Sivár lesz az égbolt, ha a karcsú fecskék odavesznek. Eresz alatt nem fészkelnek. Reggel-este nem csicseregnek!

                                             Drága fecském merre szállsz?

   Szép színes ősz volt, mint ahogy a Nagy Könyvben meg vagyon írva. Megadta a módját az érkezésének. Lángoló, egyre későbbi hajnalok köszöntöttek reggelente a Sárhegy mögül. A gesztenyefák vörös foltos leveleket sodorgattak, és az utcai lámpák esti fényében csendesen alá hulltak, egymást takargatva, és ott bújtak meg a gesztenye gyerekek. A költöző madarak az augusztusi menetrendhez igazodtak, majd sorban követték egymást. A hegyi réteken pompázott az encián az illat mirigyekkel, magához csalogatja a bogarakat, és a lepkéket. A madarak hangjától, csendesedik a vegyes telepítésű erdő, esténként föl zúg a fenyves erdő. Szeptemberben az őszi kikerics jelent meg lila lepel szoknyácskában, és a gímszarvasok megkezdték az idei bőgést. A feketerigónak, egyre jobban lehetett hallani a hangját a bokor oltalmából. A parkfáinak leveleit kis manók festegették, apró ecsetjükkel. Ahogy haladtak a munkálatokkal, egyre jobban láthatók lettek a zöld ruháikban. Vidám, kedves népség a zöld Manók serege. Néha összeszólalkoznak a szürke verebekkel, mert másként gondolják a dolgot. A verebek ideje határtalan, ám a szorgos Manókra rengeteg levélke vár. Sürget az idő, sürget a teendők!

   Számtalanszor láttam, és hallottam őket perlekedni az ezüst juharfa lombjai között. Ott álltam a konyha ablak előtt, és tanúja voltam a történteknek. Az is föl tűnt, hogy a verebek gyakran a fecskefészkek felé pillantanak, amelyek egymás mellett sorakoznak a folyosónk végében. A sarokban, egy néma és hallgatag fecskefészek, nincs bejárata sem. Egy meggondolatlan, oktondi veréb kikezdett a visszatért tulajdonossal. A fecske beragasztotta a kijáratot. A buta madár sírja lett! Az előző esztendőben, kétszer is volt költés a molnár fecske családoknál. Korán ébredtek a szülők, korán tértek nyugovóra a fészek rejtekében. Egész nap fáradhatatlanul dolgoztak és etették az éhes fiókákat. Micsoda csivitelés volt, ha megérkezett az ízletes csemege és már fordultak is a felnőtt madarak. A fecske nagy magasságokban vadászik, vihar közeledtével, egészen a rét, és víz fölött. A csőre kicsi, ám a szájuk széles, a zsákmányszerzést könnyíti meg. Menekülés közben elérheti a 74km/h sebességet! Természetesen tragédiák is történtek: a körömnyi, csupasz fióka kiesett a fészekből a betonra, és elpusztult. Bár nem gondolom, hogy a madárszülők tudnak számolni, de észlelték a veszteséget. Kétségbeesett csipogásnál egyebet nem tudtak tenni.

   Különös közösséget alkotnak a molnárfecskék. Szerettem figyelni az életük zajlását. A szomszédok között időnként kitört a veszekedés. Talán, mert nem az otthonukban landoltak? Ezen sem csodálkoznék. Olyan lendülettel vágtak be a fészkekhez, mint egy suhanó nyílvessző! Csoda, hogy össze nem törték gyönge kis testüket. Szerencsére, hozzánk elég közel a hegy, és a lombos erdők. Nyílt vizet is találnak a halastónál, és a víztározóknál. A falvakban is akad még gazda, aki tehenekkel, birkákkal foglalkozik. Ott lehet csak igazán ízletes falatokra lelni. A fiatalokra és a szülőkre hosszú út vár, megpróbáltatásokkal. Afrikába az oda-vissza út 2x10000km. Irdatlan mennyiség! Az ember is pusztítja őket: olaszok, franciák, és Ciprus szigetén. Pedig szükségünk van a FECSKÉKRE!

A következő feljegyzéseket olvastam a fecskékről:

Indián történet: „A fecske ellopta a tüzet a Naptól, és a farktollain tartva lehozta a Földre.- emiatt villás a farka. Ennek köszönhető, hogy a Nappal és a tűzzel hozzák összefüggésbe!”

Népi hiedelem: „A füsti fecske szerencsét jelent. Békességgel teli életenergiát hoz magával.”

Misztikum: „A sarlós fecske nyálának gyógyító hatása van. A nyál lehűti a testet, és ápolja a szervezetet.”

80 különböző Fecskefaj él, a legtöbbjük: Afrikában. Hazánkban 3 faj fészkel, és költ.

-         Molnárfecske

-         Füstifecske

-         Partifecske

Szeptemberben eljött a búcsúpillanat. Nagy csivitelésre léptem ki a folyosóra. Alig hiszek a szememnek! A bejárati ajtónk előtt a fák tetején, köröznek a „fecskecsaládtagjaink”, és csicseregnek- ficseregnek. A maguk nyelvén búcsút mondanak. Ígérik, hogy a déli meleg áramlatok hátán visszatérnek. Arra kérnek, hogy vigyázzam, óvjam az otthonukat, amíg Ők távol lesznek.

-         Ne féljetek, a fészkeket baj nélkül meglelitek, ha majdan, fáradtan megtértek Afrikából.- kezemmel integetek, és gondolatban, sok szerencsét kívánok ezeknek a fehér mellényes, fekete frakkos madárkáknak. Hónapokon keresztül figyeltük egymást, és a jelek szerint egymás szívébe lopóztunk be. A szülők törékeny vállán óriási felelősség nyugszik. Afrika partjait élve elérni a fiatalokkal. A szeptemberi égbolt megtelt parányi madarakkal, és attól az éjszakától a fészek csendje várja vissza a régi lakókat. Szomorúan léptem ki reggel a hallgatag folyosóra, és hosszant néztem a kék eget a habos felhőkkel, majd a Fecskefészkeken időzött el a tekintetem. Egy könnycseppet töröltem ki a szemem sarkából. Isten áldjon, és óvjon, kicsi madárkáim!

Ekkor eszembe jutott az ötven esztendős múlt, gyermekkorom szép emlékei. Így is kezdhetném a történetet, hogy:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egy vihar vert, rozzant ház, a hegyek ölelésében. Ott lakott a nagynéném a férjével, egy öregúr oldalán. De mégsem így kezdem!

   Volt egy régi kúria, ami a háború előtt szebb napokat látott. A „kastély” vastag falai oltalmában vidám, vagy szomorú élet nyüzsgött. A régi fotók, amelyek sok borzalmat túl éltek a szekrény mélyén lapulva, ezt dokumentálják. A 60-as években gyermekszemekkel néztem az ismeretlen Világban. Nékem Mesepalota volt az a bizonyos vadászkastély. A boldogságos életem, júniusban kezdődött a nyári szünidővel. Az erős fából készült zöld ajtó kitárult előttem és beengedett. A hosszú, fehér folyosókat trófeák díszítették. Régi rajzok,- keretben- a falakon a vadászokat csúfolta. A szalonban az ajtók fölött vaddisznó fejek tátották ki szájukat, és rettegett agyaraikat mutatták. A fehér kandalló fölött, egy lélektelen sas terpeszti szárnyait repülésre. Méregzöld szemes kályha alussza nyári álmát. A reggeli napfény nyugszik az agancsokból készült díszes csilláron. Az üveg vitrinekben az erdő kincsei láthatók. Mintegy Múzeum, olyan az egész épület. A nagyszobában van az öregúr birodalma! Valamikor a vadászatok, és az autó mobilok vezetése töltötték ki az életét. A falon ott néz üvegszemével Gyuri az őzbak, preparált feje. Érmes trófeák, és őz agancsok sokasága, vadkan társaságában. A ház ura a háborút követően, biztos helyre „varázsolta” el a míves golyós fegyverét. Eszébe nem volt beszolgáltatni, hűséges társát. A vagyonából a siralmas állapotban lévő kastélyra egy frankot sem költött, ám a Kápolnára igen!

   Az öregúr valamit megértett az idők szavából, és vezekelt a múltban leölt állatok lelkéért…

A petróleumszagú, rozzant épület hozzátartozott az erdőéletéhez. A hatalmas padláson a bagoly lakott, és ott huhogott kedvére a csillagos éjszakákban. A hajópadlós szobákban az egerek szaladtak a dolguk után, mert az mindig adódott. Folyosón, a szarvas koponyákra épített fészekben a füsti fecskék nevelték fiókáikat. A ház megtelt élettel a hosszú csendes, és magányos tél után. Akkoriban az emberek falvaitól távol esett ez a csodákkal telepakolt ház. Mert nékem az életre kelt mesék világát nyújtotta! Nem érdekelt minket, gyerekeket a felnőttek rohanós napjaik. Mentünk a patakra és gátakat építettünk. Máskor pedig a Világos hegyre szaladtunk föl, hogy megsimogassuk az arra bóklászó bárányfelhőket. Esti órákban az erdőt jártuk őzet, szarvast, vadat látni.

   A csillagos, meleg nyári estéken nagyokat birkóztunk a Kápolna réten, vagy a ház előtti Hold világította tisztáson. A közeli tavakban békák koncerteztek, és fölöttünk suhant el a lappantyú. A réten a tücsökkomák húzták a talp alá valót. A nyári felhőszakadások félelmetesek, és csodálatosak voltak! Fürdött az erdő, a rét, és a hegyek-dombok háta. Majd kisütött a Nap, és hömpölygött az áradat. Zúgott, dübörgött a patak. Teljesen föl hallatszott a kastélyhoz. Ám mielőtt jött a vihar, a fecskék jöttek a nagy rétre „játszani.”

Az öreg kastély felső és alsó végében volt egy-egy tó. A kápolna-tó sokkal több vizet fogott föl egész nyáron át, és zöld békalencsék takarták a felszínét. A parányi szigeten egy Kápolna vigyázott a holtlelkek nyugalmára. Szerettünk a tóparton ücsörögni, és nézelődni a békák, és szitakötők mozgalmas életét. Az alsó tóban kevesebb volt a víz, idejártak a koronás szarvasok, őzek szomjukat oltani. Akadt itt mindenféle fenyő, hárs, gesztenye, kőris, juharfák vegyesen. Ha jött a vihar, földig hajoltak előtte. Zúgott az erdő, derékban törtek az öreg fák. Olyankor a ház védelméből néztük a villámokat, és hallgattuk a menydörgést. Majd ahogy jött, úgy el is ment a vihar, más tájakra. Mi pedig, mint az őrültek szaladtunk ki a rétre játszani. Előkerültek az aranyos levelibékák, amott pedig a szalamandra csillogott, sárga foltjaival. A kék fejű gyíkok is kirakták magukat a szürke kövekre napozni. A fűszálak nyújtózkodtak, és lerázták a vizet magukról. Hatalmas éti csigák vitték a házukat a rét másik szélére. A szemes lepkék is meglátogatták a virágokat, és örültek a napmelegének. A gesztenyefa lombjai közé bújt a szarvasbogár, aki olyan mókásan repül, majdnem függőlegesen. Egy zöld imádkozó sáska billeg a farakásokon, jó beleharap a kezünkbe, ha megfogjuk!

   A mezei tücsök is előbújik víz alá került otthonából, s a fekete feje csakúgy csillog. Sáskák százai repülnek, és elő libben a színes alsószoknyájuk. A smaragdzöld sáska nagyon elegáns. A rengeteg szöcske boldogságában lehet, mert szinte egyszerre ugranak világot látni. A szitakötők fátyol szárnyain színt játszik a fény. Akad köztük kék, zöld, piros, sárga, pompásak valamennyien. Tündökölnek minden mozdulatukban. A hőscincér is bemutatkozik, és átballag a kopott asztalon, majd szárnyra kap, és eltűnik az óriás amerikai diófa oltalmában.  Amott a csalánok közelében boglárka lepkék játszanak egymással. Gyönyörű égszínkék színük van. A káposztalepkék imádnak a csalánból lakmározni. A szemünk nem győz betelni a sok látnivaló érdekességgel, és a fülünk is hallja a madarak kórusát.

   Mi gyerekek ott ülünk a ház előtt, az ablak alatt elhelyezett hosszú padon, s lóbáljuk a lábunkat, és ámulattal nézzük a rét mókás életét. Az előadás főszereplői a füsti fecskék! Oly bravúros mutatványokat hajtanak végre, hogy időről-időre megtapsoljuk Őket. A levegő akrobatái. Félelmetesen gyorsan váltanak irányt, a sebes repülésük ellenére. A kis villás farkúak, ízletes csemegékkel, hagyják el a terülj-terülj asztalkámat. Huss! És már a folyosón vannak az öreg házban. Tárva az ablak, ajtó, egész nyáron. A zöld ajtón a retesz csak éjszakára záródik. A rácsos ablak ősszel csukja be szemeit. Évek óta így élt egymással a ház, és a füsti fecskék. A fecskeszülők seregteg-forogtak, és hozták az újabb falatokat. A rét bőségesen ontotta magából, nem volt ok az aggodalomra. A fiókák gyorsan növekedtek, és erősödtek. Volt ott izgalom, amikor a fészket ott kellett hagyni. Repülni tanultak a gyerekek. A kis sete suták, hamar szárnyra kaptak. Mi embergyerekek is sokat tanultunk a nyári hónapok alatt. Nevelt minket a Természet: Szeretetre, és Felelősségtudatra!

   Sokkal közelebb voltunk egymáshoz! Az erdő, tüzelőt adott és élelmet. A patakból hordtuk az ivóvizet. A szomszéd tanyákról a tejet, túrót, tejfölt és sok mindent, ami a konyhára kellett.

A „kastély” parkja gondozott volt, hiszen a fiatal juhász, minden reggel arra felé terelgette nyáját.- de nem fújta furulyáját- A fecskék népe sem szenvedtek hiányt, kétszer is költhettek. A ház falain belül biztonságban érezték a kis életüket. Senki nem gondolta, hogy másként is történhetnek a dolgok… Az idős bácsi távozásával, valami örökre elveszett!

   Az ablakot, és az erős zöld ajtót bezárta a nénikém. –„ A fecskék, menjenek ahová akarnak! Le is út, fel is út,- alá szógája!”- A szívemben éreztem, hogy az az áldott jó ember, magával vitt mindent a sírkápolnába! Oda lett a kúria különös varázsa.

   Még a jellegzetes szaga is elveszett, az a bizonyos: petróleumszag. A hangja is elveszett, „némák” lettek a falak. A vadászkastély nem fogadott többé látogatókat. A tómeder csontra száradt, nincs békakoncert. A szalamandrák odébb költöztek. A fecskék magasan szállnak, nincs semmi dolguk abban a házban ott az erdő rejtekében. A parkban a birkák évek óta be sem tették a lábukat, és az agresszív növények szabadon kószálnak. A vízhiány, és az emberi lelketlenség, rá nyomta pusztító tenyerét az egész birtokra. A „civilizáció” belépett az erdők harmonikus világába. Villany és telefonpóznák állnak sorfalat a faluból kivezető út szélén. Nincsenek árnyékot nyújtó dió és cseresznyefák. Azt mondják az új gazdák, hogy:- öreg az erdő-, tarolják a fákat a hegyek hátáról! Ha mind ezt látják elődeink, lesz hozzászólásuk a történtekhez! A Kápolna szürke falai is bontásra kerültek, a kicsi oltár odalett. Hajléktalanok lettek a holtlelkek! Nincs imapad, ahová leüljenek, és az élőkért imát mondjanak.”- eddig tartott az én mesém. Aki nem hiszi, járjon utána, és mondjon egy másik misét!

Egy hosszú, kemény telet tudhatunk magunk mögött. Új évszámot jegyzünk a naptárban. Március végét, csillogó hó takarta. Az este már úgy nézett ki, hogy győzedelmeskedik a tavasz. Madárdalt hallottunk a városi parkokban.  Reggelre a tél diadalmaskodott! Délután ismét a kikelet hangja szállt a fák fölött. Talán csak játszadoztak az évszakok, mert egy reggelen ki nyílt az aranyeső sárga virágzuhatagja. Folyamatosan penderülnek a fák zöld levélkéi. Április közepében járunk, és én minden reggel várom a fészkek régi lakóit. A múlt év tavaszán, április tizenkilencedikén csicseregtek az ablakom előtt a fecskék. Meg volt a viszontlátás nagy boldogsága. A molnárfecskék rendbe szedték otthonukat és májusban már a fészekalján ott a 4-5 tojás, amelyen csak a kotló ül. A kotlási idő 14-16 nap, a csupasz fiókákat 20-22 napig etetik a szülők. A kirepülést követően a „gyerekek” szorosan egymás mellé húzódva drótvezetéken, vagy faágakon ülnek. Ha kedvezőek a föltételek, a szülők augusztusban ismét költenek. Ennek már nagy a kockázata, hiszen a csapat szeptemberben vonul Afrikába…

A fecskékről sajnos aggodalomra okot adó hírek érkeznek! Magyarországról eltűnnek a fecskék?!

Minden reggel kíváncsian szemlélődöm a fakó kék eget, hogy jönnek-e? Hiányzik már a vidám csicsergő hangjuk, bravúros repülésük. Este pedig a szertartásos nyugalomra térésük: Csapatba gyűlnek, és egymást kísérik a fészkükhöz, mígnem az utolsók is otthonra lelnek. Korán térnek nyugovóra. A búzavirág kék égbolton, a habos felhők között ott a helyük ezeknek a kedves, és hasznos madárkáknak.

Április 19-én, ismerős hangokat hallottam a szürke színű, esős reggelből, amelyet lenge fátyol takart. A Sárhegy teljesen láthatatlan volt számomra.

-         Megjöttünk! Megjöttünk!- csicseregték a nagyon bátor, kicsi fecskék. Majd beíveltek a folyosóvégére, ahol a fészkek sorakoznak, és várják régi lakóikat.

-         Nagy a baj! Nagy a baj!- jajongta a verébházaspár. Kiültek a szomszédház sarkára, és onnan kiabáltak a feketerigónak, hogy otthontalanok lettek. A rigót, szemlátomást egy csöppet sem érdekelte ez a fontos hírek. Fütyült a verebek bajára, és berepült a bokorba egy ízletes falkáért.

-         Kik ezek? Kik ezek?- nyávogta az ablakban a cica. Ő bizony nem ismerte a fecskéket,- mert amikor hozzánk került „ideiglenesen”, csak egy maroknyi cicalélek volt. „Hógolyó”,- Majd lett belőle, egy rontom-bontom, mindenre kíváncsi, tudálékos fehér cica.

Helyre állt a lelki békém. Egészen más a reggel, amikor fölkelek, és egy kávét lefőzök. A konyhaablakból, pontosan a fészkek életére látok, mert így teljes a Családom.