Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Nem bír sokáig egy helyben lenni a seggem. Átöltözöm, zakóm zsebében ott a slusszkulcs. Lifttel megyek le a parkolóba. Nem kell sokáig bóklásznom, a BMW ott áll a bejárattal szemben. Elindulok kifelé a városból, próbálgatom az autót.

    Jó a kocsi, élvezem a vezetést. Kinyitom a tetőablakot, bevág a szél, szalad a táj. Először azt hittem, hogy a visszapillantó tükörre van festve a luxus-Merci, de aztán rájövök, követnek.

    Jó lenne tudni, kik ezek? Mert azért választék, az van bőven. Lehet, hogy valakik azt hiszik, le akarok lépni. De lehet, hogy valakik azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Teljesen mindegy, hogy kik hisznek, és mit, egy a lényeg, megint szarban vagyok.

    Elhagyom a külvárost, a Merci közelebb jön.

    Betekerem a tetőablakot, tövig nyomom a gázt, mint Casanova a szomszédasszonyt, de nem változik a helyzet. Rajtam van teljesen! Százhatvannal megyek be a kanyarba, csikorognak a gumik, de a fekete kocsi nem hagyja magát.

    Most feltűnik üldözőm mögött egy tűzpiros sportkocsi. Jön, mint az állat, dudál, előzi a Mercit. Amikor melléje ér, felkerepel egy géppisztoly. A luxuskocsi vezetője elveszíti uralmát a gép fölött, rángatja a kormányt, majd két kerékre emelkedik, bukfenceket vet az úton, majd belezuhan az árokba. A sportkocsi gyorsít, elhúz mellettem, majd eltűnik az úton.

    Megállok, visszafordulok, lefékezek a roncs mellett. Kezemben revolverrel körbejárom a füstölgő romot. Életnek semmi jele. Az egyik fickó kirepült a szélvédőn, azonnal meghalt, a másikat pedig szinte kettévágták a lövedékek.

    Rosszkedvűen sétálok vissza a BMW-hez. Ahol a kocsi megpördült, egy Ray Ban napszemüveg hever az úton.

    Úgy látszik, otthon várnak.  

    Beülök az autóba, indítok. Betartva a sebességi korlátokat, visszagurulok a szállodába.

    Szállodám csodálatos éttermében ér az este. A kellemesen andalító zenét az Eberhard házaspár szolgáltatja. Evelyn, aki hatvan éves, olyan szélesen mosolyog a zongora mögött, mint a százfogú cigányzenekar. Férje, Kurt - gondolom, már jó régen, ahogy kinéz -, Karel Gott világslágerét, a Lady Carnevált énekli immáron hatodszor, de csak a nagy sikerre való tekintettel. Ebből ötször a szakácsok tomboltak, most meg a ruhatáros. Közben az étlapot tanulmányozom, és fogalmam sincs, hogy mit vacsorázzak. A hangzatos nevű Magdeburg szelet és a jól hangzó Brandenburgi húslángos közt őrlődöm.

Odaintem a pincért, döntsön ő!

    Jön az igazi férfi, aki tiszta árja, északi típus, ráadásul Herbert, bár erről nem tehet.

    Pufók, simára borotvált vörös arcáról, kopasz fejéről ömlik a veríték. Hatalmas potrohát spanyolövvel igyekszik eltakarni a kíváncsi szemek elől. Sietni, azt nem tud, mert ebben a műveletben erősen akadályozza kifejlett lúdtalpa, bokasüllyedése, valamint az a tény, hogy pipaszár lábai igazán nehezen tudják hordani tetemes testsúlyát.

    Nyakkendője fullasztja, liheg, amikor rezgő tokával megáll mellettem.

    - Parancsoljon uram! – pihegi, és meg kell támaszkodnia asztalom szélében, mert kis híján felborul.

    - Mi a különbség a Brandenburgi húslángos és a Magdeburg szelet között? – kérdezem.

    - Krumpli – feleli tömören.

    - Bővebben? – szalad fel homlokom a fejem tetejére.

    - A burgi krumplival van, a másik is, de a burgihoz több jár. Tetszik látni az árát, nem?

    Valóban, a burgi egy egész márkával többe kerül, mint a szelet.

    - És mi az a Jénai tál? – mutatok az étlapra.

    A hús ugyanaz, mint a másik kettőnél, csak babbal adjuk – közli velem hivatalos hangon.

    - Értem! Na és a Ludwig pecsenyéje? Ugye, ugyanaz a hús csak mondjuk...

    - Borsóval. De azt nem ajánlom, mert a borsónk elfogyott. 

    - Tudja mit? Dőzsöljünk! Hozza a drágábbat! – vetem neki oda nagyvonalúan.

    - Ez a beszéd, uram! – udvariaskodik. – Meglátja az úr, megéri az árát. Még valamit?

    - Hozzon nekem egy Mineral Wassert!

    - Ez igen, uram! – mosolyog. - Azért, ha szabadna megjegyeznem, uram, meglátszik ám, hogy ki az ínyenc!

    Ezzel eltotyog.

    Körülnézek, hogy minek örül ez ennyire? Valóban én vagyok az egyetlen ínyenc a városban, mert a környező asztaloknál mindenki virslit eszik, mustárral. Aztán kis idő múlva azt is megtudom, hogy miért.

Kicsoszog asztalomhoz a húslángos. Most vagy lassan jött, vagy hidegen kell enni. Amikor bele akarom szúrni a villámat a szénfeketére sütött cipőtalpba, kemény ellenállásba ütközöm. Kicsit még küzdünk, aztán maradok a krumplinál, ami sós, és száraz. Utána felhajtom a húgymeleg wassert, majd pénzt dobok az asztalra, és rájövök, hogy éhesebb vagyok, mint vacsora előtt.

    A német konyha mindig híres volt változatosságáról, és különleges ízeiről. Elcsenek az asztalról három szelet kenyeret, majd csak kihúzom valahogy reggelig.

    Amikor a kulcsaimat kérem, szól a portás, hogy egy szőke nő vár a bárban.

    Belépek a félhomályba, szemem festett szőke fürtöket keres. A nő egyedül ül az egyik eldugott sarokban, előtte pohár, benne sárga borzadály napernyőcskével és similabdácskával, tetején zizivel. Azt hörpölgeti fancsali képpel, közben csücsörít, mint a ló, mikor kefélik. Szó nélkül leülök mellé.

    - Ingrid vagyok – nyújtja kezét.

    - Jákob – felelem, és kezére pusszantok, amúgy úriasan.

    - Mit hülyéskedik? – kérdezi, és letörli keze fejéről a leheletemet.

    - Ez legalább olyan név, mint a magáé. Mit akar?

    Közelebb hajol, suttog.

    – Figyeljen! Az orosz holnap múzeumba megy. Lehet, hogy ez az utolsó lehetőség.

    - Neki, hogy múzeumot lásson, vagy nekem? – kérdezem, és élvezem, hogy cukkolhatom.

    Mérgesen villannak szemei.

    – Á, szóval maga ilyen vicces fiú! No jól van amerikai bohóc, ez a maga dolga. Úgy látszik, szereti az életveszélyt. Én szóltam, köszi az üdítőt! – ezzel felpattan, köszönés és fizetés nélkül távozik. 

    Intek a bárpincérnek, rendelek tőle egy üveg sört.

    Nem mondta a szőke, hogy melyik múzeumba. Na, mindegy, majd csak megtudom valahonnan.

    Lifttel megyek fel a szobámba.

    Amikor beszállok, tévedésből a hetedik emelet gombját nyomom meg. A fülke megáll, amikor kifelé igyekszem, két kalapos visszalök a liftbe.

    Az orosz fölöttem lakik! És ezt senki az égvilágon nem közölte velem. Úr isten, mennyi marhával vagyok körülvéve!

    Ha ez a helyzet, akkor most rózsaszínű a világ!

    Fekszem az ágyon, és jönnek a szokásos kérdések. Vajon hol közlekedik? Van még egy bejárat, netán másik lift? A kaját felviszik neki, vagy lejön az étterembe? Mikor jön, mikor megy? Hányan kísérik, előtte lezárják-e a közlekedő útvonalakat? Mesterlövészek honnan biztosítják, és meddig az útját? Ha kocsival megy, a kocsi páncélozott-e?

    Csengetem a szobapincért.

    Sört kérek, és busás borravalót adok neki.

    Földig hajol, elmegy. Megiszom a sörömet. Még négyszer rendelek tőle, még négyszer kap sok borravalót, egyelőre a semmiért.

    Ötödszörre is becsöngetem.

    - Igen uram! – lép be vidáman, mert ma este dől a lé.

    - Azt szeretném megtudni, van-e hátsó lift a szállóban? – kezdem óvatosan a kérdezősködést.

    - Miért kérdezi az úr?

    - Nőügy – súgom neki bizalmasan.

    - Persze, hogy van, uram! – feleli gyanútlanul. – De ott most nem tudja felhozni, a magas rangú vendég használja.

    - Kicsoda? – játszom a tájékozatlant.

    - Nem tudja az úr? – csodálkozik. – Ön fölött lakik a szovjet elnök!

    - Na ne – hitetlenkedem.

    - De!

    - Neee má'! – tettetem a naiv hülyét.

    - De, bizony! – bólogat jólértesülten. – Most költözött ide, mert a hotel Eggerben nem volt hátsó kijárat. 

    - Most viccel? Ugye viccel, látom az arcán – nevetek rá.

    - Nem, esküszöm! – teszi szívére a kezét.

    - Jézus! Ha ezt anyámnak elmesélem! Meséljen róla! – fészkelem bele magam az egyik fotelba. Sört töltök mindkettőnknek, intek, hogy ő is üljön le.

    - Jaj, hát az egy csuda pofa! – mondja ujjongva. – Nem eszik ám nálunk semmit!

    - Semmit? – ámuldozom. – Hát akkor éhenhal!

    - Á, dehogy! Van ám saját szakácsa!

    - Na ne!

    - De, bizony! – bizonygatja bólogatva. – És csak a saját emberei vihetik föl neki a kaját.

    - És mit csinál még egy ilyen nagy ember? – kérdezem.

    - Gyúr!

    - Tésztát?

    - Jaj, de vicces az úr! Dehogy tésztát! Minden reggel héttől nyolcig a konditeremben dolgozik. Csak aztán indul a dolgára, ha már befejezte és lefürdött.

    - Van konditerem? – csodálkozom.

    - Persze, uram, lent, az alagsorban. De uram, most már mennem kell, mert valóban sok a dolgom. Köszönöm a sört! – meghajol, elteszi a következő adag jattot, majd vigyorogva távozik.

    Én meg átöltözöm, kíváncsi vagyok arra a bizonyos konditeremre.