Kedves Pali bátyám!

Igencsak tanulságos úton jártam a minap a nagybetűs Európa Unióban. Pontosabban Francia honban. Rövidre fogom a dolgot, nem akarom bátyámat hosszan untatni. Mintegy tizenhat órás, vidámnak mondható, ám roppant fárasztó utazás után érkeztünk a festőinek cseppet sem mondható, francia iparvárosba, Henin-Beaumontba. Megérkezésünk után szinte azonnal kiderült, hogy az egyszerű, ám felsőbbrendűségben szenvedő francia emberek nem nagyon kedvelik a városukba tévedő idegeneket. Ugyanis az öntudatos, de roppant bunkón viselkedő szállodai személyzet csak francia nyelven volt hajlandó megszólalni. Ez persze érdekes dolog. Hisz itthon mindig azt halljuk, sőt, megkövetelik tőlünk és gyermekeinktől, hogy több nyelven beszéljünk, mert ha idetéved az a külföldi világfi, értsünk már szót vele, ha egy mód van rá. Megjegyzem a magyar diploma megszerzésének is az egyik alapja valamelyik idegen nyelvből tett középfokú nyelvvizsga. Szóval a francia szállodai személyzet! Most mit mondjak drága Pali bátyám! Tuti, hogy nem diplomásak. Elég macerás volt beszélgetni velük, nem mintha különösebben akartunk volna beszélgetni. De amit el kell intézni, azt el kell intézni, úgyhogy nem hagytuk magunkat! Elővettük a jó magyar virtust, és hosszú, körülményes mutogatás, és tört francia szavak után megkaptuk a lehető legrosszabb szállodai szobát. 462 euróért nyomorogtunk négyen, tíz négyzetméteren. A nagyobb táskákat a kocsiban hagytuk, mert nem fért volna be a szobába. Fürdés közben, naná, hogy nem folyt le a víz a zuhanytálcában. De legalább a légkondi működött. Ezt éjszaka tudtuk meg, hisz a hangjára többször is felébredtünk. Először azt hittük a vonat megy el a ház előtt. Azt, amikor nem akart hosszú perceken keresztül odább állni, no, akkor jöttünk rá, hogy bekapcsolt a szerkezet. Na és a vacsora! Az persze a la carte volt, mi más lett volna. Vagy krumplit ehettünk marhahússal, vagy ha ez valakinek nem ízlett, az kaphatott marhahúst krumplival. Egy szelet hús, maréknyi burgonya, és valami gyanús szósz, amit senki sem mert megkóstolni. Mit lehet tudni miből készült, hisz lassan fosik egész Európa. Különben ha nem mondtam volna, ez volt a legpocsékabb és legdrágább étkezés hosszú pályafutásom során. Átszámítva mintegy 1.500 forint volt egy korsó langyos sör, és 5.000 forint az egy tál étel, ami legalább hideg, és ehetetlen volt. A hab a tortán az ötszáz forintba kerülő, francia mosogatólé és bozsolé keverékére hasonlító kávé volt, cukor nélkül, két kanállal. A második kanállal kellet felfogni a szájunkba ömlő zaccot a kávézási ceremónia végén. Ja, mielőtt elfelejtem a lényeget. Olyan nagy a francia nemzeti öntudat, hogy még a többnyelvű szállodai katalógusok is csak francia nyelven vannak megírva. A többnyelvűséget a különböző francia nyelvjárások jelzik. Persze, most csúnyát mondok, de mit várok egy olyan néptől, akik egy nyomorult kakast istenítenek. Aztán a város! Pali bátyám! Én még ilyen helyen életemben nem jártam. A prospektusok szerint mintegy huszonhétezer ember lakik itt. És mi hülye, tökkelütött magyarok nem találtuk meg a centrumot. A belvárost! Megkérdeztük az egyik pékségben. El is küldtek valamerre, de az nem az volt, hanem egy játszótér. Aztán megláttuk a táblát, hogy az út végén jobbra lesz. De az út végén jobbra, valóban az út vége volt. A temető. Úgyhogy három unalmas és drága nap elteltével, miután elvégeztük dolgunkat, hazaindultunk. Két kérdés motoszkál bennem azóta is drága Pali bátyám. Ezt a két kérdést többször is feltettem társaimnak, de egyikőjük sem tudott rá válaszolni. Viszont elnevezték rólam, Sneider féle paradoxonnak. Erre persze büszke vagyok, hogy van saját paradoxonom. A két kérdés így hangzik: Abban a városban, ahol nincs semmiféle látnivaló, ott miért van egymás mellett négy hatalmas szálloda? És ha már ott van az a négy hatalmas szálloda, akkor miért dolgoznak bennük olyan vendéglátósok, akik utálják a vendégeket? Közben, míg mi kint bohóckodtunk, itthon is zajlott az élet. Ezt onnan tudom, hogy a tizenhat éves lányom is kapott szociális nemzeti konzultációra buzdító levelet. Naná, hogy ragyogott a szeme, hisz magától a kormányfőtől kapta. Hogy ez mekkora szemfényvesztés drága Pali bátyám! Mekkora buli! Mármint jelenlegi kormányunknak. Számoljunk csak egy kicsit. A lány most tizenhat éves. Nincs jelenleg szavazati joga, nincs semmije, legfeljebb az iskolás cuccai, míg a suliban el nem lopják őket. Mert ez most divat. Szóval visszatérve eredeti okfejtésemhez. Eddig még soha senki, rajtunk, szülőkön kívül semmilyen jelentős kérdésben nem kérte ki a véleményét. Most pedig jön a levél, magától Orbán Viktor miniszterelnök úrtól, és országos kérdésekben kérik ki a tizenhat éves kölök véleményét. És majd eljönnek a következő választások, és azt mondja majd az én lányom. – Apa! Én a fityiszre szavazok, hisz három éve kíváncsiak voltak rám, és a véleményemre. – természetesen igaza lesz a lánynak, mert megszólították és kikérték a véleményét. És ez jó érzéssel tölti el őt, mint a többi konzultációban résztvevőt, még akkor is, ha tudjuk, szemfényvesztés az egész. Mint ahogy szemfényvesztés az 57 év előtti nyugdíj eltörlése, illetve nem nyugdíjjá alakítása. Hogy miért tartom bűvészmutatványnak? Csupán azért Pali bátyám, mert az Alaptörvénybe nem úgy iktatják majd be, hogy ez csak is a fegyveres testületekre, rendvédelmi szervekre vonatkozik, hanem általánosítva. Ez pedig azt jelenti, hogy bárkinek átalakíthatják majd a nyugdíját valamiféle segéllyé, vagy bármiféle, könnyen megvonható alamizsnává. Nem mondom, hogy ez biztosan így lesz, mert azért szeretnék hinni nekik, de félek, hogy ebben az esetben a hit kevés. Nagy a szar, országos méretűek a problémák, és tudom, hogy valahogy megoldást kell rá találni. Azt is tudom, hogy velem együtt, sok embernek csípi a szemét a sok 37-40 éves nyugdíjas, akik magas nyugdíjuk mellet vidáman eldolgozgatnak még pár százezer forintért. De azt is tudom, hogy nem lenne szabad egy úgynevezett jogállamban szerzett jogokat semmissé nyilvánítani. Ezt valahogy másképpen kellene megoldani, mert még egy kétharmados többséggel megválasztott kormánynak is könnyű elveszítenie az emberek bizalmát. Valaki azt mondta a minap a környezetemben: - Még két ilyet húznak Viktorék, és legközelebb még a Parlament közelébe sem jutnak, nemhogy be.

Kézcsókom Margit néninek!

A Zsoci azt mondta, mit sajnáltatom magam! Ő kölök korában francia nevelést kapott. Az anyja Yvett, az apja ivott, oszt mégis rendes ember lett belőle. Most mit álljak oda vitatkozni vele, nem igaz?