Úgy gondolom, nem sok olyan történelmi regény van, amely a szülöföldünkön élt néptörzsek életétét vázolná, ismertetné meg az olvasókkal. Különösen keveseltem azoknak a műveknek a számát, amelyek a honfoglás előtti korokról adnak képet.

Kutatásokba kezdtem, meglévő ismereteimet bővítettem, majd elhatároztam, írok egy törénelmi regényt a Kárpát-medence egykori tájain élő különböző néptörzsekről, szokásaikról, vallásukról, egymáshoz való viszonyukról. Különösen a néptörzsek erősen különböző hiedelem világa fogott meg, az, hogy mennyi féle vallás, istenhit fért meg  békében egymás mellett. Hogyan hathattak egymásra, hogyan segítették vagy pusztították egymás életét, hitét.

Bizonyára nem tudok pontos, élethű képet festeni erről a csodálatos, sokszínű, élettel és halállal teli tájról, ami most a szülőföldem, mert nem tudhatom egészen pontosan, hogy  időszámításunk szerint a 4. században ilyen volt-e valóban  amilyennek én leírom.

Lehetett ilyen is, ahogyan az én lelkemben megjelent, lehetett másmilyen is...

A célom az, hogy látassam a szülőföldünk múltját, lássuk, hogy mennyi féle nemzet élt már itt békében és háborúban, érezzük meg, hogy mind egy nemzet vagyunk, akkor is, ha máshonnét érkeztek hazánkba őseink, ma már  egy nép, egy nemzet vagyunk mind, egy törzsnek vagyunk égfelé nyúló ágai, itt a Kárpát-medencében.

Fogadjátok szeretettel művemet, melyet nagy örömmel, szeretettel mutatok be Nektek, részletekben, hogy hamar meg ne unjátok!

"Nézd a kert virágait: bár különböző fajtájúak, más színűek, eltérő formájúak és egyéni alakúak, mégis ugyanazon forrás vize élteti őket, ugyanazon szél lehelete éleszti meg őket, ugyanazon nap sugarai vidítják fel őket, és ez a különbözőség csak növeli bájukat és hozzátesz szépségükhöz."   (Abdu'l-Bahá)

1. fejezet

A bükkfából ácsolt létra

  Összekuporodva ült a sarokban, a porban. Fejét térdeire támasztotta, mereven nézett kifelé a földkunyhó faágakból tákolt ajtajának rései között. A beszüremlő fényben pihék, porszemek táncoltak. A levegő csalókán melegnek látszódott a sárga fénytől, pedig hideg volt, szinte fagyosan hideg. Az asszony fázott. Rongyokkal betakart teste didergett. A kunyhó átellenes sarkában, a hamu alatt a parázs már csak pislákolt, kihunyni készült, ugyan úgy, mint az égen a vereslő Nap.

 A bejáraton beszűrődő fény elhalványult, kékes szürkére váltott. Az asszony odalépett a tűzhelyhez, száraz füvet, vékony ágakat tett rá, gyengéd, tétova keze remegett. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, életre kap a tűz, lángnyelvei magasra csapnak. A kesernyés füst megnyugtatóan töltötte be a kicsiny kalibát.

  Azon a csillagfényes éjjel, a Hold tele arccal mosolygott le az égről, ám el-elbújt egy-egy elé bodrosodó felhő mögött. A remegő asszony osont a hatalmas fák alatt a kőtömbök közé, tüzet csenni. Úgy bujkált, lebbent fától-fáig, mint egy lopakodó, kiéhezett ragadozó a prédája után. Szíve szaporán vert. Félt. Oka volt a félelemre. Tilosban járt, tiltott volt szándéka is, amiért odament. Ez a tölgyerdő az Örök Fényesség erdeje volt, ide a belinukok engedélye nélkül nem léphetett be senki. Itt csak ők jártak-keltek szabadon, a belinukok, ők, az isten katonái, akik a tüzet táplálták és őrizték. Rettegték hatalmukat a környéken lakók, félték haragjukat a távolabb élők. Egy belinukra ránézni is merészség volt, soha nem lehetett tudni, mivel büntetik a tolakodót. Testi erejük az egyszerű halandók szemében felmérhetetlenül nagy volt, lelki erejük kiismerhetetlen. Varázslónak hitték őket. Gonosz, vagy éppen jótevő mágusoknak. Szálfa termetükkel fölé magasodtak még a ligetek fáinak is, nagy területeket beláttak, mindent észrevettek, nem menekülhetett előlük semmi élő. Az asszony nem tudta, hogy a belinukok látnak-e a sötétben is, mint a baglyok. Elszánt volt, ha meg kell halnia merészségéért, hát meghal. Így nem élhet tovább. Egyedül, magányosan, tűz nélkül.

  A lovak nyerítése váratlanul érte. Rémületében kezét-lábát szétvetette, úgy terült el a földön, mint akibe a villám csapott. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Fülelt, hall-e közeledő lépteket. Az őszi éjszakában röppentek az éjjeli pillangók, nedves szárnyuk surrogását is meghallotta az asszony, aki moccanatlan hasalt a bokor alatt. Minden nesztől megrebbent, gondolatban fel-felsikított a félelemtől. Hosszú időnek érezte a dermedt rettegés perceit. Agyába beledobban a gondolat, rávirrad a nappal, innen már soha élve nem menekülhet. Pergő könnyei elvegyültek az esti harmattal az avaron. Csend volt. Szél sem simította a lombokat, ág sem reccsent meg léptek alatt. Távolban a lovak patái sem dobogtak már, elmúlt a veszély. Tovább óvakodott, mászott a nyirkos leveleken. Felegyenesedni nem mert. Az orrában érezte a tűz illatát. Nem lehetett messze a hatalmas kövekkel körbekerített máglyától. Bátorsága felhorgadt, felegyenesedve gyorsabban haladt a célja felé, már azt sem bánta, hogyha zajt kelt. Látta a kövek fölött verdeső lángokat. Az irdatlan lángnyelvek sárgán, pirosan, kéken táncoltak, viháncoltak a kőrakás tetején.

A fiatal, nekikeseredett asszony hirtelen elszánással futni kezdett a tűz felé, kezében merítésre készen, magasra tartva meredt a nyeles parázstartó fazék.

  Erős kéz ütötte meg a nő gyenge vállát, ő hasra vetette magát, nyüszített a félelemtől. Karjánál fogva húzta fel a földtől a vézna testet, könnyedén emelte magához az óriásra nőtt belinuk.

−Hová ilyen sietve leányom?−Dörmögte a katona, a karjai között vergődő riadt teremtésnek.

−Csak… csak… nincs senkim, aki kaphatna a szent tűzből! Nincs! Magam vagyok! Nincs tüzem! Kialudt, mire visszatértem hegyek közül, a bujdosásból! Nem élhetek tovább tűz nélkül nagy magányomban! Inkább meghalok!

Félrebillentett fejjel, megadón tartotta oda a nyakát, becsukott szemmel várta a nyisszantást, ami véget vet rettegésének és siralmas életének. Nem tiltakozott, nem rúg-kapálódzott, egész testével, lelkével beleegyezett végzetébe.

A belinuk elmosolyogott.

−Kár lenne egy ilyen szép, fiatal életért!−Mondta.−Mi a neved?

−Kenoccha!−Kiáltott fel a lány.

−Csitt te! Halkan!−Szorította magához a hangoskodót a férfi.−Ki nevezett el így?

−Az argyleus! Az mondta így kell nekem mondani, ha kérdik mi a nevem: Kenoccha. Maga is furcsállva, ízlelgetve ejtette ki a szót, ami az ő nevét jelentette.

−Apádat hogy nevezik?

−Apám nincsen!

−Nincsen neve?

−Nincsen mán apám.

−Amíg volt, hogy hívták?

−Nem volt neki külön neve. A medve-harcosok közül való volt, azt mondta anyám.

−Anyádnak sem volt saját neve?

−Nincsen neki külön neve. A farkasok kísérik csapatból való.

−Hol van most?

−Nem jött vissza a hegyről.

−Kié vagy?−Nézett a tűz felcsapó lángjainak fényénél az asszony kezére a katona. Nem látott semmi rajzolt, vágott jelet a formás kézfejen.

− Argyle királyáé vagyok.−Pillantott a kezére Kenoccha is. Lassan felfelé fordította az öklét, kinyújtotta ujjait, megmutatta a tenyerét. Láthatóvá vált a jel, a kereszt, szabályos, egyenlő hosszú szárakkal.

−„A”.−Olvasta le a jelet az asszony tenyeréből a belinuk.−Argyle jele.

−Az embered hol van?−Látta a karikát a kereszt felett, tudta, ez azt jelenti, már párt találtak számára az argyleusok, tehát már nem leány, hanem asszony a fogja.

−Elszállt szájából a pára, fekve maradt a csatamezőn.− Válaszolta csendesen az asszony.

−Senkid sincs valóban, aki a tűz ünnepén parazsat vinne a kunyhódba? Nem maradt egy férfi sem élve, sem testvér, sem más ember-rokon?−Szánakozó szóval faggatózott a belinuk. Kenoccha a fejét rázta, két tenyerét mutatta: nincs

−Most megölsz?−Úgy kérdezte ezt, mintha türelmetlenül várná a végzetét, inkább meghal, de ne kérdezgesse tovább.

−Én nem ölök embert!−Közölte a belinuk.

−Én asszony vagyok, nem ember!−Tiltakozott Kenoccha is.

A hatalmas ember felkacagott, nevetését visszhangozták a környező sziklák.

−Mahon’ada!−Kiáltotta a másik éjjel őrködő belinuk.−Min nevetsz?

Mahon ijedten kapta fel Kenocchát, újra erősen magához szorította, fél karjával, gyors mozdulattal rátakarta a köntöse szárnyát.

−Meg ne mozdulj! Hallgass!−Súgta az asszony fülébe izgatottan.

−Mit keresel itt Maitias’ada? −Fordította busa fejét, az érkező felé Mahon.

−Hamarabb a fehér ló tombolt, verte a lábát a földhöz, kapálódzott. Felzavarta valami! Később hallom a nevetésed. Mi történik itt ma éjjel? Már nyugodni sem lehet ehelyt?

−Nyugodj! Semmi okod a nyugtalanságra! Magam is azon nevettem, amitől megijedtem!

−Mi némű dolog ijesztheti meg Mahon’adát?

−Csak egy nyúl! Csak egy kis nyúl futott át a fák között!

−Mit mutatott, milyen irányba szaladt?

−A tűz felé futott, de nem ért oda, közbeléptem.

−Nagy veszedelmet akadályoztál meg!−Sóhajtott Maitias’ada.

−Menjünk, szunnyadjunk!−Válaszolta halkan a másik.

  Mahon köpönyege alatt Kenoccha mocorgott, kereste a helyét. Vékony karjaival átkulcsolta a katona izmos, vastag nyakát, egész testével hozzásimult. Maga sem gondolkodott azon, vajon miért is bízik ennyire ebben a nagytermetű, dörmögő hangú emberben. Csak simult, csak bújt előle, hozzá.

−Kenoccha, Kenoccha, hogyan lehet egy asszony ennyire ártatlan? −Mosolygott rá az őr, miközben talpára állította maga előtt. −Tán az urad semmit sem tanított neked a férfiakról?

−Gyermek volt még, amikor összepárosítottak minket, azután az első csatában odaveszett fiatal élete! Nem ismertük meg egymást!−Pihegte mégiscsak izgatottan Kenoccha.

−Érintetlenül maradtál özvegy?

−Özvegy? Nem értem ezt a szót! Mit jelent?

−Maradt-e élve öccse a párodnak?

Kenoccha csak a fejét rázta. Mondta már, senkije sem maradt. Túl sokat kérdez, túl sokat beszél ez az óriás, nem jelenthet jót. Félt.

−Indulj vissza a kunyhódba! Követlek, majd adok parazsat, ha biztonsággal kiértél a Fényesség Erdejéből.

  Kenoccha torkában dobogó szívvel lopakodott keresztül a nagy fák alatt. Úgy, ahogy jött rettegve, remegve kúszott, mászott, máskor hirtelen libbent fától-fáig, bokortól-bokorig, vigyázva nehogy zajt üssön, nehogy ráessen a holdsugara, meg ne láthassa senki élő.

Az erős törzsű tölgyek úgy állták körbe a nagy köveket, mintha a kövek valaha maguk is fák lettek volna, közülük valók. Sűrű ágaik alatt a földön, puhán terültek szét, az idők időtlenségében levetkezett leveleik, felül nyersen, alatta szárazan, lejjebb pedig finom porrá emésztődve. Imitt-amott, a kisebb tisztásokon, két fa között magoncok bontogatták gyenge hajtásaikat, vékony, erőtlen ágaikkal nyújtózkodtak a gyér fény felé, girbegurba gyökereikkel kapaszkodtak a földbe. Kenoccha rongya beleakadt az egyik erősebb csemetébe. A riadalom megbénította. Megfogta valaki, és nem ereszti! Megkeményítette minden izmát, majd elernyedt. Ma éjjel már másodszor adta meg magát a halálnak.

Nem mozdult. Nem félt.

−Miért heversz itt? Miért nem haladsz?−Hallotta maga felett Mahon dörmögését.

Újra felemelte az asszonyt, megint rátakarta a köpönyegét, sietős léptekkel elindult vele a közeli kunyhók felé.

−Melyik a tiéd?−Suttogta a ruhája alatt csimpaszkodó teremtésnek.

−A legszélső!−Válaszolt az asszony.

−Hiszen ez nem több mint egy kotorék! Ebben megfagysz, ha ropogósra vált a hideg!

−Nem fagynék meg, ha lenne tüzem!−Ágált Kenoccha.

−De megfulladnál a füsttől!−Oktatta Mahon’ada.

−Ez olyan kicsiny, ketten el sem férnénk benne. Sehogyan sem férnénk! −Mahon megint kacagott. Nevetése szétterült a lapályon, visszhang nem érkezett vissza, csak a kutyák ugattak fel valahol a távolban, izgatottság nélkül vakkantgattak egymásnak.

−Ásóbotod van?

−Van, azzal túrom a földem!−Mutatott a gunyhó mögé fél karjával Kenoccha.

Mahon a pirkadat első sugarával egyszerre vetette szeme sugarát a dértől csillogó növényekre. Óriás tökök hevertek a földön szerte-szét, szürkés-sárga kérgükön megcsillant a zúzmarában a pirosló fény.

−Jó termés! Mit vetettél még?

−Árpa terem magától a mezőn. Arattam, kicsépeltem!−Büszkélkedett az asszony. Mahon hallgatott. Várt. Ez bizony kevés a téli túléléshez!−Gondolta.

 −Tudom a gyökerek helyét is! Tudom!−Igyekezett Kenoccha meggyőzni a katonát, életképes ő, tud ő gondoskodni magáról.

−Állj hát meg a saját lábadon!−Tette le a földre terhét a belinuk. Kacarászott, dörmögött, Kenoccha nem értette az okát.

−Add ide azt az ásóbotot, segíts, hordjad kifelé a földet, sietve!−Utasította Mahon.

Az asszony hatalmas lapulevelet húzott maga után.

−Erre kotord a földet, én majd kihúzom a kunyhó elé!

  Mahon egy mozdulattal dobta le a gunyhó szárazágakból, sárból, fűcsomókból rakott tetejét. A föld még csak a színén volt fagyott, még csak ízlelgette a tél, mélyre még nem harapott. Mahon hamar feltúrta, kimélyítette, kiszélesítette az üreget. Kenoccha nem győzte kihúzgálni a felesleges földet. Mahon a fellazított talajt kettéhasított fiatal fatörzzsel tolta kifelé. Néhány mozdulattal többet rakott ki, mint a fiatal nő mindeddig.

−Nagyon erős vagy! −Csodálkozott rá Kenoccha.

−Mégis a te erőd több az enyémnél!−Válaszolt neki döcögve az elfojtott kacagástól Mahon.

−Nézd, mind idegyűltek a társaid!−Itt leskelődnek a bokrok mögül.

−Mostantól majd nem mernek közel jönni, nem tudnak majd bántani!

−Bántottak?

Kenoccha bólintott.