Aztán egyszerre ráérzett...

Márványlélek

Az alacsonyan járó nap vöröses sugarai bekéredzkedtek a műterem résnyire nyitva lévő ablaktáblái között. Vonalakat rajzoltak azösszevisszaságban álló kész és félkész alkotások testén. Csíkok, mint egy fényjáték jelenetei, lassan húzódtak feljebb és feljebb az egyik büszkén előretekintő férfialak arcán, végül a mennyezet sarkában állapodtak meg kis időre, hogy aztán végképp eltűnjenek. Az üvegtetejű csarnok közepén ott állott egy jókora kőtömb, mintegy azt várva, mikor hatol testébe a véső, hogy alakot ölthessen.

Pár nappal ezelőtt választotta ki a kőkertben, ahogyan a szobrászok hívták alapanyaguk lelőhelyét. Hosszan átadva  képzeletének a döntés jogarát, nézte, bámulta a márványt. Nem volt fényes egyetlen pontja sem, kitörték ősi helyéről, hogy aztán erővel idehozzák társai közé. Éles kiszögelléseiről időnként megcseppentek a nemrég leszakadt ég visszamaradt könnyei. Méltóságteljesen hevert a kert egyik távoli zugában a maga sokszáz kilójával. A szobrász háromszor is körbejárt, keresve azt, amiben álmot lát. Így mondta, álmot. Számára az isten adta tehetség felkínálta, képes legyen beleképzelni a kőbe alkotását. Körözött a márvány körül, aztán tovább ment, majd visszahúzta a lába. Már az első pillanatban amikor meglátta tudta, hogy ez kell neki. Ott benn a fejében, akár egy kirakós játék, apró szilánkokból kövonalazódott, mit ad a forma. Amikor belépett a kősokaság közé, határozott igénnyel érkezett, a város rendelése szerint, elhunyt írófiának szobrához keresett anyagot. Amint azonban észrevette a fehér csodát, úgy kiszállt a fejéből miért is jött valójában, mint amikor kihúzzák a dugót, s gyorsütemben kifolyik a viz. Döntött. Ráalkudott a kőre, de csak az előlegre futotta.

Másnap aztán kiszállították a műterméhez, és a darus teherfurgon gémje imbolyogva, nyöszörögve emelte a számára kijelölt helyre.Az árnyakat végképp felitta a fal, átvette az uralmat a félhomály. Már vagy két órája a márvány előtt ült, és a lebukó nap fényénél néma beszélgetésben állt vele. Tapogatta, látta magában az alakot, arcot, látott mindent. Érezte, nem tud tovább várni, most azonnal  hozzá kell kezdenie. Ehhez hasonló alkotási vágy csak nagyon ritkán kerítette hatalmába. Akár a hegymászó, aki a csúcs meghódítására tör. Felkapcsolta a lámpákat, kezébe vette szerszámait és nekilátott. Egészen reggelig véste a követ, annyira dolgozott, hogy a vésőt tartó, görcsben álló kezéből szinte kiejtette a végén az acélt. Pihent egy keveset, majd újból folytatta. Így ment ez csaknem három héten át, közben alig evett, keveset aludt, beesett karikás szemei égtek az éjjel-nappal tartó szakadatlan munkától. A külvilág történései nem hatoltak a tudatáig, mígnem végül egy hajnalban elkészült.

Esett odakünn, a vízcseppek végiggördültek a felülvilágító ablakokon, és versenyt futva csorogtak le az oldalsó üvegtáblákon, egészen a földig. Csend volt, csak az eső neszezett. Kihúzta az asztal alól a kerek zongoraszéket, ráült, meggyújtotta pipáját, majd lekönyökölt az asztal lapjára. Ahogy nézte a derengésben az  alkotást, átfutott rajta a megelégedés. Érezte a mérhetetlen fáradságot, amely nagyokat harapott a végletekig kimerült testéből. Ilyen intenzitással egyhuzamban még sohasem dolgozott, de a belső erő önkéntelenül is mozgatta a testét, kivetítve elméjének akaratát kezeibe,  mindenébe, ami az alkotáshoz kellett. Figyelte művét, miközben az időnként fel-felvillanó égi nyilak villódzásai végigfutottak az elkészült szobor alakján.

Gyönyörű fiatal lányt látott, a saját keze munkáját. A szobor kissé  előrehajoló testtartásban állt, vékony, karcsú ujjai előrenéztek, mintha mutatni akarna valamit. Nemes vonású arcán enyhe mosolyt lehetett felfedezni, hosszú, hullámos haja kétoldalt a vállára omlott. A kifogástalan, mezítelen test tovább emelte a megmintázott lány szépségét. Ahogy nézte, lassan lecsukódott a szeme, lehajtotta a fejét az asztalra és elaludt.

Sokat aludt, testét átadta a pihenésnek. Mikor feleszmélt, rájött, hogy már majdnem beesteledett. Időközben az eső egy településsel arrébb tette át székhelyét, a lemenő vörös napgolyó még kilőtt néhány erőtelen sugárnyilat az ablaktáblákon át, bronzszínűre festve a készülődő szürkületet. A fehér márványtest is kis időre óarannyá lett, és ő megállapította, hogy így még elragadóbb a mosolya. Kezdettől nem értette, honnan a lány mivolta, hiszen soha nem látott hasonló arcot azelőtt. Felsejlett benne, talán mégis létezik lelkek vándorlása, talán a régebbi életéből való ez a csodálatra méltó valaki, aki hideg márványból elkészülten itt áll előtte.

Teljesen bealkonyodott, felkapcsolta a villanyt, és összetakarította a törmeléket a szobor körül. Akár a hintőpor, ha beletüsszentenek, szálltak a parányi fehéres szemcsék körülötte. Mikor végzett, egy finom, puha gyolcsdarabbal aprólékosan végigtörölgette művét. Megérintette a kinyújtott, fényesre csiszolt, finom mívű kezet, bár az hűvös volt, valójában belül a lelkében mégis forróságot érzett.

Teltek a napok, hetek, a hónapok, ő egész napját a műteremben töltötte, de nem dolgozott. Naphosszat csak ült a szobor előtt. Aztán egyszerre ráébredt, mindent elsöprő lángolással beleszeretett a művébe. Polírozta, simogatta, olykor beszélt hozzá. Nagy nehézségek árán lecipelte az ágyát az emeleti hálóból, mert aludni is csak a kőlány mellett volt képes. Órákig nézte a mennyei arcot, fogta a kezét, hozzásimult. Ilyenkor lebegett az énje, úgy érezte szárnyalnak légiesen a szerelem csodafátylán fel, egészen a szikrázó égig. Máskor gyötrődött, kételyek emésztették. Lassan elfogyott, mint a csonkig égő gyertyaszál. Mintha az elementáris erő, mellyel alkotását létrehozta, egy láthatatlan életvezetéken átszállt volna a márványba. Már nem törődött semmivel, kizárta a házból és lelkéből a külvilágot. 

Odakinn, az épület tövében álló gyertyánfán egymást licitálva verebek csiviteltek. Ragyogott az ég azon a derűs reggelen. A harmatos fűben két fiúcska kergetődzött a vén fatörzs körül, egyikük hirtelen az ablaktáblához szaladt, két kis kezét a szeme köré fonta, és belesett a poros üvegen át. A terem közepén fehéren világító női szobor tövében, fekete széken egy férfit látott. Háttal a márványnak dőlve ült, féloldalt átkarolta a szobrot, annak kinyújtott karján pihent a feje. Mozdulatlanul, nyitott szemmel felfelé nézve a női arcra meredt. Akár, mintha maga is kőből lenne.

A kisfiú mondani akart valamit, de a társa nevetve magával húzta. Mégegyszer körbeszaladták a fát, majd ugrándozva eltűntek a szürkéskék épület sarka mögött.