Anyukám nem tudott már több kérdést feltenni, mert szapora lépteim ekkorra már messze vittek.

Reggel anyukám ébresztett, menjek iskolába. Eszembe jutott a táska, hogy előző nap otthagytam az iskolában. Már tudtam, aznap megint nem megyek iskolába. A pap járt folyton az eszemben, hogyan állhatnék bosszút rajta a sérelmekért. Elindultam otthonról. Anyám nem csomagolt reggelit, mert az iskolában úgyis adtak egy iskolatejet, és egy kiflit, vagy zsömlét, és amúgy sem biztos hogy volt otthon mit becsomagolni.

- Hun á tóskód? - Kérdezett utánam anyám emelt hangon, mert már majdnem a kiskapunál jártam.
- Á ziskolóbá márátt.

Anyukám nem tudott már több kérdést feltenni, mert szapora lépteim ekkorra már messze vittek. Ismét ráléptem a jól ismert útra, a csavargók szabad és veszélyes útjára. Rendszerint, vagy az agyigácsó, vagy a Tápió volt úti célom, mert így elkerülhettem a falusiak folytonos kérdezősködését is. "Mé nem vágy á ziskolóbá?"
Általában azt hazudtam, elmaradt az óra, vagy ma nincs tanítás. A felnőttek tudták hogy hazudok, de némi megjegyzésen kívül nem tettek semmit.

A Tápió partján bóklásztam, és egy fűzfabottal csapkodtam a vizet. Hol egy vízipók, hol egy lomhán úszkáló halacska volt a célpont. Hol csak a felfröccsenő víz látványa miatt, hol csak azért, hogy egy nagyot üthessek. A lényeg, az időtöltés volt. Eközben, folyton a pap járt az eszemben.

- Még ilyet? - Mondtam ki hangosan, pedig senki sem volt a közelemben.
- Mégbocsótós, szeretet... - Mondtam ki hangosan gondolataimat.
- Á k*rvá istenit! - Törtem ki, ismét gondolataimból.

Felmentem a meder széléről a folyópartra, mert az indulatoktól gyorsabb mozgásra volt szükségem. Ilyenkor a futás volt a legjobb.
Fiatal tehenek voltak kikötve a réten legelni a közelben. Bámultak rám, mintha azt kérdeznék.
- Hát ez meg honnan jött elő?

Négyen voltak. Az egyikük egy, még a többitől is fiatalabb bika, első lábain béklyóval. A borjak néha, néha legelésztek is, de ez a bika csak nézett. Folyamatosan engem bámult. Lassan elhaladtam mellettük, és a fűzfaággal ráhúztam a bika oldalára.

- Mi á *ászt néző? - Förmedtem rá közben.
A bika ugrott egy nagyot, és kitépte a vasból készült karót a földből, amihez ki volt kötve. Odébb szaladt, és mocorogva fejét kissé leszegezve mérgesen bámult rám. Már én is sietősre fogtam. Kis idő múlva a bika a nyomomba eredt a béklyótól esetlenül bukdácsolva. Immár igazi menekülésbe kezdtem.

Még jó, hogy volt a folyó felett egy gyaloghíd a közelben, ami a belső Sági útra vezető gyalogúton volt, mert nem is tudom mi lett volna, ha utolér. Bebújtam a híd alá, ahová már nem tudott utánam jönni, csak dühösen esetlenkedni üldözőm. Szívem lüktetését nyakamban éreztem, és a további menekülést latolgattam, de riadt szemeimmel nem találtam kiutat, mert mindenütt utánam tudott volna jönni. Hát vártam. Ki-kinéztem búvóhelyemről, de a bika, csak a közelben maradt.

Vagy jó félóra múlva jött csak a gazdája, sűrűn szitkozódva, hogy már megint elszabadult Kicsi, mert így hívta. Én csak lapultam, és mindig úgy helyezkedtem, nehogy meglásson.

A veszély elmúltával kijöttem a híd alól, és a dögkút irányába indultam tovább. Még mindig a pap járt az eszemben, mikor megpillantottam a földön egy picinyke üvegcsét, aminek a nyaka le volt törve.

Kész is volt a tervem. Két nap múlva Vasárnap, akkor végre hajthatom bosszúmat. Azt terveztem, pisit öntök a szenteltvízbe, amiből a hívők keresztet szoktak vetni, ha bemennek a templomba. Amiért a pap így elbánt velem, tervem nem maradhatott nyitott kérdés. Eldobtam az üveget, és folytattam utamat, de már sokkal jobb kedvvel, a bosszú édes ízétől feldobva. A terv részletein tűnődve kiötlöttem, hogy a vasárnapi mise alatt hajtom végre, miközben a pap, az oltár felé néz. Sokszor néztem már, a templomajtóban állva a misét, és ismertem a szokásokat. Az ajtó ilyenkor tárva van. Kétoldalt vannak a márvány szenteltvíztartók a bejáratnál. Néha ott bóklásztam unalmamban, figyelve, a gyülekezet, hogyan vesz részt a templomi celebrációkon. Valószínű, hogy én is jártam volna oda, ha lett volna rendes sötét ruhám, amiben a többi gyerekek is mentek.

Nyáron, az öreg Balus szokott tűzőrségben lenni a toronyban, olyankor én is fel szoktam menni hozzá, mivel fogadott apám volt. Ilyenkor egészen lassan mentem fölfelé a fából készült, nem túl széles lépcsőkön. Az orgona sípjai ugyanis mindig lekötötték figyelmemet. Szerettem volna jelentkezni taposónak az orgonáláshoz, mert a hangszer levegőellátását egy lábbal taposható pumpa látta el, ami közvetlenül a billentyűs hangszer mellett volt. Mindig az volt a válasz, hogy még kicsi vagyok, és templomba is csak alkalmanként járok. Az igazi ok az volt, hogy a hívők között az egy megtiszteltetés volt, ha taposhatta a pumpát.

A kanyargó egyre szűkülő lépcső tetején volt kialakítva a harangok körül, szintén fából egy keskeny közlekedő. Középen egy nagy harang, és egy kis harang lógott, a húzó kötelekkel, melyek a messzi sötét mélybe vesztek. Az öreg Balus is itt végezte fontos munkáját. A toronyablakokból kellett figyelnie a határt és megcsendíteni a kis harangot, ha tüzet észlelt valahol. A toronyóra mechanikus szerkezetét is órákig tudtam bámulni. Egy mondatban kifejezve, szerettem templomba járni.

A Pándra vezető főútra kiérve, összetalálkoztam osztálytársaimmal, akik kárörvendő mosolyukat, nem véka alá rejtve, tudatták velem, lesz kapsz. Foglalkoztatott ugyan az iskolai verés, de számomra szinte minden iskolai nap tartogatott valamit, amitől félnem kellett. Két évvel idősebb voltam osztálytársaimnál, így legalább tőlük nem kellett félnem. Az utcán, csak Bangyit, Kakaót a rendőrt, és a tanárokat kellett figyelnem. Most már a pap is közéjük tartozott.

Eljött a vasárnap. Két kis üvegcsét dugtam zsebeimbe, mindkettő tele pisivel. Annyira telepisiltem őket, hogy lábaim mozgásától az kicsordult, és nadrágom mindkét oldalán hatalmas folt éktelenkedett mire odaértem.

A mise alatt minden úgy történt, ahogyan elterveztem. A pap, az oltár felé fordult, én, az alkalmat kihasználva kiürítettem az üvegeket a szenteltvíztartóba.

Többször álldogáltam már a bejáratban, így nem tűntem fel senkinek.

Bosszúm végrehajtva.

Sajnos, valószínűleg csak a falusiakon álltam bosszút, mert a papot soha nem láttam abból a szenteltvízből keresztet vetni, amelyet én is "megszenteltem".

Nem volt retorzió. Valószínűleg nem derült ki a dolog. Az is lehet, talán isten, most megbocsátott nekem.