NARRÁTOR: Közönséges történet lesz. Azt is mondhatnánk rá, hogy átlagos. Hacsak nem mindennapi. Mégis elmesélem, hiszen bármennyire is átlagos, ez az én történetem.

                        Egy férfiról fog szólni, és egy nőről. Kettejükről. Csak a szokásos. Szerelem. Amolyan átlagos szerelem. Ami még ma is megtörténhetne. Nincs két egymást gyűlölő család. Nincs a másik felett álló küldetés. Nincs vélt rokonság, sem gonosz varázslat, sem háború. És nincs harmadik. Ezt később még fontos lesz: nincs harmadik. De van még valami, vagy valaki, aki maga a történet. Egy macska. Gomoj. Így hívják, mármint a macskát. Senki se tudja, ki nevezte el, és miért pont így, de soha senkinek nem jutott eszébe máshogy hívni, csak így: Gomoj, szimplán „pontosjével”…

                        Túl sokat beszéltem, rossz szokásom. De kezdem is azonnal a történtet. A férfi mérnök volt. Vagyis, mérnök, ha jól tudom, a mai napig. Pontos, fegyelmezett, precíz, és még sok „derékszögű” jelző, ami a mérnököket, és a hasonlókat jellemezni szokta.

FÉRFI:              ( narrátort meg nem szakítva jön be a színre. Leül az íróasztalához. Vonalzókkal, papírokkal, és egyéb célszerszámokkal felfegyverkezve dolgozik. Kimért, tudatos mozdulatok. Derűs, nyugodt kisugárzás.)

NARRÁTOR:     Most éppen otthon van. Dolgozik. Tehát azt is mondhattam volna, hogy a munkahelyén van… Egy hatalmas, nehéz és hosszú munkába fogott bele. A szokásos bizsergésen kívül, amit új megrendeléskor érez; és ami miatt soha nem fogja megunni, most aggodalom is vegyül. Nincs kimondott oka, hacsaknem egy egyszerű, apró jelző, amit az előbb kifelejtettem: „határidős”. Méghozzá nem is akármilyen: „visszadobott” és „fölöttébb sürgős”. Feszült, de ezt is, mint minden mást életében csak megfontoltan, és lehetőleg kevésbé látványosan teszi. Történt, hogy gyerekkorában beleesett a nagyszüleinél egy gödörbe. Nem volt messze a házuktól, mégis megvárta nagyapját, aki ez idő tájt szokott elmenni a kocsmába, hogy megigya a napi egy fröccsét, és megbeszélje az időjárást. Nagyapja már majdnem elkerülte a gödröt, amikor udvariasan, és a lehető legnyugodtabb hangon segítséget kért. Hát ilyen volt a mi mérnökünk.

                        De lássuk másik szereplőnket! A nőt… Foglakozását tekintve, hát… hogyan is jellemezhetném? Sok mindent kipróbált a takarítónőtől egészen a társalkodónőig.  Igaz, hogy különböző szerepekben és  különböző helyzetekben dolgozott már, de minden munkájában az volt a közös, hogy csak addig csinálta őket, ameddig élvezte. Aztán elment. Elköszönés, és megbánás nélkül élt.

NŐ:                  ( narrátor megáll. Bejön nő. Dúdol. Nem kimondottan csinos, inkább karakteres, és erős kisugárzása van. Mászkál, körülnéz, kontaktust teremt a nézőkkel.)

NARRÁTOR: Hát, ilyen a mi női főszereplőnk…

                        De ebből még nem kerekedik magától a történet. Van két szereplőnk, egymás tökéletes ellentétei. A kiinduló helyzet tehát érdekes, sőt, ígéretes… És egy picit sablonos, de mondtam, ez csak egy átlagos történet lesz…

                        Hogy a dolgok beinduljanak, hogy a férfi megismerje a nőt, hogy megtörténjen a szerelem, kell még valami. Vagy valaki. Maga a történet: Gomoj. Egy hatalmas fekete-fehér kandúr. A Nőnél lakik, de ha azt mondanám, hogy ő a gazdája, kikérné magának. Önálló macska, ő dönti el, hogy ki mellé szegődik, és mikor hagyja ott. Ebben nagyon hasonlít a Nőre. És ameddig valaki mellett van, szereti, igazán és mindenek felett. Általában akkor is, ha elhagyja. Néha elfelejti. Történt már így is. Például, ha bántották. Ha csak kicsit, és egyszer, akkor is. Ebben is hasonlítanak. Valószínűleg azért vannak együtt már ilyen régóta. Megértik egymást.

                        Node kezdjük végre a történetet. Nem most kezdődik, hanem szombaton.

NŐ:                  (kimegy színről)

NARRÁTOR:     A férfi már teljesen belefeledkezett a munkába, még a pénteki ingje van rajta. Pedig már órák óta szombat van.

FÉRFI:              ( ugyanúgy, ugyanott. Csak görnyedtebb, a haja össze van kuszálva, az ingje gyűrött, és félregombolt.)

NARRÁTOR:     Egy számítás felett görnyed, és két szög összegét számolja már fél órája újra, és újra… És újra. Nem stimmel. Túl sok. Nem nagyon, csak éppen hogy. A szögek már csak ilyenek…

FÉRFI:              Nem lehet… Nem lehet… Ez egyszerűen nem lehet. Képtelenség. Hihetetlen. És megint. Ilyen nincs. Nem lehet. Nem. Ez nem történhet. Most nem. Velem, most nem. Lehetetlen. Nem. Ilyen… Ez, most… Nem hiszem el… Lehetetlen… (nekiáll fel-alá mászkálni) Hogy azt a… Ez hihetetlen… Miért, miért? Nem hiszem el! Lehetetlen! Én, nem…

                        (leroskad a székbe) Nem bírom ezt nézni… Elmegyek, sétálok, hátha mire visszajövök… Nem fog változni, tudom, hogy nem fog, de tiszta fejjel rájöhetek, hogy hol a hiba. De ha egyszer nincs! Ennek ki kellene jönnie! Megyek. Ez lehetetlen… Nem lehet… (kimegy a színről, majd visszajön) Igen, brióst fogok venni, attól mindig megnyugszom… Csak egy kicsit hideg lett. Kabát, ez az. Lehetetlen…

                        (ki színről, majd be, ellenkező oldalon. „megy”)

NARRÁTOR:     Ezzel elment brióst venni az éjszakába. Amit még nem vett észre. Csak a pékség előtt. Ahol még két órát kellene várnia egy briósra. Vagy akár többre. De ennek a lehetősége sem veszi rá, hogy ott szobrozzon. Elindult hazafelé. Vagy legalább is ő azt hitte, hogy hazafelé indult. De ilyen állapotban nem csoda, hogy inkább távolodott otthonról. Ekkor történt, hogy meglátta a park szélénél Gomojt. Hirtelen erős nyilallást érzett az agyában, és érezte, hogy a következő pillanatban eszébe fog jutni a megoldás. Hitte, hogy még egy pillantás Gomoj egyik fekete foltjára, ami kísértetiesen emlékeztet a kérdéses két szög által határolt területre, és meglesz a megoldás. Csakhogy Gomoj már nem volt ott. Eltűnt.

FÉRFI:              Ne, cica… Gyere vissza! Cicc, cicc… Cica! Hé, macska! Hahó! Kell a bundád! Nem akarlak bántani, dehogyis… Csak hozd vissza magaddal… Kérlek, cica... Cica… Cica…(kimegy színpad jobb széléig, majd megáll)

NŐ:                  (bejön, színpad bal szélén megáll, férfit nézi)

FÉRFI:              Ez lehetetlen… Nem hiszem el. Majdnem, már majdnem… Lehetetlen… (észre veszi Nőt)

NARRÁTOR:     A történet elkezdődött. Ezzel a pillantással. Még akkor is, ha a mérnök szerint csak egy sokkal későbbivel. A nő már tudta, és akkor dől el minden. Tehát eldőlt. Persze nem úgy látszott. Nem látszik elsőre túl gyakran, ki tudja, miért.

FÉRFI:              Ez lehetetlen…                     

NŐ:                  Tessék?

FÉRFI:              Semmi. Semmi…

NŐ:                  (elindul ki színről, de ugyanakkor visszafordul, amikor férfi megszólal)

FÉRFI:              Elnézést, hogy csak így megszólítom… Csak arra lennék kíváncsi, hogy… Tudom, hogy éjjel van…

NŐ:                  …hajnal

FÉRFI:              Hogy? Ö, igen, hajnal… De nincs semmi rossz szándékom. Közelebb se megyek, ha nem akarja, de…

NŐ:                  Mondja!

FÉRFI:              Hogy? Tessék?

NŐ:                  Valamit kérdezni akart, nem?

FÉRFI:              Igen, persze. Egy macska.

NŐ:                  Igen?

FÉRFI:              Tessék?

NŐ:                  (közelebb jön, megáll férfi mellett) Milyen macska?

FÉRFI:              Igen. Hát, ö… Olyan… Tarka. Nem látott egy fekete-fehér macskát errefelé? Buta kérdés, tudom, de nekem tényleg kell az a macska…

NŐ:                  Nem adhatnám oda, nem az enyém… Csak most velem van.

FÉRFI:              Hogy…? Nem úgy kellene, csak még egyszer látni… Maga ismeri azt a macskát?

NŐ:                  Gomoj.

FÉRFI:              Tessék?

NŐ:                  Gomoj.

FÉRFI:              Ühüm.

NŐ:                  Ez a neve.

FÉRFI:              Egészen furcsa név.

NŐ:                  Én is úgy vélem.

FÉRFI:              Mégis úgy hívja.

NŐ:                  Igen. De ez a neve.

FÉRFI:              Ha meg nem sértem, úgy értettem, hogy ez a macska, hogy is mondjam… Most magával él. Akár hívhatná másnak is…

NŐ:                  Nem hívom másnak, ha így hívják.

FÉRFI:              Értem.

FÉRFI:              Tudja, csak azért kellene az a macska …Gomoj… mert mérnök vagyok, elnézést, még be sem mutatkoztam…

NARRÁTOR:     Bemutatkoztak. Pedig a nevek nem mondanak semmit. Mégsem mondhatom el őket, hiszen a férfi biztosan még mindig egy komoly, jó nevű mérnök valahol. Maradjanak hát továbbra is csak Férfi, és Nő.

FÉRFI:              Mint mondtam, mérnök vagyok, és komoly problémám támadt egy számítással. Szögekről van szó, vagyis az általuk közbezárt területről, és… Sehogy sem jön ki. Gomoj bundáján pedig van egy kísértetiesen hasonló terület…

NŐ:                  Nem értem, miben tudna segíteni Gomoj.

FÉRFI:              Hogy őszinte legyek, én sem… Amikor megláttam a macskát, volt egy olyan érzésem, hogy általa nagyon közel kerültem a megoldáshoz. Ha még egyszer láthatnám, akkor… Butaság, ugye?

NŐ:                  Ha magának nem az…

FÉRFI:              Már magam sem tudom… Elnézést, nagyon fáradt vagyok, már napok óta nem aludtam. Nem akarom ezzel untatni, elnézést…

NŐ:                  Éppen ráérek. Még nem kell sietnem sehova.

FÉRFI:              Hova sietne? Elnézést, indiszkrét vagyok… Sajnálom.

NŐ:                  Ne kérjen mindig elnézést.

FÉRFI:              Jó, elnézést. Ez most nem volt direkt.

NŐ:                  Pedig vicces volt.

FÉRFI:              Igen, az. Nem vagyok egy vicces ember. Sokan nem vallanák be. És lehet, hogy jobban teszik. Nem kell egyszerre kiábrándítani az embereket… Másrészről így kisebb esélye van a csalódásnak. És ugyanígy az ismeretségnek, úgyhogy most nem tudom… Azt hiszem, kezd leesni a vérnyomásom. Hazamegyek.

NŐ:                  Jól van?

FÉRFI:              Persze.

NŐ:                  Mikor evett utoljára? Vagy aludt?

FÉRFI:              Túlságosan is régen. Örültem, hogy megismerhetem. Viszontlátásra.

NARRÁTOR:     De mégsem távozott azonnal, hanem visszafordult. És meglátta, ahogy a nő utána néz, és az alsó ajkába harap. Nem volt ebben semmi különös. A nő gyakran harapott az alsó ajkába, például, ha gondolkodott, vagy elmélázott, és akkor is, ha zavarban volt. A férfi ezeket mind megfigyelhette később, és még akkor is izgatónak találta, de most, mikor először látta, teljesen belefeledkezett. Az őszinteség kedvéért el kell mondanunk, hogy tényleg nagyon alacsony volt a vérnyomása, és úgy érezte magát, mint azon a kevés alkalmon, amikor részeg volt. Befolyásolta? Persze! De ha nincs cselekedet, akkor nincs mit befolyásolni…

                        Hol is hagytam abba? Visszanézett. És maga sem tudta, de már újra a nő mellett állt.

FÉRFI:              Én… Elnézést. (megcsókolja)

NŐ:                  (csók vége. Hosszan néz rá. Nem löki el, nem is csókolja vissza.

                        Ki a színről)

NARRÁTOR:     Haza indultak. A férfihoz. Nem hiszem, hogy tudták, csak odaértek… Igen, egy kicsit unalmas eddig a történetem. Pedig miért kellene, hogy az legyen? Miért unalmas a boldogság? Mert félünk, hogy nem tart örökké, és várjuk, hogy ez mikor következik be. Akkor hátradőlhetünk, karunk keresztbefonva, és mondhatjuk: mi ezt tudtuk előre!

                        Megint elkalandoztam. Hazaértek. Út közben alig szóltak egymáshoz, de végig kézen fogva jöttek. Valaki más is ment velük, jobban mondva utánuk. Gomoj. Lassan döcögött, és mosolygott a bajsza alatt. Én legalább is úgy képzelem.

FÉRFI:              (előre jön, próbál pár papírt, és vonalzót összepakolni, hogy csak a dolgozóasztalt borítsák be, de nem sikerül. Megáll.)

NŐ:                  (megjelenik. Nem néz körül, csak férfit nézi.)

FÉRFI:              (odamegy hozzá)

NARRÁTOR:     A férfi és a nő szeretkeztek. Úgy csinálták, ahogy azt emberek tették ezer évekkel előttük, és ahogy nemzedékek teszik majd utánuk. Ketten.

A férfi megfogta a nő kezét. Erre az érzésre figyeltek minden idegszálukkal. A kezükbe, ujjaikba összpontosult minden. Egyszerre kezdtek közelebb húzódni egymáshoz, a kezük még mindig összeforrt. A lehető legnagyobb felületen akarták érezni ezt a forróságot. Eltűnt körülöttük minden. A másik is. Csak a saját szívdobogásukat hallották. A saját testük bizsergéseit, remegéseit, érzéseit észlelték. Ott lüktetett a fülükben a testükben zubogó vér. Semmi más nem volt a világon. A szív hagja, a vér hangja. Majd pihegés. És végtelen nyugalom.

A másnap érdekes. Amikor szinte egyszerre felébredtek a férfi ágyában. Egyikőjükön sem volt ruha, és a nap hét ágra sütött. A tegnap este (vagy ma hajnal) pedig hirtelen túlságosan távolinak érződött.

NŐ:                  (mindketten az ágyban, próbálják a kis takarót minél jobban magukra húzni) Jó reggelt.

FÉRFI:              Khm, jó reggelt… (elvette az alvás alatt ottmaradt kezét a nőről)

NŐ:                  Jobban van már? Tegnap este azt mondta… Tegeződhetünk, ugye?   

FÉRFI:              Persze, persze…

NŐ:                  Szóval tegnap este… Most, hogy kialudtad magad, jobb?

FÉRFI:              Ah, igen. Valószínűleg egy kis pihenés kellett… Figyeljen, vagyis figyelj. Ami tegnap este történt…

NŐ:                  Igazából inkább ma hajnalban…

FÉRFI:              Mindegy, szóval… Meg kellene beszélnünk. (közben nekiáll összelopkodni a szétszórt ruháit. A nő tovább fekszik az ágyban.) Mi, hát hogy is mondjam…

NŐ:                  Szeretkeztünk.

FÉRFI:              Igen. Megtörtént, pedig nem szabadott volna. Vagyis… Én nem vagyok ilyen. Tudom, hogy nehezen hihető, de én egyáltalán…

NŐ:                  Semmi baj, mindig ilyen hatással vagyok a férfiakra…

FÉRFI:              Ó, akkor jó… Vicceltél, ugye?

NŐ:                  Igen. Túl feszült vagy. Felnőtt emberek vagyunk, történt már hasonló mindkettőnkkel…

FÉRFI:              Éppen ez az. Nem. Nem szokott egy éjszakás kalandom lenni… Bocsánat.

NŐ:                  Már megint bocsánatot kértél…

FÉRFI:              Hm…?

NŐ:                  Mit kellene megbeszélnünk?

FÉRFI:              A tegnapot, vagy mát. Vagy tudom is én… (már a nadrágja is rajta van, most az ingjét keresi. Megtalálja az ágy másik oldalán, de olyan megviselt állapotban van, hogy úgy dönt, mégsem veszi fel. Leül az ágy szélére.)

NŐ:                  Jó. Találkoztunk a parkban. Te Gomojt kerested. Nem néztél túl jól ki, hazaindultál, de aztán mégis odajöttél, és…

FÉRFI:              Azt tudom, hogy mi történt.

NŐ:                  Akkor mi mást kell megbeszélnünk?

FÉRFI:              Hogy…

NŐ:                  Hogy mi van most?

FÉRFI:              Aha.

NŐ:                  A lakásodon vagyunk, szex után, én még egyelőre ruha nélkül… Azt hiszem, felöltözök… (nekiáll öltözni, férfi elfordul) Aztán elmegyek. Elköszönünk egymástól, mint felnőtt emberek, megígérjük, hogy majd keressük egymást, de nem fogjuk…

FÉRFI:              Nem lehet. Vagyis nem úgy értettem, én egyáltalán… (megfordul, hogy megmagyarázza, de nő még mindig csak félig van felöltözve, visszakapja a fejét) Nem azért, mert nem szeretném, mert nagyon is… Ezt most nem akartam mondani. Nem lehet. Nekem van valakim.

NŐ:                  Miért nincs itt? Ne válaszolj, nincs közöm hozzá.

FÉRFI:              Vagyis van is, meg nincs is. Nem tudom… Nem szakítottunk, de már nem is járunk. Legalább is annyira nem.

NŐ:                  Hogy lehet annyira nem együtt lenni?

FÉRFI:              Nem is tudom, eddig bele sem gondoltam. De ez az oka.

NŐ:                  Értem. Felöltöztem, nyugodtan visszafordulhatsz. Az ajtó? Arra…?

FÉRFI:              Arra. Igen.

                        (nő az ajtóban áll, férfi is. Egyikük sem mozdul.)

NARRÁTOR: Vajon mit gondolhatnak ilyenkor az emberek? Azt nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy mit gondoltak ők. Legalább is egyikük. Azt szerették volna, ha újra este van, vagy hajnal. Vagy inkább azt, ha még mindig ugyanaz az este van, vagy hajnal… Ha nincs vége. Valószínűleg soha. De az ilyen dolgok nem szoktak megtörténni. Főképp visszamenőleg… Ki tudja, miért? A nő mégis elindul, de arra vár, hogy a férfi visszahívja. A férfi arra vár, hogy a nő visszanézzen, és akkor visszahívja. Ezt mondogatja magában: ha csak egy kicsit is visszanézne, ha csak félig felém fordítaná a fejét… De nem nézett. Ez már csak így szokott lenni ilyenkor. Gondolhatnák, sejthetnék, érezhetnék… És lehet, hogy gondolják is, sejtik, vagy érzik, de nem biztosak benne…

                        Hogy mi lesz ezek után? Ennyi lett volna a történet a szerelemről? Lehetett volna. Igazából nem rajtuk múlt. Gomoj volt az, megint.

FÉRFI:              (szobájában dolgozik ugyanúgy. Néha elmereng, de gyorsan észbe kap, és folytatja tovább, megállás nélkül.)

NŐ:                  (néha bejön a színre, különböző ruhákban és hangulatokban, majd mindig kimegy)

NARRÁTOR:     Eltelt másfél hónap. Egy szerdai nap volt. A férfi végzett a munkájával, most egyszerre kettőn dolgozik. A főnök úgy gondolta, megjutalmazza… Kérdezte volna meg a mérnöktől, hogy ő hogyan gondolkodik erről. Biztosan nem lenne munkája, pláne egyszerre kettő. De szerencsére a főnök sem kérdez ilyen dolgokat, és a férfi is inkább magában tartja a véleményét, hiszen mindent összevetve, ez a munka az élete. De egyik sem volt olyan sürgős, mint a múltkori, így ráér sétálni. És gyakran útba is ejti a parkot, ami ezelőtt nem volt szokása. Hogy gondolt-e azóta a nőre? Gondolt. Nem akart, és mihelyst rajta kapta magát, megpróbálta elhessegetni. Nem a nőre gondolt gyakran, nem is arra az estére együtt... Főleg az járt a fejében, hogy mi lett volna, ha… Ha akkor visszahívja. Azóta hol tartanának? Lenne olyan, hogy „mi”? Ezek után mindig eszébe jutott kedvese, akit azóta csak négyszer látott. Ebédeltek, beszélgettek. Főleg a munkáról. De ez tökéletesen kielégítő volt. Aztán a nő visszautazott. Sokkal jobb állásajánlatot kapott másfél éve, egy másik városban. És ő nem habozott elfogadni. Ebben a férfi is szó nélkül támogatta. Mindkettejük életében első helyen a jövő áll. Azt pedig, mint tudjuk, meg kell alapozni. Nagyon hasonlítottak egymásra. Erre csak most jött rá a férfi, amikor egyik éjjel azt álmodta, hogy a kedvese az idegen nő a parkból. Reggel felébredt, és hányingere volt, de nem tudta, hogy mitől.

                        A nőről nem lehet sokat tudni. Élt, ahogyan eddig. Egyszer látták egy grafikus kiállításán, mint felkonferáló barát. Másvalaki egy újságosbódéban vélte felismerni, ahogy a cigarettájával, vagyis az abból kihulló parázzsal majdnem felgyújt néhány aznapi újságot. Megint másvalaki a park egy másik részén látta, ahogy majdnem két hétig egy padon lakott. Azt mondják, egy tarka kandúr is volt vele. De ezeket sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Személy szerint mindegyiket el tudnám képzelni, és mégis: egyik sem tűnik egyértelműnek. Nem tudom, ahogy senki sem tudhatja. Még a férfi sem tudta meg soha. Ahogyan szinte semmit nem tudott meg róla. Mégis mindent. De erről majd később, amikor ott tart a történet.

                        Egyelőre szerda van, egy hónappal a kaland után. A férfi cél nélkül sétál az utcán. Az egyik kuka mögött zajt hall. Majd az felborul, egyenesen a lába elé ürítve tartalmát. Belerúg, majd továbbindul. Ekkor veszi észre a macskát. Gomoj.

FÉRFI:              Gomoj. Mit csinálsz te itt? Hova tartasz? Indulj haza! Tessék! Na, menj már!

NARRÁTOR:     De a macska nem indult sehova. Pedig Gomoj volt az, a mérnök megismerte azt a „két szöget”, pedig sokkal kevésbé hasonlított, mint ahogy emlékezett rá. Szerette volna, ha a macska elvezeti a nőhöz. De nem tette.

FÉRFI:              Gyere ide! Megismersz? Gondolom nem… Egy macskához beszélek. Hihetetlen. Nézzenek oda! A múltkor még sokkal teltebb voltál. Látszanak a csontjaid… Szegény macska! Hát, isten veled!

NARRÁTOR:     A férfi elindult. Csalódott volt, de ezt még magának sem merte bevallani. Csak félúton vette észre, hogy kísérője akadt. Gomoj volt az. Elkísérte a házáig, majd leült a küszöbre. A férfi próbálta behívni, de nem sikerült. Próbálta felvenni, és bevinni; igaz, csak egyszer, mert a macska megkarmolta. Úgy döntött, hogy nyitva hagyja az ajtót, hogy ha mégis meggondolja magát Gomoj, akkor bejöhessen.

                        Csütörtök reggel lett, és a macska ugyanott ült, ahol tegnap hagyta. A férfi kivitt neki enni, és inni. Megette és megitta. Majd kényelmesebben elhelyezkedett, majd ült tovább a lábtörlőn, és befelé nézett. De nem mozdult, pedig a férfi telerakta a nappaliját finom falatokkal.

                        Így ment ez szombatig.

FÉRFI:              Gyere be, vagy tűnj el az ajtómból, te dög! Nem tudok dolgozni! Bocsánat, nem akartam. Csak az őrületbe kergetsz, és mégsem tudlak kidobni. Ilyen még nem volt velem… Nem is gondoltam volna…

NARRÁTOR:     Ezzel elment aludni. Eltelt a szombat is. Másnap vasárnap volt. Egy olyan vasárnap, ami lehetett volna az egy hónappal korábbi szombat folytatása is. A férfi ezt még nem tudja. Most jön ki a hálószobából.

NŐ:                  (bent van a színen. Főz.)

NARRÁTOR:     Az arcán még ott van a párna lenyomata. És pizsamában van, bármennyire is meglepő. Valószínűleg korosztályában ő az egyetlen, aki pizsamát hord. Alsót, és felsőt. Belépett a nappaliba, először Gomojt vette észre. Majd… Ezután már történtek a dolgok.  

FÉRFI:              Jó reggelt… Én most leülök, jó?

NŐ:                  Arról volt szó, hogy tegeződünk, ugye? Szia! Kérsz tojást? Sütés közben lett összehabarva…

FÉRFI:              Aha…

NŐ:                  (odaviszi neki tálcát, férfi megállítja, és végignézi)

FÉRFI:              Sajnálom, nem akartam megszorítani a karodat, de… Nem álmodom, ugye?

NŐ:                  Nem, teljesen úgy tűnik, hogy ébren vagy.

FÉRFI:              Jó, akkor most jön a következő kérdés: Ha ez nem álom, sem átverés, akkor hogy a francba kerülsz te ide? Elnézést a stílus miatt… Meg vagyok lepődve, és a pizsamámban vagyok, amíg te…

NŐ:                  Kellemetlen neked? Mert akkor…

FÉRFI:              Erről szó sincs, csak…

NŐ:                  Ha ez rossz neked, akkor…

FÉRFI:              Mondtam már, erről szó sincs. Az is igaz persze, hogy nem jutok szóhoz…

NŐ:                  Nem is kell, kihűl a reggeli.

FÉRFI:              Nem szeretnék durva lenni, és soha eszembe sem jutna, de úgy néz ki te a legrosszabbat hozod ki belőlem… Mi a fenét keresel te itt? Hogyan… Miért? Nem értem…

NŐ:                  Túl sokat problémázol, és gondolkodsz. Ezt már a múltkor is megfigyeltem.

FÉRFI:              És mit még? Mi mást figyeltél meg? Mi vett rá, hogy egy vasárnap reggel, másfél hónap után, reggelit csinálj a konyhámban, amiről még mindig nem tudom, hogy vetted be… Megmagyarázhatnád, mert nem értem…

NŐ:                  Nem igazán kezeled jól a stresszt. Nincs semmi probléma. Most itt vagyok, reggelit csinálok, mert ez neked jó, és én is élvezem. Ha majd a terhedre leszek, még időd sem lesz kimondani, és itt sem vagyok. És ugyanez visszafelé…

FÉRFI:              Igazán tömör volt. Tényleg. Most legszívesebben visszamennék, és aludnék rá egyet.   

NŐ:                  Megteheted. Hiszen otthon vagy. Bármit csinálhatsz. Olyan dolgot, amire úgy érzed, hogy szükséged van…

FÉRFI:              Nagyon bután nézne ki.

NŐ:                  Ne törődj vele.

FÉRFI:              Kínos lesz, de tényleg visszamegyek. (elindul, színpad szélén megáll)

                        Itt leszel, amikor felébredek?

NŐ:                  Nem szoktam ígérni. De ezt most megtehetem.

FÉRFI:              Jól van. Megyek. De itt legyél…

NŐ:                  (eszik ő is, majd nekiáll mosogatni)

FÉRFI.              Lefeküdtem, amikor egy hang azt mondta a fejemben, hogy itt van ez a nő a konyhádban, bárhogy került is oda, és te hogy reagálsz erre? Vissza akarsz aludni, hátha mire felkelsz, minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mert egyébként meglehetősen szeretem az ún. „régi kerékvágásokat”. Megbízhatóak, és megnyugtatóak. És próbálom úgy rendezni az életemet, hogy e szerint működjön. És működik is. Persze az lenne a meglepő, ha nem… Mindegy. Szóval itt vagy te. Most nem alhatok…

NŐ:                  Ühüm.

FÉRFI:              Kérlek mondd meg, hogy kerülsz a konyhámba, mert megöl a kíváncsiság.

NŐ:                  Ez egyáltalán nem fontos.

FÉRFI:              Ha már ismerős vagy a hűtőmben, kérlek vedd elő azt az üveg bort, én addig felöltözök… Persze, ha kérsz. Vasárnap reggel van, de még úgysem ittam soha ilyenkor. Ihatsz bort, ugye…? Nem azért vagy itt, mert a múltkor… Terhes vagy?

NŐ:                  Menj, öltözz. Addig töltök. Mindkettőnknek.

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.24. 19:26 Rikrika35 Habár kezdő vagyok ezen a téren, mégis a te írásod az első ami szíven talált. Tetszik az egyserűsége, a hangulat. Csak gratulállni tudok hozzá...:-)

2011.03.23. 08:51 karkatang ha igen, már van néző/olvasó... :)

2011.03.19. 16:26 kodrane Ez egy szappanopera kezdete?

1