...az igaznak halála óráján is reménysége van...

Hans rengeteg munkást kirúgott már, Thomas esetére mégis mindenki jól emlékezett.
Thomas Hans-sal körülbelül egykorú lehetett, hosszú évek óta ismerték egymást, talán barátok is lehettek volna. Persze nem a szó igazi jelentésében, hanem Hans sekélyes értelmezésében.
Thomas főbűne, a felesége, Anne volt, aki titkárnőként a cégnél dolgozott. Tűzrőlpattant életszeretetével elkápráztatta a férfit. A vonzalma napról napra nőtt az asszony iránt, aki kedves mosolyával minden gondolatába befészkelte magát.
De nem csak vágy ébredt benne, hanem irigy gyűlölet is Thomas iránt.
Az asszony elutasította behízelgő, és nyálas közeledését.és Thomas sorsa eldőlt azon a napon.
Hónapokat kellett várni az alkalomra, de eljött végre. Mindenki hibázik egyszer. Thomas címet tévesztett, igaz csak pár házat, de hibázott végre.
Igazgatói, fegyelmi tárgyalás, felfüggesztés. Eltelt jó idő, mire Hans úgy vélte, Thomas és családja már felélte minden tartalékát.
Anne felhívta párszor, nem titkolva kiszolgáltatottságát, és kétségbeesését, Hans emberségére számítva kérte a büntetés enyhítését. Hans a helyzet teljhatalmú urának érezve magát, egyértelmű ajánlatot tett, amelynek fejében visszakaphatja a férje a munkáját.
Valószínűleg, ha Anne akkor enged neki, akkor sem teljesítette volna az ígéretét, de nem így történt.
Az asszony szerette a férjét, és nem csalta volna meg semmi áron, még az érdekében sem. Elmondta Thomasnak, miféle alkut ajánlott a főnöke. Thomas nem kért volna egy ilyen áldozatból. A felfüggesztés lejártával Hans kirúgta. Thomas nem táplált reményt.
És Hans nem érzett elégtételt. Fájdalmasan irigyelte még mindig
Thomast, aki szeretett, és tudta milyen érzés szeretve lenni.
Mary halála sem hozta el azt a felszabadító érzést, amire számított. Elkezdte furcsán érezni magát. Tudta magáról, hogy rossz ember, és zavarni kezdte, hogy ezt mások is tudják róla. Az emberek tekintetében látni vélte az undort, a megvetést.
Sokan voltak körülötte. Egykor örült ennek is, de mára kezdte észrevenni, hogy milyen emberek ezek. A barátai. A slepje. A hírhozói. A neki megfelelni vágyók. Helyezkedő árulók. Elgondolkodott, van-e közöttük igaz ember.
Nem volt.
Álmatlan volt az éjszakája. Hánykolódott az ágyában, rémálmok gyötörték. A szoba sötétjében életre keltek az árnyak. Odakint zúgott a szél, bekúszott a baljós csendbe, és morajlássá szelídült. Vagy inkább halk morgássá,démonok hangjává, akik felé nyújtják a kezüket. A mélybe húzzák, ami az övék.
Kialvatlanul kelt fel.
Borotvahabot kent az arcára. Könnyedén siklott a penge, és a saját szemébe nézett.
Volt háza, autója. És csak ez számított. Csak ez számított? És ekkor úgy érezte, valaki áll a háta mögött. Kirajzolódott egy ismerős sziluett. Mary arcát látta a tükörben. Mary tekintetét, és a benne égő sajnálatot.

Dühödten kezdte a napot. Nem tudta kin kiélni a haragját. Mary már nem volt. A gyerekei szóba sem álltak vele.
A munkából elkésett, de senki nem függesztette fel érte. Ő volt az igazgató.
Hisztérikus hangon kért kávét a titkárnőjétől, ami persze túl keserű volt, aztán meg túl édes.
Aztán bejött hozzá az egyik tag a fegyelmi bizottságból. Elmondta az észrevételeit az egyik dolgozóról, aki szerinte külsejében sem felel meg a cég imázsának. Ráadásul alkoholelvonóra jár, és erős pszichiátriai gyógyszereket szed. Fröcsögött a rosszindulattól.
Hans, úgy érezte, levezetheti a feszültségét ezen a szerencsétlen ideggyenge emberen, aki egész életében teherfuvarozó volt.
Kirúgta gyakorlatilag minden ok nélkül.
A felmondás indoklásában az állt, hogy pszichésen nem tartja alkalmasnak a munkakörre.

Lui, mert így hívták a szerencsétlent, 58 éves volt. Mióta az eszét tudta a cipekedésből élt. A külsejében elnyűtt, fáradt és szerencsétlen embernek esélye sem volt a munkaerőpiacon. Ereje nem maradt új állást keresni. Pereskedni meg? Ki tudja kap-e igazságot?
Az alkoholelvonó felemésztette az idegrendszerét, keze lába remegett, szédült a pszichotrop gyógyszerektől, a vérnyomása hol túl magasra szökött, hol meg mélységekbe zuhant.
Egyáltalán nem volt jól. Csak keresetlen szavak erejéig tudott védekezni, ügyvédhez is elment, aki évekig húzódó, költséges pereket említett.
Ekkor feladta.
Újra a pohárhoz nyúlt. Néhány hét múltán eltűnt. Nem sokkal ezután holtan találták egy garázssor tövében, ahová vélhetően vizelni ment. A holttestet kikezdték már a kóbor állatok.

Bár mindenki Hans felelősségét érezte a történtek mögött, Hans ezt az eseményt erőfitogtatásként élte meg. Lám, akit én kirúgok, annak vége van. Féljetek tőlem.
És féltek.
Amikor eljött a titkos szavazás ideje, nem is mertek volna másra szavazni. Igaz, hogy titkos volt a választás, de a szavazólap hátulján ott szerepelt a nevük, így Hans listája megint bővült, emberekkel, akik nemtetszésüket fejezték ki. Emberekkel, akiket ki fog rúgni. Természetesen azokkal karöltve, akik indulni mertek ellene a vezetőválasztáson.

Stefan hetek óta maga alatt volt. Mindenki látta rajta, hogy összeroppantotta a gyász, amit felesége elvesztése miatt érzett.
Hans behívatta, és kényszerpihenőt javasolt, amíg összeszedi magát. Szívélyesen viselkedett. Megértően. Olyan volt, mint egy barát.
Pár nap után azonban Stefan úgy vélte, többet használna a feledésben, ha dolgozhatna.
Ekkor Hans, a félreértést tisztázandó, közölte vele, hogy voltaképpen fel van függesztve, fél évet kell várnia, amíg felveheti újra a munkát. Ismerték már a munkások a módszert, de ekkora aljasságra senki sem számított.
Pedig így történt. A büntetés lejártakor Hans kirúgta Stefant.
Szemmel láthatóan, a férfi a végsőkig összetört. Felőrölte a tragédia, a felfüggesztés, és a kirúgás. Kicsúszott a lába alól a talaj és felállni már nem tudott.
Másnap hallották hírét. Hajnalban a vonat elé vetette magát. > Lassan olyan sok embert fosztott meg az állásától, hogy elegen lettek egy új cég alapításához, amely áraiban lényegesen aláment Hans cégének szolgáltatási díjainak. Elkezdett a vezetése alatt álló cég botorkálni a csőd felé.

Hans borotvahabot kent az arcára. Mary képe már mindennapos látvány volt.
A keze megremegett. Megvágta magát.
Vékony patakban lecsorgott az arcán a vér, de csak Mary tekintetét látta. A szemében a szánalmat. Miért kell sajnálni őt?

Ismét a tükörbe nézett. Távolodni kezdett a képe. Idegenné vált. Halálfej-szerű, groteszk csontváz arcát látta. Az orr helyén fekete gödör. A szemben nem csillant a lélek. Látta magát lelkiismeret nélküli hullaként.
Egy pillanatra kilépett belőle az élet, és megjelent előtte igazi önmaga. A mulandó porhüvely, ami a sátán lakhelye, és mint ilyen, ocsmány és hátborzongató.
Nem volt kedvére a látvány. A tükörhöz vágta a borotvát. Az hosszában megrepedt.
Kettéhasadt a tükörképe is, de még kivehetően látta Maryt a távolban. Nézte őt csendesen. És Hans úgy érezte, hogy segítene rajta. De már nem tud.

Álmatlan éjszakák után fáradt reggelek jöttek.
Nyújtózott volna, de úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Zsibbadtságot érzett a testében. Mozdult volna, de nem ment. Nem engedelmeskedett a keze, a lába. A mellkasára, mintha mázsás kő zuhant volna.
Mary állt az ágya mellett. Hans nyújtotta felé a kezét, de Mary távolodott. A kép elhomályosult.
Odakint megdördült az ég. Mielőtt meghalt, arra gondolt, vajon hová megy most? Mi vár rá? Mi van, ha valóban létezik Isten?
Jó emberként is élhetett volna, akkor most, ebben a percben lenne reménysége.
Félt. Soha életében nem félt ennyire.
Most értette meg Mary gyakran elismételt mondatát. Az igaznak, a halála órájában is reménysége van.