Ujjgyakorlat álomképekből és egy idézetből... Öt éjszaka álmodtam egy fekete férfiról, így most belebújtam egynek a bőrébe...

A fájdalom paradoxona

„Amikor annyira szeretsz, hogy már fáj, onnantól már nincs többé fájdalom, csak szeretet.” (Teréz anya)

Sűrű esőcseppek folytak be az inge alá, és nedvesen ölelték át forró testét. A máskor zsúfolt vidámpark most csendes, kihalt volt. A Hold teljes pompájában világított és uralta az égboltot. Már a körhintánál járt, és eszébe jutott amikor Jolandával ültek rajta tíz évvel ezelőtt. Nem értette hová tűnt a nyüzsgő embertömeg, a lüktető élet.

Behunyta a szemét és emlékezett.

– Drágám, ne félj, fogom a kezed – súgtam a fülébe, és összekulcsoltam a kezünket, amikor az óriáskeréken egyre magasabbra kerültek.

Jolanda a vállamra hajtotta a fejét. Nagyon szép volt, halovány zöld ruháján fehér virágok csillogtak, ahogyan a rájuk varrt gyöngyökön megcsillant a napfény. Fehér kalapját a másik kezével fogta, hogy ne repüljön le a fejéről. Néhány szőke tincs elszabadult a fenséges fejfedő alól, és rakoncátlanul repdesett az arca előtt, ahogyan belekapott a szél. A lány félelme elmúlt és hamarosan kacagott is.

Vele örültem és nagyon boldog voltam, hogy végre legyőztük a szülők és a rokonok, barátok ellenállását. Ő egy gazdag arisztokrata család gyermeke volt, én pedig az Afrikából jött rabszolgák ivadéka. Igaz, hogy az már régen volt, a szüleim azóta becsületes polgárokként éltek, és nekem is van végzettségem, munkám, de nap, mint nap szembesülök még megalázó tekintettettekkel, tettekkel, amelyek a feketéket érik.

A barátaim sem nézték jó szemmel bimbózó szerelmemet egy fehér lánnyal, de nem tudtak megállítani, mert ez a szerelem jött, és nem lehetett megállítani, kitérni előle. Sok szerelem előtt volt és még lesz is akadály, ám a szerelmesek igyekeznek megtalálni a módját, hogy mégis együtt legyenek. Mi is sokáig bujkáltunk, de kapcsolatunk egy idő után csak napvilágra került, s mikor mind a ketten szembefordultunk a családjainkkal, az ellenállás megszűnt, hiszen bármilyen nagynak tűnt is a szakadék kettőnk között, a szüleink is elfogadták, hogy kell adniuk egy esélyt ennek a mindent elsöprő szerelemnek.

Amikor néztem magam reggelente a tükörben, egy jóképű, vidám férfi nézett rám vissza, de akkor is csak egy sötétbőrű idegen voltam New Yorkban a XX. század elején.

Az óriáskerék után csörögefánkot ettünk, majd betértünk egy jósnő sátrába. Én nem igazán akartam, de Jolanda nagyon be szeretett volna menni. Nyirkos levegő csapott meg bennünket, amikor a sátor ajtólapját visszaengedtük. Egy görbe hátú öregasszony ült a varázsgömbje mellett, mely fölött halovány szürke füst gomolygott. Arra kért bennünket, hogy üljünk le, majd Jolanda tenyerét nézte. Én az arcát figyeltem, és arra lettem figyelmes, hogy egy ránc rajzolódott ki a homlokán, miközben a kedvesem tenyerére összpontosít. Vártuk, hogy megszólaljon, de hosszú percekig hallgatott, majd az én kezemet is a kezébe vette. Egy idő után ránk pillantott, és azt mondta, hogy nagyon erős a szerelmünk, és hogy nagyon becsüljük meg, és használjuk ki minden percét. Mondott még sok mindent, de éreztem, hogy valamit elhallgat. Mikor rákérdeztem, hogy mondja már el, hogyan alakul az életünk, csak annyit mondott, hogy nagyon boldogok leszünk, de vigyázzak a hajóra.

– Milyen hajóra? Nincs is hajónk.

– Nem tudom, egy hajót láttam elsüllyedni, de ez másként is alakulhat. Megboldogult anyám úgy tanította, hogy amit látunk, az csak egy lehetőség, tehát másképp is alakulhat, és úgy gondolom, hogy ez a látomás is csak valami lehetséges jövőkép, és majd magukon múlik, hogyan valósul meg.

Jolanda nem vette komolyan a hallottakat, felvilágosult nőnek tartotta magát és nem hitt az okkultizmusban, csupán mókának hitte az egészet. Jó magam másképp gondoltam, talán őseim vére tette, nem tudom, de bennem kételyek ébredtek, és a félelem kis csírája is elültetődött. Nem volt jó ötlet jósnőhöz menni, nem is jó tudni, hogy mi lesz a jövőben. Igyekeztem elhessegetni a bennem felsejlő fájdalmas gondolatot, hogy egyikünknek baja történhet.

Egy év múlva összeházasodtunk és a Mississippi mellé költöztünk Louisiana államba, New Orleans mellé, ahol a szüleim is éltek. Valóban boldogan éltünk, és sok előítélet, sértő, bántó megjegyzések ellenére is bizonyítottuk, hogy a szerelem nem függ a bőr színétől. Egyik este apám azzal az ötlettel állt elő, hogy szeretne eljutni Afrikába, megismerni azt a földet, ahonnan őseink származnak. Felmondtam a hajógyárban, apám a társára bízta a cégét, és anyám, apám, két öcsém és mi ketten útra keltünk egy Adriana nevű hajón, melynek célja Afrika majd Spanyolország volt. Ekkoriban már eszünkbe sem jutott a jósnő intelme.

A hajó már az Atlanti óceán túlsó felén járt, amikor erős viharba került, a kapitány nagyon jól értette a dolgát, maga állt a kormánykerék mögött és mindenkinek adta ki a munkát, jó magam a segítségére siettem, és Jolanda is velem jött, hiába kértem, hogy maradjon a kabinban, így erősen kikötöztem, én pedig a kapitány jobb kezévé váltam, hiszen jól ismertem a hajókat. Az utasok a kabinokban maradtak, csak azok voltak a fedélzeten, illetve a hajó más részein, akik tudtak bármiben is segíteni. Hatalmas hullámok dobálták a hajót, és egy óriás hullám szinte letarolta a fedélzetet, s míg a kapitánnyal és még néhány emberrel harcoltunk az elemek ellen, sajnos Jolanda eltűnt, nem találtuk meg sehol sem. Az óriáshullám valószínűleg a tengerbe sodorta, és ezzel nemcsak őt temette el, hanem a szerelmemet is.

A hajó megmenekült, megtépázva ugyan, de elértük Afrika partjait és Szenegálban kötöttünk ki.

Mély szomorúságomból senki sem tudott kirángatni. Úgy jártam-keltem, mint egy élő halott, éjjel pedig rémálmok gyötörtek.

– Nem kellett volna hagynom, hogy a fedélzeten maradjon. – ostoroztam magam nap, mint nap.

Miután visszatértem Amerikába, kitüntetést kaptam a hajón nyújtott segítségemért, a kapitány úgy állította be, hogy ha akkor nem segítek, akkor a hajó elsüllyedt volna és több száz ember veszett volna az óceánba. Ez lehetséges, viszont így meg az egyetlen ember lelte halálát az Atlanti óceán habjai között, aki életem értelme volt.

Jolanda továbbra is lelki életem része maradt, nem engedtem más nőt közel magamhoz. Tanulásba vetettem magam, és hajóskapitány lettem.

Tíz év után, 1941. augusztusában, jártam ismét New Yorkban, és meglátogattam Jolanda szüleit is. Félve mentem oda, mert azt gondoltam, hogy engem okolnak majd a lányuk haláláért, azonban nem így történt. Apósom megölelt és szeretettel fogadott.

– Tudom Robert, hogy még mindig szenvedsz, de szeretnénk, ha tudnád, hogy mi nagyon szeretünk és tisztelünk téged, és nem hibáztatunk. S rossz látni, hogy még mindig nem léptél tovább. Ez a seb, amit nyitva hagysz, és nem hagyod, hogy begyógyuljon, mindig a múltra emlékeztet, de nem szabadna hagynod, hogy ez határozza meg a jövődet. Jolanda is azt akarná, hogy ne éljél ilyen nagy fájdalomban.

– Igen tudom, de nekem kell ez a fájdalom.

– Nem helyes ez fiam. A szeretet nagyon erős volt közöttetek, ilyent nem is nagyon lehet látni, hogy mindent felrúgtatok miatta, ez sosem fog megszűnni, akkor sem, ha majd egy másik nő mellett megtalálod a boldogságot, de folytatnod kell az életedet.

Mikor ezeket a szavakat mondta, az öregember szemébe néztem és a könnyektől már nem is láttam. Nem gondoltam, hogy ezt majd pont az az ember mondja nekem, aki először hallani sem akart arról, hogy a lánya egy fekete férfi felesége legyen.

– Sírj csak fiam, a könnyek az erő jelei, még akkor is, ha az emberek nagytöbbsége szégyelli. A könnycseppek jelzik a szeretet erejét.

Mikor eljöttem tőlük azt éreztem, hogy a szívem már nem fáj annyira. Gyalog indultam el, és észre sem vettem, s már a kihalt sátrak között jártam, amikor eszembe jutott a jósnő jóslata.

„Vigyázz a hajóra!”

Akkor nem értettem, mit is jelent. Az asszony valószínűleg tudta, hogy akármi is történik, nem tudok úgy kijönni majd egy helyzetből, hogy azt mindenkinek jó legyen.

Vigyáztam a hajóra, de életem értelme, szerelme viszont odalett.

Behunytam a szemem és magam előtt láttam a meggörnyedt asszonyt, ahogy egy ránc felszökik a homlokán. Azután azt láttam, hogy rám kacsintott, és elmosolyodott.

Gyorsan kinyitottam a szemem, mert tudtam, hogy ez a látomás nem valóságos, hiszen nem mosolygott, mikor nála jártunk.

Visszafordultam, és meghoztam egy nagy döntést, hogy ezután azon a szakaszon fogok hajózni, amit eddig elkerültem, és minél többször fogom átszelni az óceánt azon a részen.

Négy évvel később, a második világháború után épp Afrika partjai felé haladtunk, s a hajóhídnál szemléltem a tengert. Egy különös hangot hallottam, az egyik társamra bíztam a hajót, és a korláthoz léptem.

Az óceán vize áttetszővé vált egy pillanatra és megjelent Jolanda képe, mosolygott és integetett, majd eltűnt e csodás látomás.

Úgy éreztem, hogy a szívem felszabadult és megértettem végre a fájdalom paradoxonát. Annyira szerettem Jolandát, hogy az már valóban fizikailag is fájt, és ezért ragaszkodtam a fájdalomhoz, mert az hittem, hogy csak így szerethetem. Most már nincs többé fájdalom, csak a szeretetem van.