Folytatódik a vadonban élő kelta lány Kenoccha, és új pátfogójának, a Bel istent szolgáló Mahonnak meséje, megismerjük a leányasszony külsejét, a tájat ahol él, próbát teszünk az ő szemével nézni a világot. Megnézzük Mahont, milyen az arca, milyen a termete, meghallgatjuk, hogyan és mit dobol a szíve.

  Az új lakhely hamar elkészült. Elég széles és elég mély lett ahhoz, hogy ne fagyjon, és ne fulladjon meg benne a lakója. A belinuk a tetőre vékonytörzsű fákat támasztott, arra nyers ágakat rakott.

−Majd húzgáld rá a kikotort földet! Ráléphetsz a tetejére, jól taposd le! A bejáratnak kis helyet hagytam, tapaszd be az ágakat nedves, vörös földdel, akkor megvéd a hidegtől!

−Eridj, keress fát, vékonyat, vastagabbat a tűzhöz! Igyekezz vissza, nem lenne jó, ha keresnének a belinukok engem, és itt találnának!

Kenoccha szaladt, az erdő széléhez, gyors mozdulatokkal a karjába kapta a szél által letört, földön heverő ágakat.

−Itt vagyok már! −Dobta le a kunyhó elé a rőzsét az asszony.

−Törd el az ágakat karhosszúságúra, amelyik roppan, amikor töröd, azt hozd be!

−Íííííí-ééééééééé!−Sikított fel Kenoccha, amikor meglátta, fellobban a láng a tűzrakás alatt. Ijedten hátrálni kezdett, kezét védekezőn maga elé tartotta. Mahon guggolt a kunyhó sarkában a most rakott tűzhelynél, élesztgette a tüzet. Felegyenesedni nem tudott, így is a feje a tetőt érte, ha nem húzta be még a nyakát is.

−Mi a baj Kenoccha?

−Az ujjaidban tűz lakik? Hozzá értél a fához és meggyulladt! Mágus vagy! Ha hozzám érsz, én is elégek!

−Az bizony könnyen lehet!−Kacagott Mahon, miközben kifelé igyekezett a szűk résen.

−Vigyázd a tüzet! Ropogós fával etesd! Ha szeme lesz, parázslik, takard be hamuval.

Még visszanézett, mosolyogva, elégedetten, mielőtt visszament azokhoz, akikhez tartozik, Az Örök Fényesség Erdejébe.

Kenoccha odatartotta a kezét a tűz fölé, nézegette, hová megy, hogyan jut ki a füst a szabadba. A tűzhely fölött a sarokban megérezte érzékeny kézfején a hideget. Megtalálta a rést, amit Mahon a füstnek hagyott. Talán életében először elmosolyodott.

  Most, hogy újra lángolásra bírta a parazsat, elégedetten nyúlt el a kaliba sarkában a lévő vackán. Kenoccha befészkelte magát az avarból, szénából összehordott vacokra. Magára húzta a színes, vastag szőttest. Orrát felhúzva szaglászott, mély lélegzéssel szívta magába segítője párájának nyomát. A takaró, amit magára húzott, Mahon emlékét őrizte.  Ez az illat különbözött minden eddig ízlelt szagtól, mégis megnyugtatóan ismerős volt számára: a biztonság, az életben maradás ígéretét adta számára. Ha közeledett felé a helyiek közül valaki, asszony, vagy férfi, ő már nem rettegett attól, hogy elveszik az élelmét, vagy az életére törnek. A közeledők kellő távolságot tartva megálltak, mintha bűvös körrel vette volna őt körül Mahon, amin belülre nem léphet senki.

  Kenoccha olyan lett, mint a falkából kivert farkas, de őt nem a gyengesége, hanem az ereje miatt közösítették ki. Magányosan barangolt nap, mint nap. Nem tartozott már sem a medve népéhez, sem a farkasok csapatához, sem egykori párja hadához, a szarvasokhoz. Elindult a pirkadat rózsaszín fényénél fel, a tisztás mellett magasodó dombra, majd a lenyugvó nap sugarait követve tért vissza a menedékébe, az oltalmat adó földkunyhóba.

A falu lakói kellő távolságot tartva figyelték Kenoccha minden lépését. A nők keserű irigységgel a szemükben vizslatták, merre tart, mit cselekszik magányosan, de mégsem egyedül, hiszen az isten és az ő szolgálójának hatalma mindig vele van. A férfiak a szeműk sarkából lesték, mint a prédát, amely előbb utóbb a zsákmányuk lehet, ha elérkezik a megfelelő pillanat. A gyermekek csapatosan futottak utána, kiabálva, köveket, fadarabokat, rohadt gyümölcsöket dobálva felé. Amikor Kenoccha megállt, szembefordult velük, várakozott, hogy közelebb jöjjenek, a megszeppent csorék eloldalogtak, szaladtukban a markukból földet szórtak át a bal válluk felett, hogy a babonázástól megmeneküljenek. A kutyák a bátran nyomába szegődtek a kirekesztett asszonynak, csaholva, falkástul loholtak utána, felverve a bokrok aljáról a nyulakat, a sűrű fűből a fácánokat, foglyokat. Kenoccha ment a maga útján, vitte a vágy érezni, látni, ízlelni a lét örömeit.

  Útközben leheveredett az erdei tisztáson, kitörő életörömmel meghempergett a selymes fűben, hátára fordult, kezeit, lábait az ég felé tartotta, torkából kitörtek a szunnyadó hangok, gurgulázva kacagott. Elégülten elterült a langy meleg földön, figyelte a tengerzöld égen úszó halványkék felhőfoszlányokat, szaporán lélegzett, minden lélegzettel közelebb került az éghez, eggyé vált a világmindenséggel. Szemébe könnyei prizmáján keresztül érkezett a fény, varázslatos színek villantak fel az elméjében. Lebegett a lelkét betöltő érzésben, magányát feloldotta a mindenség szivárványában. A fák ágai hárfaként feszültek a feltámadó szélnek, muzsikálni kezdték a változás zenéjét. Kenoccha testét hideg tenyérrel simította végig a fuvallat. Lopakodó állatok zihálása hallatszott. Kenoccha körbe-nézett elvakult szemmel csak árnyakat látott.

  A kutyák a farkukat behúzva, szűkölve távolodtak, majd eltűntek az erdő fái között. Az asszony riadtan felpattant, egyedül volt, fázott. Testén már réges-rég cafatokra szakadt a kendervászon rongy, amit Argyle embere adott rá annak idején, amikor a király tulajdonjogát a kislány gyermeki tenyerébe bejegyezte.

Kenoccha teste sokat változott az eltelt idő alatt. Erős, hosszú lábai, gömbölyű tompora, gyenge dereka, rugalmas mellei, izmos vállai, hosszú karjai, karcsú nyaka, vörös sörényes feje hasonlóvá tette egy fiatal csikóhoz, ám mégis az emberi test harmonikus arányait mutatta. Az asszony széles arca, gyengéden domború homloka, hosszúkás orra, duzzadt ajka, dacosan erőteljes álla határozottságot sugárzott. Zöld szeme különös fényben ragyogott sűrű szemöldöke alatt. Kenoccha teste a legszebbnek ígérkezett az erdő szélén élő nők között. Ha eddig épségben megmaradt volna is az a darab rongy, akkor sem takarta volna már el az ifjú nő testét. Kenoccha mégsem érezte eddig pucérnak magát, hiszen napközben még nem fázott. Éjjel pedig, betakarta Mahon ajándéka, a durva szövésű pokróc. Most azt megsúgták a neki a fák, közelít a tél, szüksége lesz majd állatszőrmére, ha ki akar bújni a vackából.

  Kenoccha hallgatta a szél muzsikáját, borzongott. Felnézett a szürke, hideg esővel terhes felhőkre, fohászkodott. Lelke óhaját küldte a szélbe, társra vágyó, a társát vágyó ember sóhaját. Hatalmas tölgyek bólongattak, smaragdzöld leveleiket bodrozta a szél, termésük kipergett tokjából, aranysárga záporként hullt a földre a makk. Bükkfák illegették karcsú derekukat a kőrisfák előtt. A kőris elengedte fakószürke leveleit, mint a lepkék szállongtak a tisztás felé. A magas fű a szélben elhasalt, lelapult a földhöz, mintha így elkerülhetné az őszi sárgodást, mintha így nem találhatna rá az elmúlást hozó hideg.

Kenoccha folytatta útját a dombtető felé. Nem hallotta a puha avaron az őt követő léptek zizzenését.

Nem érezte a hátán a napsugár melegét, amint haladt felfelé az egyre meredekebbé váló domb oldalán. Amióta itt élt, idejárt. A szél a szemébe fújta a loboncát, tépte derekáról a rongyokat, mintha meg akarná állítani, mintha anyaszülten kellene gazdája elé állnia újra. A szél hol oldalról, hol szemből tántorította meg az elszántan felfelé igyekvő asszonyt. Ő kétrét görnyedt, a gyéren nőtt magoncok után kapaszkodott, de azok gyenge gyökere kiszakadt a puha anyaföldből. Kenoccha is a földhöz lapult, mint a hosszúszálú fű. Szemeit szorosra zárta, körmeivel kapaszkodott a fűcsomókba. Hallgatta a szélvihar tombolását, magas füttyeit a nyargaló légnek, mély sóhajait a felnyögő erdőnek. Fülelte az égi lovasok ostorának csattogását, csukott szemmel is látni vélte a Föld felé süvítő fénynyilakat. Fázott, reszketett a félelemtől és a hidegtől. Óvatosan az oldalára fordult, összekuporodott, fejét ráhajtotta a karjaival átölelt térdeire. Várt. Hirtelen vége szakadt az égiháborúnak. Olyan üres lett a levegő, mintha a szél mélylélegzetét visszafojtva epekedett volna ereje megújulására. Dermedt csend lett égen és földön, a várakozás némaságát nem törte meg hang.

Könnycseppnyi vízcseppek hulltak tétován, hol itt, hol távolabb értek földet, gyors egymásutánban, majd lassan, rendszertelenül, úgy, mintha még nem döntötték volna el a mennyekben, hogy vízzel vagy jéggel szakadjon le a felhők terhe.

Kenoccha szaladt az erdő szélén álló tölgyfához. Búvóhelyet keresett. Ágak roppanását hallotta maga mögött, de hátra sem nézett, sietett megbújni a fa karokat formázó gyökerei között. Hátát a fatörzsnek vetette, fejét lehajtva várta az esőt. Hullni kezdett, zuhogott, ömlött víz, a függönye sűrű szálai között átlátni sem lehetett. Kenoccha sikított, amikor megérezte karjai alatt a jegesen hideg kezek markolászását. Kiugrott búvóhelyéről, neki iramodott volna futni, de a két erős kar elkapta, felemelte. Kenoccha vinnyogott, fújt, prüszkölt, kapálódzott a lábaival, rúgott, karmolt, harapott.

−Csendesülj, csitt, nyugodj meg már! Én vagyok!−Kiáltotta Kenoccha fülébe a férfi. Ráborította köpenye szárnyát az átfázott, vizes testre. Kenoccha megérezte orrában a férfi testének illatát, lelkében a félelem riadalma az öröm lelkesedésére váltott.

−Várunk itt a fa alatt, amíg eláll az eső.−Dörmögte Mahon.−Már nem fázol. Már nem ázol. Várakozunk itt csendesen.

Kenoccha nem értette, mit mond neki, mégis elégedetten szuszogott a száraz melegben.

Mahon azonnal elindult a köpenye alatt Kenocchával, amint csendesült a zivatar. Nagy léptekkel igyekezett a dombtetőre. Mahon majd kétszer olyan magas volt, mint e vidék lakói. Busa, nagy fején a sűrűn nőtt sötétbarna, göndör hajtincsek, bajusza, göndör szakálla hasonlatossá tette névadójára, a medvére. Termetével, járásával sem cáfolt rá a nevére. Kreol arcán a nagy, ovális szemeiből borostyán fénnyel világítottak szembogarai. Széles vállain a csuklyás köpeny, még nagyobbnak mutatta termetét, mint amilyen valójában volt. Mahon a belinukok köntösét viselte, a fény papjai öltözékét, a kelme sárga színe magas rangot jelzett. Belnek, a fény istenének a papjai, akik a szent erdő mélyén lakoztak, titkos világukat nem engedték felfedni halandóknak, ők maguk sem jártak az őslakók közé. Mahon mégis el-elhagyta szűkösnek érzett életterét, barangolt a környező hegyekben, völgyekben.

   Kenoccha Mahon alsóingét tapogatta, soha nem érzett még ujjai között ilyen finom szövésű anyagot. Nyugodtan kapaszkodott fél karjával a férfi nyakába, nem érzett sem az orrával, sem az ujjaival, sem az ösztöneivel semmiféle veszélyt.

Mahon a dombtetőn letette, talpára állította az asszonyt, nem szólt, csak az állával mutatott előre:

−Nézd!

Az eső elállt, a Nap újra teljes fényében pompázott a látóhatár alján. A szivárvány szabályos félkörívet írt az égre. Két pillére egy-egy ormon állt, összekötve a távoli hegyeket. Most az ég a mély tengerek kék színében pompázott, fehér páracsomók libbentek felfelé, csipkeként díszítették az ég fátylát.

A hegyek, mint a Föld keblei, meredeken, mégis lágygömbölyűséggel rajzolódtak az üde légben az ég alatt, a fák zöldje parázslott rajtuk. Most ide ezüstlött, fehéren-kéken, a hegyek mögött eredő távoli folyó pántlikája is, amint kibukkant a sík mezőre. A napsugár bíborvörösre váltotta aranyszínű sugarait, a kék ég lilára váltott, a szivárvány eltűnt.

−Igyekezzünk!−Kenoccha keze után nyúlt.

Az asszony hátrálni kezdett. Szemében a riadt félelem lángjai lobogtak, karjában, lábában, az egész testében izmai megfeszültek, testével, lelkével kész volt a küzdelemre.

−Nem! Nem!−Toppantott apró lábaival. −Nem megyek tovább!

−Anyádhoz viszlek, az asszonyhoz, aki mostantól az anyád lesz! Ő hozzá viszlek! Gyere!

Kenoccha engedelmesen adta oda a kezét, Mahon tenyerében úgy simult meg kicsinységével, mint egy gyermek keze.

− Anyám?−Szinte fulladozva a szótól, esengve kutakodott tekintetével Mahon izzó szemeiben. Mahon nem válaszolt. Sietős léptekkel indultak lefelé a dombtetőről, arra az oldalra léptek, ahová Kenoccha még soha sem tette a lábát.