggelt, doktor úr!

Az orvos: Jó reggelt!

Az asszisztensnő: (Zavartan) Hát? (Lerakja a holmiját) Mi történt? Hogyhogy ilyen korán?

Az orvos: Milyen sok kérdése van egyszerre!

Az asszisztensnő: Elnézést. Nagyon meglepődtem.

Az orvos: Kaptam egy ajándékot, azért jöttem.

Az asszisztensnő: Két fácska! Jaj milyen helyesek! (Hirtelen kijózanodva) De hát itt nem lehet tartani. Vagy igen?

Az orvos: Dehogy! Szabálytalan. Különben sem férnénk tőlük.

Az asszisztensnő: De akkor… miért hozta ide?

Az orvos: Nem hoztam, viszem.

Az asszisztensnő: Nem értem.  

Az orvos: Én sem egészen. Várom a holnapot, hétvégén van esetleg annyi időm, a végére járjak.

Az asszisztensnő: Doktor úr, összesen három kulcs van. Pillanatnyilag kettő önnél, egy nálam.

Az orvos: Nem az a kérdés, miként kerültek ide, hanem egy sokkal de sokkal nehezebb, súlyosabb: miért éppen hozzám? Erre szeretnék választ keresni.

Az asszisztensnő csodálkozva nézi az orvost, tétova mozdulatokat tesz, néhányszor nekilendül egy-egy kérdésnek, de egyszer sem hagyja el hang az ajkát. Abbahagyja a próbálkozást, köpenyt vesz, előkészít mindent a rendelés megkezdéséhez.

Az asszisztensnő: Ma nem maradhatnának itt?

Az orvos: Itt maradnak. Hétfőn majd elvitetem.

A két csebret elhúzzák, minél kevésbé legyenek útban. Az asszisztensnő feléjük kanyarodik, mosolyogva végighúzza a kezét a leveleken, majd a bejárathoz megy.

Asszisztensnő: Kérem az első beteget, fáradjon be!

KILENCEDIK JELENET

Délután. A rendelőben. Csend. Az orvos az asztalánál ül, tűnődve a csemetéket nézi. Bejön a felesége.

A feleség: Szervusz. (Az orvoshoz megy, megcsókolja) Miért hívtál ide?

Az orvos: Szervusz. Holmi kérdésekbe botlottam, s szeretnék mihamarabb választ kapni.

A feleség: Milyen rejtélyes vagy, valósággal poétikus! (Elneveti magát. Észreveszi a két csemetét) Nahát, mint két felkiáltójel! Ez új szerzemény?

Az orvos: Egészen friss. Nem tetszenek?

A feleség: De.

Az orvos: Olyankor kedvesebbet szoktak mondani.

A feleség: Csak kiszaladt a számon, olyan véznácskák.

Az orvos: Az éjszaka születtek.

A feleség: (Csodálkozva néz a férjére) Nagyon furcsa dolgokat mondasz.

Az orvos: (Elgondolkozva) Volt két ember, lett két fa, ami felkavarodást okozhat a múltban.

A feleség: Kinek a múltjában?

Az orvos: A miénkben.

A feleség: (Nyugtalanul) Mi történt?

Az orvos: Mivel?

A feleség: A két emberrel.

Az orvos szótlanul a két fácskára mutat.

A feleség: (Egyre hangosabban, de nem hisztériázva) Nem értem, nem értem!

Az orvos: (Megfogja a felesége kezét) Gyere, járjunk a végére. Akarsz jönni? (A felesége bólogat) Nem muszáj, lehet, hogy kemény dolgokat kell meghallgatni.

A feleség: Nem baj, menjünk. Ezért hívtál.

Az orvos: (Maga előtt vezetve a feleségét) Menjünk!

A feleség: (Hirtelen megfordul) És a család új tagjai? (Az orvos csodálkozva néz rá) A csemeték.

Az orvos: Egyszer tegyük meg a két utat. Apai, anyai rokonaim, érkezünk! (Pici szünet után) Honnan tudod? Miért mondtad, hogy családtagok? (Maga elé) Elképesztő! Micsoda érzékenység. Feleség…

TIZEDIK JELENET

Faluba vezető út.

A feleség: Pusztaszentjános. Utaztunk hajóval, tengeralattjáróval, repülővel, vonattal, autóval, biciklivel, lovas szekérrel, s most gyalog.

Az orvos: (Csodálkozva) Nem értem.

A feleség: Messze van.

Az orvos: Mindjárt megérkezünk. Erzsébetékhez megyünk.

A feleség: Egyáltalán még megismer minket valaki?

Az orvos: Természetesen. Gyerekkoromban sokszor voltam itt. Később gyérebben.

A feleség: Utoljára a gyerekekkel voltunk. Annak legalább tíz éve.

Az orvos: Mindig valami rendkívülinek kell történjen, hogy az ember végre rászánja magát valamire.

A feleség: A félsz, hogy mi vár ott?

Az orvos: Általában véve a kényelem, a megszokás, talán a félelem is. De leginkább a butaság. Az idő múlása és az egyhelyben ülés kiegészítik egymást, együttesen remekül feldagasztják az ember képzeletében a vélt vagy valós negatívumokat. 

A feleség: És ebben az esetben?

Az orvos: Mondd, mikor volt annyi időnk, hogy elhagyjuk a várost? A rövid szabadságot pihenésre használtuk.

A feleség: Vagy a szülőkhöz mentünk. Elfáradtam.

Az orvos: Megérkeztünk, ott az Erzsébeték kapuja.

Megállnak egy kapu előtt, bekiabálnak.

Az orvos: Adjon isten szép napot, van itthon valaki? (Csend)

A feleség: Miért nem telefonáltunk?

Az orvos: Mert ide akartam jönni.

Nyílik a kapu. Egy idősebb asszony jön.

Erzsébet: Tessék, miben segíthetek?

Az orvos: Szervusz Erzsébet, mi vagyunk Bálint és Aranka.

Erzsébet: Jesszusom, kutyánk, macskánk megdöglik! Hát ti hogy kerültök ide? (Magához öleli az orvost, aztán a feleségét) De örülök! (Nézi őket) Elnézést, a nagy meglepetéstől még arról is megfeledkezem, hogy bennebb tessékeljelek. Mivel jöttetek? (Bemennek a lakásba) Foglaljatok helyet! (Leülnek)

Az orvos: Autóval az árokig, onnan gyalog. Harminchat esztendeje volt az árvíz, azóta sem javították meg a hidat.

Erzsébet: Felszeg felől járunk.

Az orvos: Ne mond, tényleg kijavították az utat?

Erzsébet: Legyalulták, kikövezték. Sok helyen az országút gyengébb minőségű, mint a mi autópályánk. Gyertek, egyetek valamit, biztosan megéheztetek.

A feleség: Köszönjük, ettünk.

Az orvos: Nem vagyunk éhesek, az imént álltunk meg egy vendéglőnél.

Erzsébet: Nahát ilyet te Bálint, hiszen tudod, ide nem lehet telt gyomorral jönni! Meséljetek valamit!

Az orvos: Köszönjük, megvagyunk. Dolgozunk, a gyerekek mindjárt kinőnek a markunkból.

A feleség: Már kinőttek.

Erzsébet: Ugyan lelkem, a férfiak ezt nem ismerik be.

Az orvos: Micsodát?

Erzsébet: Hogy a szülők anyagi támogatásával teszik azt, amit akarnak.

Az orvos: Na, azért az nem egészen úgy van!

Erzsébet: (Arankához) Mit mondtam? (A két nő elneveti magát)

Az orvos: És ti?

Erzsébet: Mi megvolnánk. A férjem elutazott néhány napra, vele sajnos nem találkoztok, de a fiammal igen. Én, itthon.

Az orvos: Menj már, nyugdíjas vagy?

Erzsébet: Nem gondoltad így megvénültem, igaz? A hatvanat elpostáztam, bizony.

A feleség: Ne haragudjatok, meg kell kérdeznem valamit. Hogy van köztetek ekkora korkülönbség?

Erzsébet: Az én szüleim jóval idősebbek, mint a Bálinté. Bálint apja kései gyerek. Én viszont jó hamar férjhez mentem.

Az orvos: Edvárd majdnem velem egyidős.

A feleség: Ó, olyan borzasztó, az ember nem ismeri a rokonait! Jövet éppen arról beszélgettünk Bálinttal, hogy ha rendben vannak a dolgok, vagy esküvő van, sohasem gyűl össze a család. Egyedül egy temetés mozgat meg mindenkit. Nem tudom, miért kell megvárni, míg meghal valaki.

Erzsébet: Van benne valami. A ti lakodalmatokon ott voltunk, de a külföldi rokonokkal csak akkor találkoztam, amikor szegény Gyuri bátyánk meghalt.

Az orvos: (Leül) Mintha megnőtt volna ez a ház amióta nem jártam itt.

Erzsébet: Igen, mi állandóan bővülünk. Csakhogy lefelé. Ez a rész sokáig amolyan lomtár volt, utólag tettük lakhatóvá. Szoktam mondani a férjemnek, ássunk még egy pincét, s lakjunk ott.

Az orvos: És fent?

Erzsébet: Az az Edvárdé. Amikor elvált a feleségétől, otthagyta a várost. Innen ingázik. Nem szereti, ha zavarják. Rendelkezésére áll az egész ház. (Erzsébet feláll, egy tányér szárazsüteményt, egy kancsó vizet tesz az asztalra) Kérlek, vegyetek.

Az orvos: (Miközben ropogtat a süteményből) És a többiek?

Erzsébet: Pillanatnyilag jól van mindenki. Menjetek, látogassátok meg őket. Mindenhol találtok valakit otthon. Vigyázat, magamfajta öreg!

Az orvos: (Feláll, a falra akasztott fényképeket nézi. Az egyik fénykép előtt) Ez kicsoda?

Erzsébet: Edvárd fiam. A másik egyenruhás pedig, nagyapánk.

Az orvos: Szeretném, ha mesélnél valamit róla.

Erzsébet: Kiről?

Az orvos: Nagyapánkról.

Valaki az utcáról bekiabál.

Egy hang: Erzsike néni, jött-e haza az őrnagy?

Erzsébet kimegy.

Erzsébet hangja: Ne kiabálj, vendégeim vannak!

A hang: Bocsánat! Edvárd mikor jön haza?

Erzsébet hangja: Attól függ, mennyi dolga akad.

A párbeszéd alatt az orvos a fényképeket nézi.

A hang: Majd még erre jövök. Arra kéri édesanyám, segítsen neki egy kicsit.

Erzsébet: Most?

A hang: Igen, ha lehet.                            

Erzsébet: (Visszajön) Kérlek, ne haragudjatok, de ez már így megy nálunk.

Az orvos: Gyere Aranka, járjuk sorra a rokonságot!

A feleség: Menjünk.

Erzsébet: (Kikíséri őket) Várlak uzsonnára!

TIZENKETTEDIK JELENET

Az utcán. Távolról egy idős férfi közeledik.

A feleség: Most miért vagy ideges?

Az orvos: Ez az elhangzott kedélyes csevely bosszantott fel.

A feleség: Mi baj Erzsébettel?

Az orvos: Semmi. Nem lettem sokkal okosabb.

A feleség: Én viszont kaptam néhány választ kérdéseimre.

Az orvos: Azokat otthon is megtudhattad volna.

A feleség: De nem tudtam meg.

Az orvos: (Néhány pillanatig nézi a feleségét) Kérdeztél, és nem mondtam el?

A feleség: Olyasmi.

Az orvos: A helyzet az, hogy két szakasz van, s az összekötő egybeesik a házasságunkkal. Mondtam már, gyermekként gyakran jártam itt. Felnőttem, s a tanulmányokkal elsodródtam. Aztán megnősültem.

A feleség: Nahát!

Az orvos: Most mi van?

A feleség: Semmi. Nem kell annyira elkomorodni.

Az orvos: Elragadtattam magam? (Megenyhülve) A nősülésig eltelt jó pár évben nem jártam itt. Aztán ketten voltunk, s a változások. Túlságosan felhecceltem magam. Úgy léptem be, mint aki azonnali választ vár.

A feleség: Fel nem tett kérdésre.

Az orvos: De most kérdeztem.

A feleség: El kellett menjen.

Odaér az idős ember.

Az idősember: Jó napot!

Az orvos; A felesége: Jó napot kívánok!

Az idősember tovább megy.

Az orvos: Mit válaszolhattam volna kérdéseidre? (Hirtelen az öreg után fordul) Kálmán bácsi! (Az öreg megáll. Lassan megfordul) Kálmán bácsi, ugye maga az?

Az öreg: Annak kereszteltek.

Az orvos: Bálint vagyok, az Erzsébet unokatestvére.

Az öreg: Haj, szervusz fiam, hát nem felejtettél el?

Az orvos: Rég láttam.

Az öreg: De azért megismertél. Derék dolog! Mi járatban?

Az orvos: Rokoni látogató a feleségemmel.

Az öreg megemeli a kalapját az asszony előtt. Az asszony elmosolyodik.

Az öreg: Az kell.

Az orvos: (A feleségéhez) Kálmán bácsi volt, aki az ölébe vett, s azt mondta, igyak egy korty sört, hogy nagykoromban ne hányjak tőle.

A feleség: S te elhárítottad.

Az öreg: Bestia kölyke mind megissza, ha ráhagyom!

Az orvos: Kálmán bácsi! Valami furcsa dolog történt velem az elmúlt napokban.

Az öreg: Megesik.

Az orvos: Mi most tulajdonképpen nagyapám miatt vagyunk itt.

Az öreg: Hagyd a bánatba, régi história!

Az orvos: Maga jól ismerte, mondjon valamit róla.

Az öreg: Mit akarsz tőle?

Az orvos: Tőle semmit az égvilágon. Nem ismertem. De szeretnék tudni róla bár néhány dolgot.

Az öreg: Az első egyenruhájában savanyó, mogorva ember; a másodikban ijesztő; a harmadikban, a sötétkékben, megtört, magára maradt ember volt. Tudod-e fiam, hitvány, nehéz idők voltak azok. Ami megtörtént, megtörtént, ne foglalkozz vele.

Az orvos: Otthon a családban sohasem beszéltek róla. Itt meg nem voltam gyerekkorom óta. Mégis csak a nagyapám volt.

Az öreg: Jó, ha nem felejted el a régieket.

Az orvos: A véletlenen múlt. Mostanáig nem vettem túl komolyan, hogy csak az létezik, akiről beszélnek.

Az öreg: (Szünetet tart. Indulna) Mi fiam itt megvolnánk. Csak békesség legyen, s egy kis egészség. Megyek, mert várnak rám. Gyertek még, hozzátok a gyerekeket is! Isten áldjon!

Az orvos; a felesége: Viszontlátásra, Kálmán bácsi! Viszontlátásra! (Mindenki elindul)

A feleség: Vajon mi történt?

Az orvos: Kálmán bácsival? Semmi. Dolga van. Én viszont ledöbbentem. Jobb is, hogy az öreggel nem kezdtem boncolgatni a kérdést. Akiről nem beszélnek, nem létezik. Az enyészeté. Ha belegondolok, hogy pontosan olyan nagyapám volt, mint József tata, valószínűtlenné válik az egész. A rokonsággal többé-kevésbé mindig tartottuk a kapcsolatot. A nagyszülőkkel különösen. Ez a nagyapám mégis olyan, mintha hirtelen harmadik karom nőtt volna. Hangosan nem mondom, de bentről folytonosan kikívánkozik: mi ez? Borzasztó azt kérdezni egy nagyapáról, hogy: Ki ez? Megérkeztünk! Emlékszel? Itt laknak Alberték. (Belépnek a kapun)

TIZENHARMADIK JELENET

Másnap reggel, Erzsébetnél. Erzsébet az ebédlőben tevékenykedik. Belép az orvos és a felesége. Fel vannak öltözve, de látszik, hogy most ébredtek fel. Az orvos eléggé megtépettnek néz ki, másnapos.

Erzsébet: Jó reggelt tubicáim!

Az orvos, a felesége: Jó reggelt.

Erzsébet: Gyertek, csak gyertek. Üljetek asztalhoz, reggelizzünk. Mindjárt jön Edvárd.

Leülnek.

Az orvos: (Elhúzza a száját) Köszönöm, nem eszem.

Erzsébet: Nocsak, miért nem?

A feleség: (Nevetve) Azt hiszem, nem érzi jól magát.

Erzsébet: Hosszú volt az éjszaka?

A feleség: Tudod, nem szokott inni.

Erzsébet: Akkor most bepótolhatta. Nálunk mindig remek lehetőség van ilyesmire.

Az orvos: (Fájdalmasan) Lehetőség mindenhol van, de itt elment az eszem.

Erzsébet: Varázshely.

Csendben ülnek, az orvos vizet iszogat.

A feleség: Segítsek valamit?

Erzsébet: Köszönöm, nem szükséges. Már készen vagyok. Kértek kávét?

Az orvos: Kávé és aszpirin, az lesz a megfelelő kúra.

Az asszonyok nevetnek. Az orvos is elmosolyodik, miközben a fejét súrolgatja. Erzsébet kávét tölt, s odaad egy tablettát. Az orvos hamar elnyeli.

Erzsébet: Hogy telt a tegnap?

A feleség: Nagyon kedves volt mindenki. Én hosszas vándorlásra számítottam, de Albert mindenkit tudósított. Mit mondjak, legtöbb egy óra alatt együtt volt a család.

Erzsébet: No, akkor volt ott nyüzsgés. Hívott engem is, de meg akartam várni Edvárdot. Végül olyan későn jött haza, hogy már nem volt értelme útnak indulni.

Az orvos: Lett volna értelme, ti hiányoztatok.

Könnyű utcai öltözetben belépik Edvárd.

Erzsébet: Emlékszel Bálintra meg Arankára?

Edvárd: Természetesen. Szervusztok!

Az orvos, a felesége: Szervusz! (Fel akarnak állni, de Edvárd leinti)

Edvárd: Maradjatok csak, én ülök hozzátok. Meséljetek valamit. (Az asztalhoz ül)

Erzsébet: (Edvárdhoz) Eszel?

Edvárd: Nem, ismét el kell mennem. De maradok még öt percet.

A feleség: Nagyon kedves volt mindenki, a tegnap igazán jól éreztük magunkat.

Az orvos: Ma nem érzem jól magam.

Edvárd: (Nevetve) Nálunk nem árt, ha óvatos az ember. Nagyon rég láttalak. Milyen szél hozott erre?

Az orvos: (Lassan beszél, közben felváltva vizet és kávét kortyolgat) Azt hiszem, az a leghelyesebb, ha azt mondom, a kíváncsiság hozott ide. Szerettünk volna találkozni veletek, engem pedig, hirtelenjében nagyon kezdett foglalkoztatni a nagyapánk sorsa. Addig unszoltam a népet, amíg a tegnap Albertéknél mindenki elmondta a magáét. Aztán, hogy feledjük az előrángatott múltat, leittuk magunkat.

Edvárd: Gondolom, volt mit mosni. Annak idején, a főiskolán tanították nekünk azokat a módszereket. Mint elrettentő példákat.

Az orvos: Szóval te is tudsz róla!

Edvárd: Dédapámról? Mindenki ismeri a történetét.

Az orvos: Itt. Többek közt arra próbáltam választ találni, én miért nem tudtam mostanig jóformán semmit.

Erzsébet: Tudod, innen származott, a kihelyezései függvényében többek közt itt is élt, természetesen nem felejtettük el. De már olyan régen nincs, hogy senki sem foglalkozik vele.

Az orvos: A tegnap sok minden elhangzott, például, hogy tanult ember volt, aki valaha sokat olvasott. Állítólag jó író lehetett volna. Nagyon szerette a pontosságot. Más szerint valósággal elállatiasodott. De a leginkább a következő gondolkoztatott el: az a vélemény uralkodott, ha nagyanyánk nem hal meg olyan fiatalon, talán az öreg sem csúszik el.

Edvárd: Ez azért nem ilyen egyszerű. Dédanyám még élt, amikor beállt a kommunisták közé, és igen tevékeny volt az új kötelékben.

Erzsébet. Miket tudsz, te Edvárd!

Edvárd: Ez a szakmám, édesanyám. (Az órájára néz) Ne haragudjatok, mennem kell.

Az orvos: Neked a vasárnap sem szabad?

Edvárd: A bűnözés nem ismeri az ünnepnapokat.

            Elbúcsúznak, Edvárd elmegy.

TIZENNEGYEDIK JELENET

            Néhány nap múlva. Az orvos és felesége a házuk nyitott tornácának szélén ül,    lábuk a talajon. Az enyhe légmozgásban játékosan rezgő leveleket nézik.

Feleség: Hosszú utat tettünk meg.

Az orvos: Gondolom leginkább te, kinek fogalma sem volt erről az egészről.

Feleség: És te?

Az orvos: Általában véve tisztességesen neveltek. Egyedüli dolog, amit elfelejtettek tudatni, ennek a nagyapámnak a viselt dolgai. Láthattad, milyen zavarban volt mindenki József tatáéknál a látogatáskor.

Feleség: Azt nem értem, mire való a titkolózás. Kevesebb lesz attól a család neve, amit én is szívesen viselek, ha ilyen kapcsolatok vannak? Annyira idegen számomra ez a, minek nevezzem, ez a hazugság.

Az orvos: Gondolom, leszámítva ezt az újdonságot, ami engem is alaposan meglepett …

Feleség: Ó kedvesem, nem téged akarlak bántani!

Az orvos: … olyan nagyon nem változtatja meg véleményedet rólunk.

Feleség: Dehogy, dehogy! Mondtam, nem veled van gondom. Hiszen ez téged is alaposan felkavarhatott. Egyszerűen nem szeretem a képmutatást, a dolgok lábtörlő alá söprését. Nagyon tetszett a pusztaszentjánosiak hozzáállása. Nem sokat kerteltek. Esetleg le kellett mosni egy kis erősítővel.

Az orvos: Nagyon kihegyezed az őszinteséget. Elképedve gondolok arra, hogy az első pillantásra azt mondtad ezekről (A csemetékre mutat): felkiáltójelek.

Feleség: Ne becsüljük túl a dolgokat. Egyszerűen azt az érzetet keltették.

Az orvos: Azt kell mondanom, most szerénykedsz.

Feleség: Hagyjuk ezt. Nekem tetszenek, azért kértem, hozzuk haza. Meglátod, jótékony hatással lesznek mindannyinkra.

Az orvos: Még nem tudom milyen a társaságukban. Megtörténhet, nem lesz könnyű egy házszám alatt élni a két ezüsthárssal.

Függöny

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.30. 11:57 keknefelejcs 10 pont

2011.03.27. 16:46 kodrane Nagyon találó téma!  Most írom a családom történetét. Azt hiszem azt a címet kellett volna adnom, "Felemás világ!" Az eddig olvasott drámák közül ez a lagjobb! 10 pont!