2012.09.09. 10:53, versiro
- Csókolóm, a bácsi kit keres?
Alig tudtam megszólalni, de meg kellet, mert a gyerek várta a válaszom.
- Erikát.
- Anyukámat? Jó, mindjárt szólok, egy kicsit tessék várni. Jó?
Kislány, rohant a házhoz, és kiabált Erikának. Anya, egy bácsi jött hozzánk. Era, kijött az ajtóhoz, majd visszament, és a kislány kezébe adta a kapukulcsot. Rohant vissza a gyerek, kinyitja a kaput.
Tessék bejönni bátran. Invitált. Gyerek megfogta a kezem, mintha már régen ismert volna, és együtt mentünk a ház felé. Igyekeztem a lépteit felvenni, és együtt lépni a leánykával. Közben beszélgettem a kislánnyal. Lépések közben fura gondolatok játak az agyamban. Mire végig gondoltam, hogy mit is fogok kérdezni Erikától, már ott állt előttem. Mosolygót rám, átölelt, és ezt mondta:
- Már vártalak.
Lenéztem a kislányra.
- Ő? – kérdezetem
- Ő, az én édes egyetlen keresztlányom. – mosolyogva közölte.
- De, a kislány azt mondta, hogy az Anyukája vagy.
- Dehogy, mindenkinek ezt mondja.
- Már azt hittem, hogy titkolsz valamit előttem.
- Buta vagy, - megsimogatta a fejem – mit titkolnék?
- Azt hittem. – ismételtem.
Kislány ölembe ült. Átfogta a kezem, mintha értene a kezekhez, simogatta.
- Bácsi, Téged hogy hívnak?
- Jánosnak, de hívj nyugodtan Öcsi bácsinak. Jó!
- Jó, akkor, szia, Öcsi bácsi. – mondta nevetve, szája elé tette a kezét a kislány.
- Hát Téged szép leányka, aki itt ül az ölembe, hogyan szólítsalak?
- Krisztina a nevem, Öcsi bácsi.
- Krisztina, légy szíves, és menj ki játszani, mert szeretnék beszélni Öcsi bácsival. –szól közbe Erika.
- Jó, kereszt már megyek. Szia, Öcsi.
- Krisztina…
- Hagyd, hisz még kicsi, neki még lehet, és olyan aranyos, mint a keresztanyja.
- Te, már úgy hiányoztál. El se tudom mondani, hogy mennyire, már vártam azt a percet, hogy lássalak. Öcsi, be kell vallanom valamit Neked. Amikor együtt voltunk a múltkor, akkor, olyan furcsa volt, de olyan furcsa. Nagyon jó volt, és kellemes, és már rég óta nem éreztem így magam, mint múltkor, de…
- Mi a baj, drága Erika?
- Az, hogy Te még fiatal vagy hozzám. Mikor Veled vagyok, akkor az az arc ugrik be az agyamba, aki akkor a lakótelepi lakásból, kíváncsian, és kérdően nézet rám. Az a fiatal arc, a selymes, fiatal arcod, amit még Nő nem érintet. Ne haragudj rám, ez ugrik be. Tudom, hogy most már butaság, de ezt látom benned a mai napig is. A fiatal tinédzser, selymes arcú, érintetlen srácot. Nem mehet így tovább, hidd el Öcsi. Nem tudlak Téged hová tenni. Tudom, hogy már sok víz folyt le a Dunán, de én Őt látom, és nem egy komolyabb felnőtt férfit. Bocsáss meg nekem…
- Most mit csináljak? Mit mondjak ennek a kedves Nőnek? Hogyan mondjam meg, hogy szeretem, és kell, és hiányzik nekem. Minden estre ez egy váratlan fordulat volt Tőle. Erre nem számítottam, pont most, mikor el szerettem volna mondani, hogy töltsön velem egy hosszú hétvégét valamelyik szállodában, vagy panzióban, ahol csak Mi ketten lehettünk. Külvilágtól elzárva. Ketten élvezzük a kellemes hegyi levegőt, sétáltunk, és számos dolgot csináltunk volna. most kellett evvel előrukkolnia, épp most. Nem értem. A kislány zavarta volna meg! Nem tudom, de fura, hogy ezt akkor mondja, mikor itt van Krisztina. – ilyen gondolatok fordultak meg a fejemben, mikor Erika beszélt.
Asztalra csaptam, most már elég! Erika, elég érted?
Meglepődött. Szeme tágra nyílt, szava elakadt.
- Erika, Te számomra több vagy, mint bármelyik Nő, nagyon megkedveltelek, sőt megszerettelek. Már majdnem szerelmet akartam vallani, evvel a célzattal jöttem most Hozzád. El is akartalak vinni a hétvégén négy napra valamelyik vidéki panzióba a hegyek közé, hogy csak Mi ketten lehessünk. Így már meggondolom, hogy Veled megyek el! Eddig nem volt semmi baj köztünk, semmi. Feltűnt az állítólagos keresztlányod, Krisztina, és megváltoztál. Hallottam egy, s mást Rólad a városunkban, de nem akartam elhinni, mert Téged másképp ismertelek meg, de most már nem kételkedem a szavakban. Te annyira megváltoztál, kislány feltűnése óta, hogy csak, na! Ezt nem akartam elhinni, de most már látom, hogy igazuk van. Erika. Igazuk van! Most már megyek, légy boldog a lányoddal. Tudok mindent, sajnálom. Pedig szépnek indult, kár, hogy vége lett. Szia, Erika.
Felálltam, távozni készültem. Erika, megfogta a kezem, és kissé megszorította. Szitásából éreztem, hogy sajnálja, hogy nem vallotta be, lányát. Kissé visszahúzott, átölelt, éreztem, hogy szeméből a könny jelent meg. Ingemet átitatta.
- Kérlek, ne menj el! Bocsáss meg Öcsi! Nem akartam, de elmondtam volna, hidd el. Hibáztam, de olyan hírtelen jött, hogy nem tudom, hogy mit csináljak most. Segíts nekem, mert, most a Te nyugalmadra van szükségem, és a megértésedre. Öcsi, segíts! Kérlek?
- Enged el a kezem, és most hagyj békén. Amit mondtál, és hallottam át kell gondolnom, kell egy kis idő. Azt tud meg, hogy szeretlek, de gondolkodni fogok a történteken.
- Tudom, és köszönöm.
Hallottuk, hogy jön a kislány.
- Anya, Anya éhes vagyok. Enni szeretnék.
- Persze, drágám már is adok enni.
- Te, is eszel velem, Öcsi bácsi?
- Most mennem kell, mert sok dolgom van, de ha legközelebb eljövök, akkor igen. Eszek veled, Krisztina.
Elköszöntünk egymástól, kertkapujából visszanéztem, az ajtóban álló Erikára. Aki még a szeme sarkából a könnyeit törülgette.
Ez egy nem várt fordulat, de ettől kezd érdekes lenni!
Igyekszem úgy írni, hogy kissé izgalmas, és érdekes legyen. Köszönöm.