Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Ezek itt nem a kapkodásukról híresek. Megint eltelik sok-sok óra, tán egy nap is, mire ismét értem jönnek.

    Most megint négyen vannak. Kísérőim számának növekedésével egyenes arányban csökken az önbizalmam. Az ilyen csapatos séták után szoktam találkozni a rendes évi hóhérommal. Magyarul most megint fosok.

    Megyünk. Nem rángatnak, nem sürgetnek, szépen, komótosan sétálunk. Fegyverük most nincs súlyban, csak lazán a hátukon.

    Ők sem szólnak, én sem sürgetem a társalgást. Amolyan baráti csámborgásnak tűnhetne az egész, ha nem lebegne mindenhol a halál szaga. Valahol megint üvöltözik valaki, az egyik cellából szörnyű hörgés hallatszik.  

    Hej, legalább papot hoztak volna!

    Azért mégis csak gyalázat, hogy úgy lőnek agyon, hogy nem gyónhatok. Azért az jó kis időbe telne, mire elmesélném a papnak az összes gyalázatot, amit idáig elkövettem. Ha csak egy kicsit is idősebb a bakó, akkor pont nyugdíjazzák, mire befejezem, azzal megint nyertem egy kis időt.

    Pár szinttel följebb tömör vasajtó. Recseg-ropog a zár, nyikorog az egész nyomorult szerkezet. Na, most aztán igazán kezd tele lenni a pantalló, de úgy legényesen! Le merném bármibe fogadni, hogy odabent minimum három hóhér van, meg négy hullaszállító. A lelkes publikumot most kurvára nem számolom.

    Belépünk a helyiségbe. Az eddig látottakhoz képest egy patyolat tiszta öltözőben vagyunk.

    Valaki hoz egy zsákot, a lábaim elé dobja.

    - A ruhái! – mondja németül, majd rámutat egy másik ajtóra. – Ott tud zuhanyozni, tisztálkodó szerek a szekrényben.

    Ezzel mindannyian sarkon fordulnak, és magamra hagynak.

    Hu! Most megúsztam? Vagy csak lefürdetnek, mert finnyás a bakó?

    Alaposan lezuhanyozok, hajat mosok, megborotválkozom. Legalább két órába telik, mire az összes ganét eltávolítom, ami a hosszú fogság alatt rám rakódott.

    Nem tetszik ez nekem! Nagyon nem! Ilyen helyeken nem szokták kinyalni a kuncsaft valagát.

    Valami készül, és nem tudom, micsoda. Be kéne bizonyítaniuk a vádakat. A csíkos meg a kockás halott, így az ő vallomásuk nem jöhet szóba. Jók a papírjaim, fegyvert, robbanószert nem találtak nálam. Na most, ha bíróságra visznek, akkor nem tudnak semmiféle bizonyítékot felvonultatni ellenem. Az jó, nagyon jó! Mert bizonyítékok nélkül nincs bíróság, ami elítélne egy jogállamban.

    De hol van itt jogállam?

    Amikor végzek, dörömbölök az ajtón. Felkísérnek az udvarra, fekete autóba ültetnek. Most nem kötik be a szemem.

    Gyönyörködöm a hatalmas orosz táj szépségében. Nyírfaerdők, és hegyek között vezet az út. A kolhoz földjein görnyedő, lóval szántó parasztokat, kötényükből vető asszonyokat látok. Maszatos parasztgyerekek aszott teheneket legeltetnek. Amikor elhaladunk mellettük, abbahagyják a munkát, és hosszan bámulnak utánunk.  

    Az egész úton egyetlenegy traktort láttam, az is valami falu határában állt betontalapzaton, és a parasztság jólétét, és a munka örömét szimbolizálta. Gondolom, a mindennapi munkából vidáman hazatérő parasztok és földmunkások naponta többször leköpik a kommunista jólét eme csodálatos jelképét.

    Hosszú autózás után a távolban feltűnik a Lomonoszov egyetem Lenin-hegyen álló felhőkarcolója. Ismét Moszkvában vagyunk. Végigmegyünk az Uljanov sugárúton, az Entuziásztok útján, majd befordulunk az ulica Jurij Dolgorukijba.

    Itt van a német konzulátus.

    Nem kell sokat várakoznunk, a német nagykövet személyesen fogad. Németül beszélgetünk.

    - Foglaljon helyet, Hirsch úr! Cigaretta, szivar? – nyújtja felém a dobozt, közben leplezetlenül méricskél.

Elveszek egy cigit, füstölök.

    - Az oroszok lekérték az ön adatait. Mivel amiket ön mondott, az megfelel a valóságnak, a hatóságok úgy döntöttek, hogy ön szabad emberként távozhat az országból. De mivel ön német állampolgár, addig itt marad a követségen, míg nem indul a gépe. Délután hazarepítjük Berlinbe. Megértett?

    - Igen, és köszönöm! – felelem hálásan, és csakugyan hálás vagyok, de nem neki, hanem a jó öreg Samnek.

    Mert az FBI által ritkán alkalmazott módszerhez folyamodott velem kapcsolatban. Egy élő, vagy az USA-ban nemrég elhunyt személy papírjaiba ültette át a fényképemet. Aztán a német kapcsolat Európában is kicserélte a képeket, ne legyen gubanc. Ez az Egon Hirsch tényleg vízmérnök, tényleg létezik, és tényleg német! És valószínűleg hasonlít rám, mert különben még mindig a sitten rohadnék, mert ezek addig nem nyugodtak, amíg minden adatot le nem kértek rólam.

    Hogy hol van most az igazi Egon?

    Valószínűleg életfogytig tartó szabadságvesztését tölti az Államok valamelyik fegyintézetében, fegyveres rablásért, esetleg gyilkosságért, netán kémkedésért, vagy bármi ügyből kifolyólag, ami megakadályozza őt abban, hogy az iratait használja. Esetleg meghalt, és ez is elég nyomós ok, hogy én legyek ő.

    Tehát mégsem Szibéria, hanem Berlin. Az talán pár fokkal jobb. Majd meglátom.

    Az oroszok elmennek, a nagykövet sörrel kínál.

    - Gépkocsival kivisszük a reptérre. Kilenckor indul a gépe, három óra múlva otthon van. Este hatkor indulunk, addig pihenjen.

    Fent az emeleten kapok egy szobát, hogy kényelmesen töltsem a hátralévő időt.

    Ötkor ébresztenek. Letusolok, felöltözöm, elköszönök vendéglátómtól.

   Ócska Wolksvagennel megyünk a Vnukovói repülőtérre. A buszban halk zene szól. Sofőröm néma, mint a hal, és lehet, hogy vak is, mert induláskor kapásból feldönti a Távolba Pisáló Fiúcska bronzszobrát a nagykövetség kertjében. Most már ügyesen haladunk, a szoborgyilkos szemei az úton, csupán ujjaival veri a zene ütemét a műbőrrel bevont kormányon. Egy lesötétített üvegű,  világoskék Volga adja hozzá a díszkíséretet.

    Hogy hányan vannak benne? Tudja a fene, de elvetemült büdösek lehetnek nylon ingükben, a huszonöt fokos melegben. Ezek addig itt fognak lebzselni körülöttem, míg a berlini járat fel nem száll.

    Megérkezünk az indulási oldalra, kiszállok. Pilótám most szólal meg először, mióta elindultunk.

    - Uram! A beszállókártyája, és a repülőjegye! – mondja, és a kezembe nyomja a papírokat.

    - Köszönöm! A táskámat nem látta valahol? – kérdezem, de meg sem várja a mondat végét, fórgázzal magamra hagy.

    A KGB autója ott parkol az út szélén. Odasétálok, megkocogtatom a vezető melletti ablakot. Lassan letekeri. – Le fogja késni a gépet! – figyelmeztet.

    - A táskámat keresem!

    - Ha netán lemaradna a gépről, akkor visszakísérjük önt, az ötcsillagos rácsos hotelbe! Ugye, megértett? – lassan mondja, hogy legyen időm feldolgozni.

    - Fasza csávók vagytok! – mondom magyarul, és megrántom a vállam, ezzel véve tudomásul, hogy megloptak.

    Elindulok az előcsarnok felé.

    - Te is lenni fasza csávó, haver! – szól utánam a sofőr, tört magyarsággal. – Takarodj az országunkból! – teszi még hozzá németül, majd feltekeri az ablakot, így jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a vitát.

    Beszállásra várok. Ülök az egyik műanyag padon és bámulom a reptéri nyüzsgést. Nem messze tőlem, a hat éves Aljoska sírva ráncigálja édesanyja dolgos kezeit.

    - Mámuska! Mámuska! Igyom, igyom! – zokogja a gyerek, és a távolba mutogat.

    Édesanyja, aki egyébként úgy néz ki, mint egy költözködés, szigorúan nemet mond neki, és leülteti az egyik padra. Aljoska egy kicsit még szenved, majd a legegyszerűbb megoldást választja. Végigfossa az ülőalkalmatosságot.

    Az anyja üvöltözik, a gyerek bőg.

    Igaza is van az anyukának! Mi az, hogy a kölök nem bír ki nyolc-tíz órát WC nélkül! Ki hallott már ilyet? Hogy lesz így Aljoskából a hazájáért és munkájáért élő-haló, fegyelmezett, orosz állampolgár? Elképesztő, hogy micsoda puding gyerekek vannak!

    Arrább cihelődöm, mert Aljoska valami káposztafélét ehetett, borscsal és kvázzal, és ez így együtt egy kicsit megviseli az orromat.

    Egyszer csak kigúvadnak a szemeim! Felpattanok, szinte rohanva közelítem meg az újságos pavilont. Kezembe kapom a Daily News-t. Az orosz elnök vigyorog a címlapon, amint belép a Berlinbe induló külön gépe ajtaján. Nézem a dátumot. Május végén járunk. A mandátumom réges-rég lejárt, a pénzem ellopták, az öreg ruszki él, és biztos vagyok benne, hogy a KGB-n kívül mindenki engem keres. De ez csak idő kérdése, mert ha sikerül a mutatvány, akkor legjobban az oroszok fognak hajkurászni, az biztos.

    Végre-valahára a levegőben vagyunk.

    Megint kérdések tolulnak agyamba. Ha ezek a kormányhoz hű erők voltak, akkor miért engedtek el? Ha a vörösök voltak, akkor miért zártak be? Az FBI tudja-e, hogy hol vagyok? Na és a CIA? Mi van a feladattal? Törölték, vagy időn túl is meg kell csinálnom? Most azért megyek Berlinbe, mert német vagyok, vagy azért lettem német, mert a ruszki odament, és ezt Sam előre tudta? Hol a táskám a pénzzel? És megkapom-e a pénzem, ha a dolgom elvégzem?

    Aztán úgy döntök, hogy döntök!

    Szarok az elnökre, szarok Sörensenre, szarok mindenkire! Nem kell a lóvé, üres zsebbel lelécelek. Letelepedem az Északi-sarkon, felveszem az eszkimó állampolgárságot, és fókákat nevelek a tanyámon. 

    - Hölgyeim és uraim! – térít magamhoz álmodozásomból, a gép kapitánya. – Megérkeztünk Berlinbe, a hőmérséklet plusz húsz fok, szemerkél az eső. Remélem, kellemesen utaztak, a viszontlátásra.

    Leszállunk, ráadásul, hogy jobb legyen a kedvem, a keleti szektorban, Schönefelden!

    Hát mit mondjak? Ez is szép hely! Legalább olyan szép, mint Moszkva.

    Természetesen a vámvizsgálat és kötelező papírvizit után nem maradok magamra. Két ballonkabátos úr, nem a gestapótól, de valami hasonló cégtől vár reám.

    - Hirsch úr? – kérdezi a kisebbik, aki úgy néz ki, mint egy igazi seggnyaló.

    - Az vagyok – felelem, és bizalmatlanul méregetem őket.

    - Nincs mitől félnie – nyugtat meg a colos, közben krákog. – Elvisszük egy szállodába.

    - Nem félek – mondom, és elindulunk a parkoló felé.

    Beülünk egy Opel Caravánba, megyünk. A kisebbik vezet, a másik hátul ül velem.

    Távolról látom a Brandenburgi kaput, és azt a szépséges kőfalat, tetején szögesdróttal, amit ezek az állatok építettek, kettévágva Nyugat- és Kelet-Berlint. Ezeknél már csak a kínaiak nagyobb hülyék, mivel az ő kőfaluk jóval nagyobb. Befordulunk a Stalin-Allee-ra, végighajtunk a széles sugárúton. Szemem a kirakatokat pásztázza, mert hihetetlen, de itt vannak kirakatok.   

    - Reméljük, a feladatát nem felejtette el – mondja a colos. - A szobájában ott van a pénze, ruhák, fegyver. A szálló parkolójában egy BMW 520-as várja, kulcs az öltönye zsebében. Sokat várunk magától.

    - Mi volt ez a felhajtás Moszkvában? – kérdezem.

    - Kihoztuk? – kérdezi.

    - Ki.

    - Akkor fátylat rá! – veregeti meg a vállamat. – Különben is, megérkeztünk.

    Berlin Lichtenberg negyedében vagyunk, a monumentális Hotel Intercontinental előtt.

    Mielőtt kiszállnék, a kicsi hátrafordul.

    – A kormányszékhely a város Pankow nevű negyedében található. Térképet szobájának asztalán talál. Sok sikert – int a kezével, majd elhajtanak.

    Besétálok a portára. A németszőke, rövid hajú recepciós gépi mosollyal adja kezembe a kulcsokat. 

    Felmegyek a hatodikra, a 666-os - ez az ördög jele - szobába.

    Tényleg ott van minden. Ruháim gondosan behajtogatva a szekrényben, fegyver, lőszer a fiókban, táska az alsó polcon. Ez egy másik táska, és szerintem másik lóvé. De tök mindegy! A pénz mindenhol pénz.   Megszámolom. Oké! Több mint gondoltam.

    Kinyitom a hűtőt, kibontok egy sört, TV-t kapcsolok, ledőlök az ágyra, pihenek.

    Milyen jó, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Így marha könnyű dolgozni. Jövök-megyek, néha rám köszön egy-két kiskölök. - Szia bérgyilkos bácsi! Él még az elnök bácsi?

    Röhej!  

    Szóval, most lőttek az Északi-sarknak, mert még mindig dolgom van. És ne ájuljak el a szerencsémtől, mert csak addig jó nekem, amíg itt vagyok. Addig a KGB és a STAZI megvéd! Egészen addig megvéd, amíg a munkát el nem végzem.

    Utána mi lesz? Nem tudom.