Nappal a halak mindennapi tevékenysége kötötte le az arajárók figyelmét.

Zabolátlan csavargó lévén, egyik kora este, a falut jártam Toldi biciklimmel. Szerettem biciklizni. Jó időtöltés volt. Fő célpontok a kőhíd, a varroda, az önki, az iskola, és ami közben adódott. A híd kivételével, mindenhol égtek lámpák. Fényük, mint lepkét, csalogatott időről időre.

A kőhídnál a Tápió derékig érő vize, a mederben felejtett, vagy dobott, szikladaraboktól megtört, és igéző marasztalással végezte mindennapi dolgát. A kerékpár nyergében ülve, a vaskorláton kissé áthajolva, bámultam az akkor még a folyó nevet kiérdemlő, ma már csak patak, folyton születő, és nyomban örökre eltűnő fodrait. Folyton csobogó hangja, csak a közelben ugató kutyák csaholását engedte erősen megszűrve a kőhídhoz. A gyér esti fények sejtelmes vibrálása a víztükrön, misztikus varázserőt kölcsönzött, az egyébként szinte teljes sötétségbe burkolózott kőhídnak. Hosszú percekig igézett, marasztalt, a víz mindig megújuló, kifogyhatatlan változatossága.

Nappal a halak mindennapi tevékenysége kötötte le az arajárók figyelmét. Apró ivadékaiknak százai mozogtak egyszerre, mintha egy katonai kiképző táborban lennének, újabb és újabb parancsnak engedelmeskedve. Aki csak átment a hídon, nem mulasztotta el, lenézni a hídról. Ha csak néhány másodpercre is, de mindenki lenézett az élettől nyüzsgő tiszta vizű mederbe, és mintha kicsit elégedettebb, boldogabb emberként folytatták volna tovább, a gondtalannak csöppet sem mondható egyszerű életüket.

A varroda, (akkoriban csak bugyi gyárnak hívtuk) műhelyének erős fénycsöves belső megvilágítása, az épület előtti járdát, az ablakokon kiszűrődve szinte nappali fénnyel árasztotta el, messziről irányt mutatva, a gyéren megvilágított faluban, az arra közlekedőknek. Sok fiatalasszony, és lány dolgozott itt, két műszakban. Az ablakon keresztül jól esett nézni őket, ahogy szorgos kezeik által, ruhává változik a nyers kelme.

Az iskola tornaterme is fényárban úszott, oda is leskelődni jártam, mert már voltak csinos, fejlettebb leányok is a felső tagozatosok között. Nem kevés, ügyetlen vicces mozgású is, ezért ott, szórakozással telt minden perc.

Az önki, az egyetlen, önkiszolgáló bolt volt a faluban, ahol egész éjszaka világított a belső világítás egy része. A bolt előtti térbeton, és kerékpártároló rész, elég nagy volt ahhoz, hogy többen is összejöjjünk egy-egy beszélgetésre, kalandjaink elmesélésére. Bent, a polcokon sorakozó különféle árúk, szintén érdekes látnivalót kínáltak. Sok, néhányunk számára elérhetetlen játék is volt az egyik polcon. Sóvárogva néztük őket, miközben gondolataink, fantáziánk egyre homályosabb képeibe vesztek.

Idetartozik még, hogy volt egy beszédhibás cigánygyerek, akitől ha megkérdeztük, hová mész, mindig csak egy válasza volt.

- Ooonkiolgalóba klóbaaszé. - Válaszai midig derültséget okoztak számunkra, így soha nem mulasztottuk volna el megkérdezni tőle.

Ezen az estén, az Általános Iskola fölszinti tornaterménél leskelődtem, (csak ez az egy iskola volt Tápióbicskén) a kerékpár nyergében ülve. Mivel nem csak az én szórakozásom volt eme foglalatosság, egy cigánygyerek is arra tévedt. Nem voltunk barátok, ezért nem is beszélgettünk. Én untam meg előbb a közös nézelődést, így hamarabb otthagytam a helyet, mint azt egyébként tettem volna.

Másnap, a második óra következett az iskolában. A pedellus, (iskolaszolgának hívtuk) azt mondta nekem, menjek vele az igazgatóiba. Szótlanul mentünk a hosszú folyosón, mire odaértünk a végén levő földszinti igazgatói irodáig. Útközben csak azon járt az eszem, mit tehettem, amiért erre a félelmetes helyre, kísérnek. Már ismertem a helyet, mert ha nem voltam iskolában, vagy verekedtem, mindig itt kötöttem ki, és sohasem úsztam meg verés nélkül. Arra a következtetésre jutottam, hogy az előző napi kerékpározás miatt hívattak, mert a tornaterem ablakán sem volt szabad leskelődni.

- Biztosan elkapták a cigánygyereket, és engem is beárult. - Gondoltam, de már nyílt is a pedellus tisztelettudó kopogására szabad jelzést kapó, számomra máig, misztikus, és félelmetes igazgatói iroda ajtaja. Láng Ferenc, a fiatal Hitlerbajuszos (Akkoriban divatos volt ez a bajusz. Apámnak is olyan volt.) tornatanár, kicsit félre állt, utat engedve, az amúgy is apró igazgatói iroda ajtajából. Az igazgatónő, Madarasné, az asztalánál ült. Az asztal végénél levő széken pedig a (becenevén, Víg Pista, vagy Kakaó) körzeti rendőr. Szigorú tekintetük iszonyú félelemmel töltött el.

Hosszú végtelennek tűnő csend. Csak méregettek, és majd megöltek tűhegyes tekintetükkel. Züllött italozó életmódot folytató szüleimtől, nem számíthattak még panaszra. Ezt tudták, és sűrűn éltek is vele, egyes szadistának is mondható tanáraim. Sokszor a "védettebb" gyermekek által elkövetett csínyekért is én kaptam. A kukoricán való sarokban térdelés, a pofon, a körmös, számomra az iskolába járás mindennapjaihoz tartozott. Édesapám, tudtommal, csak egyszer volt bent miattam az iskolában, és akkor is csak annyit mondott az igazgatónőnek fülem hallatára.

- Csak nyugodtan verjék meg, ha rosszalkodik. - Így legalizálva a terrort, mit legtöbbször alaptalanul, alkalmaztak szadista hajlamú tanáraim.

- Állj ide! - Mutatott egy helyre a tornatanár.

- Állj egyenesen! - Követtem utasításait.

- Tudod miért vagy itt?  - Kérdezte nyomatékosan Láng tanár bácsi.

- Nem. - Válaszoltam kurtán.

- Hol voltál tegnap este? - Kérdezett ismét.

- Bicikliztem.

- Hol? - Elmondtam.

Elégedetten összenéztek vallatóim, És ismét kérdezett Láng tanár bácsi.

- Hol vannak a tollak?

- Milyen tollak? - Kérdeztem vissza.

Ki sem mondtam, már a jobbfülem erősen csengett, és égett az arcom a pofontól, amit Láng tanár bácsitól kaptam. A tanári ajtaja kinyílt valahogy a zuhanásomtól, és ott találtam magam a helyiségben levő tanárok cseppet sem megértő tekintete előtt. Visszabotorkáltam, becsuktam az ajtót.

Ekkor vettem észre, hogy a cigánygyereket is odahívatták.

- Hogy volt? - Szegezte a másik gyereknek a kérdést Láng. Ő beismerte, hogy az osztályteremből, ahol a tanulók, táskáikat hagyták, ellopott néhány töltőtollat, ceruzát, ollót, miközben azok a tornateremben voltak. Viszont úgy mondta el, hogy elloptuk, hogy én is ott voltam. A gyereket kiküldték, és megint nekem szegezte a kérdést Láng.

- Hol vannak a tollak?

- Én nem voltam ott, én nem loptam. - Válaszoltam könnyeimmel küszködve, szipogástól remegőn. Most már, minden hol van-t, egy pofon követett, míg nem az addig szótlan Madarasné, és Kakaó (a rendőr) megelégelte. Már nem is figyeltem arra, mit is beszélgettek, mert saját fájdalmaimmal voltam elfoglalva. Láng karon fogott, és felráncigált az egyik üres emeleti osztályterembe. Felsőkarom nagyon fájt a szorításától, ezért kitéptem magam belőle. Elestem az emeleti tornácon. Sűrű pofonok kíséretében felrángatott, és berángatott az egyik, az iskolaszolga által frissen, felkent padlójú, szépen karbantartott, osztályterembe.

Ismét a már jól ismert kérdések következtek.

- Hol vannak a tollak?! - Nem tudom.

- Ne hazudj!

- Körmöd! - Össze fogott ujjaimat már alig tudtam feléje tartani, remegtek kezeim a lapos nagyvonalzó, mindig célba találó csapásaitól. Néha a csuklómon, vagy az ujjaim más részén értek a csapások. Ha nem igazán talált az ütés, a tanár, még erősebben és ingerültebben hódolt szadista szenvedélyének.

A tanári asztalon ott pihent az elengedhetetlen kellék, a nádpálca. Előkelőbb helyet foglalt el, mint mondjuk egy toll, vagy egy füzet, vagy akár az osztálynapló. Miután az egyik körmöm alól csordogálni kezdett a vér, a tanár hideg fejjel, szinte közömbösen, újabb utasítást adott.

- Told le a nadrágod! - A szinte elhalt kezeimmel küszködve, letoltam.

- A gatyát is! - Azt is letoltam.

A nádpálca, úgy suhogott, ficánkolt, a levegőben, szadista gazdájának örömére, mint egy frissen szoptatott csikó, a réten.

- Térdelj! - Letérdeltem a feketén büdöslő, olajjal frissen kent, fapadlóra.

- Négykézlábra! - Szólt ismét a tanár.

Eszeveszett sírásom könnyei, szinte elárasztották a termet. Már nem kérdezett többet Láng tanár bácsi. Már csak őrjöngő, szadista kéjvágyának pillanatait élvezte. Időtlen szenvedésem, véget nem érő keserű sírásom, töltötte ki mindazt, amit életnek hívnak. Hasra estem, az olajos kosz ráragadt amúgy sem makulátlan ruhámra. Láng tanár bácsi végzett. A pálcát hanyagul az asztalra dobta, de az továbbgurulva leesett a földre, mintha azt mondaná:

- de elfáradtam. - A tanár, szó nélkül kiment az osztályteremből, magamra hagyva kétségek közt kínjaimmal.

Ítélet végrehajtva.

A pofonoktól kifolyt orrom vére az arcomon, a körmöm alól lassan csordogáló vér pedig a vonalzón, és a padlón hagyott sötétlő nyomot. Én akkor gondoltam először az öngyilkosságra, mert igazságérzetem, keserű mindennapjaim, csak kevés muníciót adtak nekem, az életben maradásra. Testi kínjaimtól, csak vigasztalan lelkem fájdalma volt nagyobb. Árva testem minden porcikája üvöltött, megértésért, bosszúért, segítségért, életért, halálért. Ordító fájdalmam csak az enyém volt, senki nem hallotta. Iskolatáskámat hátrahagyva botorkáltam oda, a szinte kihalt utcákon, mit mások úgy hívnak, otthon. Kiszáradt könnycsatornáim ismét látni engedtek, de szipogásom, még időnként átcikázott, a mindenütt meggyötört testemen.

A mindig részeg öreg Balus, állt házuk kapujában, és ködös tekintete méregetett egyensúlyozva, miközben elmentem előttük. Kisidőre emberi tartást vett fel, majd utánam szólt.

- Sáttyá. - Szólt hozzám, a cigarettától és az alkoholtól erősen torzult hangon.

Megálltam, szipogó tekintetem a földről, félig felé fordítva, kérdeztem.

- Mijá?

- Gyere csák.

- Minek?

- Gyere móó. - Nógatott ismét. Oda kellettem magam hozzá. Jóleső érzéssel töltött el, hogy valaki emberi hangon szól hozzám. Felesége a rozoga, fehérre meszelt házuk tornácán ült egy háromlábú nyárfából faragott ülőkén. Idősek voltak. A semmittevésen túl, az alkohol, és az utcai élet rejtelmei töltötték ki mindennapjaikat. Balus Julcsa, (mert így hívtuk mi gyerekek az öreg Balus feleségét) szelíd megértő hangon invitált befelé házukba. Véres arcom láttán, kicsit hangját megemelve kérdezte.

- Mi létt veled? - Elmondtam. Közben sírásom ismét elhatalmasodott rajtam, és a megértő szavak, az ölelés csak fokozta zokogásom, mígnem ismét hangos bömbölésbe kezdtem.

Julcsanéni, töpörödött kövérkés öregasszony volt, ölelése, megértő simogatása, összes fájdalmamat felszínre hozta. Csak bömböltem, anyám helyett anyám, vállára borulva, percekig, a sírás, és a megértés jóleső takarója alá bújva.

Zsíros kenyeret kent nekem, és miközben azt majszoltam, ő, folyamatosan szidta a tanárokat, és megígérte nekem, hogy bemegy az iskolába, és majd ő eligazítja őket.

Persze ez sohasem történt meg. Azért, jólesett, hogy van, aki mellettem áll. Ilyen nagy verést, még soha sem kaptam, mint akkor.

A tanév, már a vége felé járt, és nem is mentem iskolába már, a hátralevő időben.