KILENCEDIK JELENET

            A táborparancsnok irodája. A táborparancsnok egyedül van. Láthatóan ittas        állapotban         álldogál az ablaknál. Az iróasztalához lődörög, kiemel egy     üveget, meghúzza,        visszateszi. Visszalődörög az ablakhoz.            Parancsszavak hallatszanak, majd fegyverropogás. A parancsnok elfordul          az ablaktól, a falra helyezett rajzhoz lődörög. Elveszi a piros ceruzát, az       „épület” rajzát megpótolja egy vonallal.    Miközben rajzol, s amíg hátralépve        tanulmányozza az eredményt, dal-szerűen       folyamatosan mormogja: Épül a             mű, épül, vörös jövőnk elgyün…

Táborparancsnok: (Hirtelen leteszi a ceruzát) Na és a nők? Remekül kivonják magukat az áldozatvállalás alól. Ők csak addig remekeltek, amíg matriarchátus volt. Addig tudtak elől lenni, tülekedni. Most ott lustálkodnak napestig a szobákban. Ha legalább egyet fellógathatnánk, vagy megkaphatná ólom-adagját! Mi a nyavalya, nem szanatórium ez! Volt már kötél és golyó is, de az régen esett a szoknyás férgeknél. Akkor bezzeg nem zsinatoltak áldott nap. (Magából kikelve üvölt) Büdös szabotálók! Majd a pofátokba verek én! (Kirohan)

TÍZEDIK JELENET

            Agyonzsúfolt női cella. Kivágódik az ajtó, a részeg táborparancsnok áll előtte.

Táborparancsnok: Mi van itt, büdös kurvák? (Mindenki talpra szökik) Mi ez a mocsok? Még van pofátok nőnek nevezni magatokat! A nők tiszták, állandó jó benyomásra törekednek. Büdösek vagytok, mint a disznók! Mosakodtatok ma? Miért nem? Bezzeg kint tudjátok rázni a valagatokat! Mozgás surgyéi! Sorakozó, készülődés mosakodni! Mit bámultok? Én kell megtanítsalak? Anyátok, a rohadt csecsű, aki ilyen hitvány semmiháziakat szotyogtatott a világra, az kellett volna elmondja, a fejetekbe verje, mosakodni csórén szoktak. Vetközés! (A nők ledobják ruháikat, reszketve állnak) Nézd ezt a fekélyt! Hát ezért döglenek a férfiak? Hát ezért öldöklik egymást? Ezért képes szembefordulni, még elvtárs is az elvtárssal? Ti lábatok közével gondolkozók, ti hitvány férgek, van pofátok szabotálni a jobb jövőt! Majd megmutatom nektek az igazságot a női nemről, amikor vagy kettőt saját kezemmel lógatok fel! (Az ajtóhoz legközelebb álló nőhöz lép) Reszket a seggetek, mi? (Felemeli a karját, hogy pofon vágja, elveszíti egyensúlyát, hanyatt esik. Az őrök kifogják, mielőtt elvágódna, de a karja beleakad az ajtóba és felhasad. Amint talpra állítják, a sebesülést nézi) Jaj mekkora seb, itt fogok elvérezni! (Az általános döbbenetben egy fiatal rabnő előlép, lehasít egy darabot az első kézügybe eső lepedőből, s a parancsnok karjára csavarja. Az elképedt részeg hatalmas pofot ken le neki. A lány elesik, fejét beüti, ott marad mozdulatlanul.) Állj fel! (A lány nem mozdul) Állj fel! (Üvölti) Felállni! (Odalép, rúgódni kezdi) Felállni! Állj fel te dög! (Leáll, fújtatva nézi) Mit bámultok? Segítsetek neki!

            Néhány nő odahajol, próbálják élesztgetni. Eredménytelenül. Az egyik     figyelmesen hallgatózik.

Egyik női rab: Nem szuszog.

Táborparancsnok: (Ismét rúgódni kezdi a mozdulatlant) Kelj fel, te dög! Azt hiszed, csak úgy kibújhatsz a büntetésed alól? Felkelni! (Ép kezével a sérült karjához kap) Az istenit, hogy fáj! El kell mennem az orvoshoz. (Megfordul. Távozóban a két őrnek) Vigyétek a hullaházba! (Elmegy)

            Az őrök közelebb lépnek, hogy elvigyék. Ekkor megmozdul a lány.

Rabnők: Él! Megmozdult! Megmozdult! Ne vigyék a hullaházba!

Egyik őr: Pofa be!

Másik őr: Egyetlen mukk, s a fogatokat lenyelitek! A hullaházba vele!

            Kihúzzák a lányt, a rabokra zárják az ajtót.

Az egyik őr hangja: Mi a francot csináljunk vele?

A másik őr hangja: Hallottad a parancsot.

Az egyik őr hangja: Megmozdult.

A másik őr hangja: Majd nem mozog többet!

Az egyik őr hangja: Most őrök vagyunk, vagy gyilkosok?

A másik őr hangja: A franc az érzékeny lelkületedbe! A parancs, az parancs, egy szeméttel kevesebb!

Az egyik őr hangja: Igenis!

A másik őr hangja: A hétszentségit, fogd meg, visszük az elfekvőbe!

            Távolodó léptek. Az addig mereven álló rabok engednek feszes testtartásukból. Van, aki megkönnyebbülten felsóhajt.

TIZENEGYEDIK JELENET

            Női elfekvő. Éjszaka. Annyi a fény, amennyi a kinti reflektoroktól beszűrődik.     Kevés beteg, kizárólag haldoklók. Nyögések, sóhajok, értelmetlen             szófoszlányok hallatszanak. Az egyik ágyon megmozdul a takaró, hirtelen felül   egy bekötött fejű nő.

Barka: Szomjas vagyok! (Szünet) Hol vagyok? Mi történt velem? (Nézelődik. Nagyon lehangoltan) Vajon hol vagyok? (Megsúrolja a fejét) Jaj! (Megtapogatja a kötést, óvatosan bontani kezdi, leveszi, figyelmesen nézi a félhomályban) Nem véres. (Tapogatja a fejét) Nagyon fáj. Elveszítettem az eszméletemet. (Szünet) Megütöttem a fejem. (Szünet) Nagyon szomjas vagyok. (Szünet) Valaki megütött és én elestem. (Lassan lehúzza a takarót. Próbálkozik, minden testrésze mozog. Óvatosan a padlóra engedi a lábát, feláll, elindul. Talál egy vizesedényt. Belekortyol, undorral kiköpi. Körbenéz) A halálraítélteknek mindegy? Ez az elfekvő. Igen, igen, az elfekvő! (Apró kortyot vesz, kiöblíti a száját, kiköpi. A műveletet néhányszor megismételi) Így jobb. Majd lesz víz. (Kezét húzza az arcán) Feldagadt. Emlékszem! A táborparancsnok megütött, amikor rátettem a kötést.

Elhaló hang: Ki járkál? Ki van ott?

Barka: Barka vagyok. Hol vagy?

Elhaló hang: Itt a sarokban, az ablak és a fal mellett.

            Barka odamegy.

Barka: (Nyújtja a kezét) Barka vagyok.

Elhaló hang: Karola. Nem tudok mozdulni. Veled mi történ?

Barka: Beütöttem a fejem az ágy szélébe, talán azt hitték meghaltam.

Karola: A hátamra zuhant egy fémállvány. Lebénultam. Az ajtó közelében, azon a kis polcon találsz iható vizet.

Barka: Köszönöm! (Menet közben) Hozok neked is. (Iszik, visszajön) Kérsz?

Karola: Csak az ajkam nedvesítsd.

Barka: Elég lesz?

Karola: Nem, de nem iszom, mert megfulladhatok.

Barka: Nem tudom, mitől tértem magamhoz.

Karola: Néha megtörténik. Minden magyarázat nélkül helyrejön a korábban súlyosan fejsérült.

Barka: Honnan tudsz ilyeneket?

Karola: Én is az előbb tértem magamhoz. De ez a végső… stádium. (Sír. Lassan megnyugszik) Kint orvos voltam. Te?

Barka: Tanító. Hogy kerültél ide?                                                           

Karola: A körzetemben egy belügyis felesége elvérzett. (Köhögési rohamot kap. Barka megemeli a fejét. Lassan lecsillapodik. Nehezen lélegezve) A férj hullarészegen ment haza, s a felesége otthon szült, mert nem volt akit mozgósítani.

Barka: De hát nem a te hibád!

Karola: Valakinek bűnhődni kellett és így remélik a Bogáthy név pusztulását.

Barka: (Megemeli a takarót) Ó jaj! Várj, kiveszem a lepedőt alólad. Édes istenem, milyen forró vagy!

Karola: (Egyre nehezebben szuszog) Ne, ne vedd. Így most kényelmes a mocsokban. Vérmérgezést kaptam a hátamon tátongó sebből. Vagy ez visz el, vagy a fulladás. Már tombol a tüdőgyulladás. Reggel... (Elájul. Barka lehasít egy darab rongyot, megnedvesíti, letöröli Karola arcát. Egy idő után Karola magához tér)

Barka: Mi lesz reggel?

Karola: Reggel jön az őrség, jelentkezz náluk és menekülj erről a helyről! Innen csak függőlegesen lefelé van út! Élve még soha senki ki nem került ebből a szobából. Ez a nagynevű egyirányú zóna.

            Nevetés közben elveszíti az eszméletét. Barka gondosan betakarja, egy            darabig őrzi. Semmi változás. Feláll, az ágyához szédeleg, bebújik a takaró       alá. Reggel. Bejön egy őr és egy rabnő.  A rab megáll az ajtónál. Az őr    végigjárja az ágysorokat. Megbökdösi a haldoklókat. Mindegyikhez    megjegyzést fűz.

Az őr: Még él. Ez is. Micsoda szívósság! (És így, minden ágynál. A sarokban megáll, figyel) Na, az orvos nem tudta megmenteni magát! (Röhög. A rab kimegy, hamarosan targoncát hozó két másikkal érkezik) Csomagoljátok a mocskos lepedőjébe, a takaró marad! (Karolát elviszik. Így megy végig az inspekció. Barka meg sem moccan) Ez még él? Él. Sor kerül rá is. (A kijáratnál, a rabhoz) A takarítást elvégezni, aztán jelentkezés! (Elmegy)

A rab: Igenis! (Járkálni kezd az ágyak közt) Micsoda fertő! Aki meghalt, jól járt. (Belenéz az edényekbe) Maradt még étel? (Barka megmozdul. A takarító megfordul) Ki az?

Barka: Én.

A rab: Hát élsz? És tudsz mozogni?

Barka: Igen.

A rab: Akkor mit keresel itt? Azonnal jelentem!

Barka: Ne, kérlek, ne! Az éjjel tértem magamhoz.

A rab: Itt senki sem tér magához. Meghal, elföldelik.

Barka: Akadhat kivétel.

A takarító: Olyan van, hogy szól, s én meghallgatom. De az sem járkál. Jelentem!

Barka: Engem sem láttál járni.

A rab: Gyanús vagy!

Barka: (Lelöki magáról a takarót, feláll) Tudok járni. Kérlek, ne jelents fel!

A rab: Te bolond vagy, ez a tábor legrosszabb helye!

Barka: Lehet segíteni az embereken.

A rab: Ezeken? A franc se segít, mind kinyúlnak!

Barka: Mégsem mocsokban.

A rab: Elég! Jelentem, mert különben nekem gyűlik meg a bajom.

Barka: Ne mondd meg, hogy magamhoz tértem.

A rab: Itt is meglopod az államot? Valami tévedés történt ott fent. Én nem szabadott volna ilyenekkel egy fedél alá kerüljek.

Barka: Itt annyit sem kapok, mint a barakkban. Mit lopok?

A rab: A kiszabott utad alól akarsz kibújni.

Barka: Sokkal hasznosabb lennék, ha a szenvedéseket enyhíthetném.

A rab: Fölösleges energiapocsékolás! Az erődet az előírt munkára fordítsd! Még a tetejében reakciós szemét vagy, azonnal jelentem! (Indul ki. Barka kezébe veszi a seprűt, s a nyelével tarkón vágja. Az megfordul, de nincs ideje szólni, még egy ütést kap. Lerogy. Barka az ágyba húzza)

            Kicsit később. Barka az ágy szélén ül, sír.

Barka: Édes istenem, mit tettem, hová jut az ember! (Összefogja a kezét, csendesen imádkozik. Végeztével felemeli fejét. Nyugodtan szól) Lehet, az életembe kerül. Semminek semmi értelme. Legalább ezt az utolsó feladatot rendesen elvégzem. (Feláll. A talált lepedőfoszlányokkal az ágyhoz kötözi a leütött rabot, beköti a száját is.) Akkor hát lássuk, kiért mit tehetek.

            Órák múlva. A fény nagyon meggyérült. Barka az ágya szélén ül, befejezi           imáját. A rabhoz.

Barka: Sajnálom, nem hallgattál rám. Nyugodt lehetsz, elégtételt kapsz. Legkésőbb az esti jelentésnél lebukok. De ez a nap! Nézd, mindenki tisztán fekszik, s még olyan is volt, aki evett! (Elsírja magát) Nagyon félek az elkövetkezőktől, de így sem lehetett élni. Legyen, aminek lennie kell.

            Teljesen besötétedik. A kinti fények világítanak be. Barka az ágyán ül. Leoldja   a kötelékeket a rab szájáról, kezéről. Az nagy lendülettel ugrana, de   összeesik.

Barka: Elzsibbadtál.

A rab: Ezért meglakolsz!

            Barka a tiltakozás ellenére lábra segíti a rabot, aki kirohan az ajtón.

TIZENKETTEDIK JELENET

            Este a férfi-rabkórházban.

Első beteg: Nem tudom, mi történik, gyanúsan csend van kint.

Második beteg: Azt hiszem, a teljes hírzárlat telepedik nyomasztóan ránk. Ilyenkor mindenfélét kitalál az ember.

Első beteg: Nem, nem, valami lóg a levegőben.

Harmadik beteg: Az emberi létnek természetes velejárója a híráramlás. Nekünk semmi sem jut, ilyenkor jelentkezik a pótcselekvés, a képzelgés.

Negyedik beteg: (Az ablakhoz sántikál, nézelődik) Üres a gyülekezőhely, a parancsnokság csendes, az őrtoronynál fény van. Várjatok csak, üres a poszt! Vajon mi történt? Egy nő szalad a parancsnokság irányába csuklóját súrolgatva. (Szünet) A barakkok előtt sem áll senki! (Szünet) Ott az őr a toronyból, leveszi a lakatot az ajtóról, bemegy. (Szünet) Kijött. (Szünet) Kicsapódott a barakkajtó. Kilépett valaki rajta egyedül, s nem lőnek! (A járóképes betegek az ablakhoz tódulnak)

Fülöp: (Tűnődve) A sarokban heverő.

Ötödik beteg: Mit mond?

Fülöp: Nem véletlen, hogy ő jött ki elsőnek.

Hatodik beteg: Mi történhetett?

Fülöp: Aki kijött elsőnek, a barakk besúgója.

Hetedik beteg: Esetleg az egyik, soha nincsenek egyedül.

Fülöp: Nem tudom, mi történt, de ha elsőnek kijött, valami fontosat tudhatott meg az egyenruhástól. Ezek sohasem kockáztatják a bőrüket.

Negyedik beteg: Mind többen és többen tódulnak ki. Nézzétek, más irányból is áramlanak, és nem lő senki!

Fülöp összeszedi magát, kiszédeleg a teremből.  A többiek izgatottan néznek ki az ablakon.

Ötödik beteg: A parancsnokságnál ég a villany, de csend van.

Nyolcadik beteg: Nézzétek, ott szédeleg Fülöp, mindjárt összehull!

Többen: Hol? Hol?

Nyolcadik beteg: A barakknál, valakikkel beszélget.

Első beteg: Csakugyan.

Harmadik beteg: Már jön vissza.

Hatodik beteg: Lesz-e elég ereje visszaérni?

            A kis ablak előtt gyúródva, izgatottan figyelnek. Félhangok hagyják el ajkaikat.   Bejön Fülöp. Mindenki feléje fordul.

Fülöp: Azt beszélik, igen fontos ember halt meg, senki sem tudja, milyen parancsot teljesítsen.

Hetedik beteg: Vigyázat, esetleg beugratás! Megvárják, gyűljön össze a sok ember, aztán működésbe lépnek a golyószórók, a lángvetők.

Többen: Az lehet. Dehogy, nem vártak volna mostanig! A gazemberségnek és alattomosságnak nincs határa! Ha veszni kell, vesszünk, itt egy jó alkalom!

Fülöp: A távolabbi barakkok lakói már elmentek. Ide, a parancsnokság mellé érkezett a legkésőbb a hír.

            Rabok jönnek a kórházba. Köztük van a barakkból az első rab is, meglátja       Fülöpöt.

Első rab: Azt hittem, többet sohasem látunk!

Fülöp: Kicsin múlott.

Első rab: Majd elmesélünk mindent, most viszont szaladjunk, amíg nem késő.

            Ágytól ágyig mennek, mindenkit felsorakoztatnak, aki mozogni tud.

Másik rab: Induljunk!

Első rab: Fülöp, mire vársz? Gyerünk!

Fülöp: Nem megyek. Az utóbbi időben én voltam a legjobb erőben. (Az ágyon fekvőkre mutat) Szükség van rám.

Másik rab: Jöjjön, aki itt marad, nem kap második esélyt.

Első rab: Gyere már, egyetlen, s visszafordíthatatlan alkalom!

Az ágyban fekvők: Ne hagyjon magunkra! Menj, mentsd fiatal életed! Segíts rajtunk! Bajtárs!...

Fülöp: Mindenki elment?

Első rab: Nem, a parancsnokság cellái tömve vannak, s akiket a távoli munkapontokról még nem tereltek haza.

Fülöp: Menjetek, majd utolérlek.

Első rab: Biztos?

Fülöp: Igen. Isten áldjon!

            Elmennek.

TIZENHARMADIK JELENET

            A női kórház elfekvője. Barka az ágyáról a bejáratot nézi mereven. Végül            feláll, az ajtóig megy. Tétován a kilincsre teszi a kezét. Felsóhajt egy beteg,       elhalón vizet kér. Barka rögtön megfordul, elveszi a vizes edényt, ellátja a             rászorulót. Utána elmegy minden ágyhoz, a lehetőség szerint segít. Végül           megáll az ablaknál, kinéz.

Barka: Miért nem jönnek a hóhérok? Sehol egy lélek. (A terem felé fordul) Várjatok, rögtön visszajövök!

TIZENNEGYEDIK JELENET

Férfikórház. Fülöp egy beteg alól próbálja kihúzni a lepedőt. Megszólal egy hang a hátánál.

Barka: Segítek!

Fülöp: (Ijedten fordul meg. Csodálkozva nézi a nőt. Zavartan) Maga kicsoda? Hogy került ide?

Barka: Egyedül itt láttam fényt és mozgást.

Fülöp: (Nyújtja reszketeg kezét) Fülöp.

Barka: (Kezet fognak) Barka. Mi történik?

Fülöp: Nem tudom mi okból, de futni engedtek mindenkit.

Barka: Csak úgy?

Fülöp: (Megvonja a vállát) Csak. Úgy tűnik.

Barka: (Gyanakodva) Nem tudom, mit gondoljak.

Fülöp: Nézzen ki, a tábor üres. Én egyetlen fegyvert sem hallottam működni.

Barka: A női kórház a kerítés mellett, a legeldugottabb rész. Ezért nem hallottam semmit. Engem, s a néhány haldoklót egyszerűen itt felejtettek.

Fülöp: Használja ki a lehetőséget, menjen!

Barka: Egész nap azt vártam, mikor zúdítanak szembe egy marék golyóval. Most pedig élek. Ezt a lehetőséget nem szabad eljátszani.

Fülöp: Akkor a viszont látásra!

Barka: Nem maradhatnék itt?

Fülöp: Azt mondta…

Barka: Amit mondtam, komolyan gondoltam. Ettől a pillanattól a szegesdróton kívül veszélyesebb.

Fülöp: Egyáltalán, hol a női kórház?

Barka: Nagyon rossz a tájékozódási kézségem. Inkább megmutatom. (Elmennek)

Egy idő után döngeni kezd a kórterem fala. Hull a vakolat, kitörik a deszkafal. Fülöp jelenik meg a résben, majd Barka.

Beteg rab: Jaj, hogy megijesztettek!

Fülöp: Képzelje, a női kórház, ennek a folytatása. Csak a két falat kellett áttörni. Áthozunk mindenkit. Könnyebb lesz, ha mind együtt vagyunk.

Tizenötödik jelenet

Táborparancsnokság. Az irodában a parancsnok, s néhány egyenruhás.

Táborparancsnok: Amíg ott fent kiigazítják a politikai rövidzárlatot, visszaállítjuk a rendet.

Helyettese: Az őrség nagy része is kereket oldott.

Táborparancsnok: Megoldjuk a kérdést, kevés fogvatartott maradt. (Hirtelen a sérült karjához kap) Nem akar gyógyulni a seb. Ki kötözhetné újra?

Helyettese: Egyedül a kórházban van valaki.

Parancsnok: Lemegyek, megnézem. Addig üljön nyugodtan mindenki! (Elmegy)

Helyettese: Parancsom a következő: megelőzendő az újabb szökési hullámot, az itt maradtakkal végezni kell! (Az egyenruhások döbbenten néznek rá) Nem hallották?  A meggyérült őrséget összeszedni és végrehajtani!

TIZENHATODIK JELENET

Kórház. A nők és a férfiak együtt.

Fülöp: Együtt volnánk. De mi legyen tovább?

Barka: Egyelőre várunk. Víz van elég, csak éppen nekünk nem adtak. A mosás megoldható. Talán valami étel is kerül. A többit a jóisten gondjaira bízzuk.

Fülöp: Milyen jól kiismeri magát.

Barka: Más körülmények közt tanító vagyok.

Fülöp: A felnőttek úgy viselkednek, mint a gyerekek?

Barka: Itt nem. A gyerekek nem elvetemültek.

Fülöp: A politika elvetemült.

Barka: Valami nagyon elromlott.

Belép a táborparancsnok.

Táborparancsnok: Mi van itt? (Fülöp és Barka csendben állnak) Értenek ehhez? (Megmutatja a sérülését)

Fülöp: Az orvos szekrényében talán van kötszer, de le van lakatolva.

Táborparancsnok: Mit álldogál? Leütni a lakatot!

Barka: Üljön le, kérem egy székre.

A parancsnok leül. Hosszan, némán nézi egymást a két ember. Aztán Barka kibontja a kötést. Fülöp széklábbal lefeszíti a lakatot.  Egy tűrés gézt ad át Barkának. Amikor a kötözést befejezi, kintről fegyverropogást lehet hallani. A parancsnok felugrik, abban a pillanatban fegyveresek rontanak be. A parancsnok láttán lendületük megtörik.

Táborparancsnok: Mi van itt?

Az egyik fegyveres: Jelentem, parancsot kaptunk a fertőző góc felszámolására.

Táborparancsnok: Kitől? Itt nem ropoghat fegyver váratlanul!

TIZENHETEDIK JELENET

Parancsnokság. Az irodában Barka, Fülöp és még néhány ember, mind civilben. Az asztalnál az új parancsnok.

Az új parancsnok: Látom, átnevelő intézetünk munkája nem volt hiábavaló. Maguk, az a néhány öntudatos ember, aki nem hagyta magát befolyásolni a megtévelyedettek szelleme által, elvégezte, amit az állam és párt rá kiszabott. A demokrácia mindig megfizeti a szolgálatokat, haza mehetnek. Mától szabad emberek. Mielőtt elmennének, egy jó tanács: Ne lehetetlenítsék el jövőjüket azzal, hogy olyanok után kutakodjanak, akikkel együtt voltak itt az átmeneti időszak előtt. Elmehetnek!

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.26. 12:20 keknefelejcs Nagyon jó írás. De reményre semmi ok?