Két éve folyószámlát nyitottam a Postán. Amikor a postáskisasszonynak eljutott a tudatáig, milyen fura kérésem van levél vagy csomagfeladás helyett, egy másodperc alatt össze-visszakuszálódtak az arcvonásai. Őrületes kotorásba kezdett, aztán hosszas keresgélés után előhúzott az egyik nyomtatványokkal teli fiókból egy összefirkált fedelű spirálfüzetet és kinyitotta az első oldalon:

- Foglaljon helyet nyugodtan! Ez kis időt igényel! - mondta reményt ébresztve bennem, hogy első ijedelmünk dacára mégiscsak lesz ebből valami. Ám én úgy gondoltam, jobban telik az idő, ha belelátok a munkafolyamatba, ezért tetézve zavarát végignéztem az ügy elintézésének hosszas menetét.

Tehát a spirálfüzet első oldalán tartottunk, rajta egy kézzel írott szöveggel. A címe: számlanyitás. Díszes iniciálé emelte ki a kezdőbetűt, s itt-ott a szöveget is oda nem illő "grafikák" díszítették. Szinte láttam a postáskisasszonyoknak tartott továbbképzést, amikor is a továbbképzést tartó banki kisfőnök hosszas bemutatkozása, a cég felülmúlhatatlan presztizsének még hosszasabb ecsetelése után belekezdett a maradék időben a fő csapásirányba. Ekkorra a nebulók vércukorszintje már kezdett vészesen zuhanni, a koncentráció minimumra csökkenni, s enyhe nosztalgiával jutottak vissza lélekben az általános iskola kopott padjába, arra gondolva, még csak pár perc és kicsengetnek. Mert amúgy is, kinek jutna eszébe a postán számlát nyitni ebben a nagy konkurenciában?

Felfigyeltem a füzetoldalakon arra, hogy a szöveges jegyzetek mellett mindig volt egy ábra, mely megpróbálta még a jegyzetelés színvonalát is alulmúlva grafikailag megjeleníteni az előadó komoly technikai apparátjának miniatűrjét, s a számítógép monitorjának szükséges képét ábrázolta. A gép bekapcsolását hamar megejtettük, már csak a belső rendszerbe kellett valahogyan eljutni. Ekkor rövid telefonálás zajlott jelszó ügyében, mert azt kedves ügyintézőnk elfelejtette. A belépés után elkezdte beírogatni az adatokat, következetesen egy ujjal, így kb. tíz perc múlva nyugodtan egyeztethette a füzetből, melyik az enter, aztán a törtnyilas gombot megnyomta, s ezzel a mozdulattal végképp sikerült örökre elveszteni az összes adatot, amit eddig felvett. Mert mint a később több alkalommal előforduló hiba miatti telefonbeszélgetésekből kiderült, menteni kellett volna valamit. Ekkorra már kábé fél óra telt el, de még csak az adataimnál tartottunk. Ezért nem is ecsetelném tovább, röviden összefoglalva a számlanyitás folyamatos főnöki forródróttal erősítve lelkileg, egyujjas gépeléssel, a kivehetetlen ábrák és a még kivehetetlenebb billentyűzet, a bonyolult folyamatábrák azonosításának gyöngyöző homlokot eredményező kisilabizálása körülbelül másfél óráig tartott. Ekkorra én már feladtam, hogy az a vidéki ügyfelem, aki miatt nyitni akartam ezt a számlát, még aznap utalni tud rá, már lassan azt is, hogy másnap, nem beszélve arról, hogy amikor kezembe került az Új Magyar Lexikon kilencedik kötetének súlyával és oldalszámával vetekedő szerződéses csomag, rövid kérdésemre kiderült, hogy az ügyfelem arról a postáról soha nem fog tudni rátenni pénzt, ahol lakik, sőt, többnyire egyetlen ügyfelem sem, aki nem olyan nagyságú településen él, ahol minden bizonnyal még bank is van.

A pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban komoly aggályaim vannak mostanában. El nem tudom képzelni, hogy mivel a mi országunkban sehol sem tanítják alapfokon a pénzügyi kultúrát, többnyire nincs is kitől ellesni, hogy ez alapok nélkül egy banki ügyintéző azt a mérhetetlen papírtömböt jószívvel ki meri tölteni emberek százaival így, hiszen még a pénzzel kapcsolatos józan paraszti ész birtokában sincs. Nem beszélve a biztosítási ügynökök pénzügyi kultúrájáról, kik közismerten minden szakmai tudás hiányával mindössze abban az első három hónapban szoktak biztosítási, hitel és befektetési tanácsokat osztogatni és sírni, hogy írjál alá valami mérhetetlenül áttekinthetetlen szerződéses csomagot, míg tönkre nem teszik évtizedek alatt felépített személyes kapcsolatrendszerüket.

Nekem sikerült több évre a pályán maradni, ezért még bróker képzésre is elküldtek. A részvénypiacon bevett szokás, hogy amikor külföldi részvényt vásárolunk, még akkor is lefedezzük az ügyletet, ha az összes jóslat nyereséget ígér, hisz gyakran előfordul, hogy a részvények hozamát elviszi a pénz árfolyamkülönbsége a nyitó és záró időszak között. Úgy is hívják ezt, fedezeti ügylet. Gyakorlatilag úgy működik, hogy amennyiben 100 forintért dollár alakú részvényt vásárolunk, párhuzamosan száz forintot dollárba fektetünk, így, ha romlik a forint, nyerünk a dollárunkkal, ha nem, akkor a részvényünkkel, s bár részvényeknél ez sosem biztos, de legalább nem vesztünk fölöslegesen.

Elképzelni nem tudom, hogy egy országban hogyan fordulhatott elő, hogy forintmilliárdokért történt olyan hitelfelvétel, amely nem volt hasonlóképpen lefedezve. Persze, mondhatjuk, olyan dolog ez, mint a Budapest Bank Zoltánjának feje. Van egymillió hiteled, nyolcszázezer tőkéd és akkor csak kétszázezer tőke után kell kamatot fizetni. De ki az az ember ma Magyarországon, aki felvesz egymilliót lakásra úgy, hogy van nyolcszázezre, nem beszélve arról, hogy megvan az egymilliója is? Pedig az EU zónájában szinte borítékolható, hogy a svájci frankkal kapcsolatban mindenhol rizikós a hitelfelvétel, hisz láthattuk a történelemben, hol a pénz.

Ettől eltekintve az még kevésbé értem, hogy miért épp most szüntették meg a devizahiteleket. Hiszen, mint a tőzsde szabálya kimondja, akkor kell venni, ha olcsó valami. Bár, Magyarországon még ezt is fordítva csinálják. Pedig ennél mélyebbre nagyságrendekkel már nem süllyedhet a forint, a kamatnyereséggel pedig a devizahiteles ügyfelek többsége még most sincs összességében - veszteségben - rosszabb helyzetben, mint a harminc évekre, magas kamatra felvett forinthitelesek, mert az pedig legalább tökéletesen biztos tönkremenés. Olyan terelésnek érzem egyébként is az egészet. Szerintem a legnagyobb baj, hogy az emberek zöme egyáltalán nem képes megélni a fizetéséből. Én sem, bár, jó pályát választottam, hisz sikerdíjért dolgozom bankválságban. Ez a tökéletesen biztos veszteség, hisz zömmel manapság sehogysem sikerül az ügyfélnek pénzt intézni, ha pedig igen, elfelejt kifizetni. Nyilván úgy gondolja, ha ilyen ügyesen intéztem neki hitelt, majd intézek magamnak is.

Szóval, hogy a lényeget mondjam,  tegnap elindultunk a családdal megélhetési gombázásra a közeli erdőbe. Hideg, nyirkos idő volt, gomba egy szál se, csak az építkező, télre készülő hajléktalannak már igazán nem mondható embertömegek lázas munkája az erdőben, mint a gomba. Náluk nyilván mindenhol gombapörkölt volt az ebéd. Mi pedig sötétedéskor vesztesen betértünk az Ázsia Centerbe, no, kirándulószerelésben csak nézelődni - bár, egyébként is. Szeretem a kínai piacokat, mintha visszautaznánk pár évtizedet az időben. Bár, a józsefvárosi piac jobban közvetíti a fílinget. Az az érzés semmivel nem hasonlítható össze, mikor jönnek a vámosok, és ezer alumíniumbódé fedele hatalmas csattanással egyszerre csukódik be, magába rejtve az összes hamis holmit, mi pedig ott találjuk magunkat egy kiürült piac kellős közepén, mintha beleestünk volna az időlyukba.

Azért, jó az Ázsia center is. Kedvenceim a kiírások, például a parfümök mellett egy írólapon kéz, piros filccel áthúzva, aláírva nagy nyomtatott betűkkel, dörgedelmesen: NEM! Aztán a gördeszkáknál ugyanez lábbal. Épp ezekről a pénzügyekről gondolkodtam ott is - a pénz nyilvánvaló hiányát testközelből átérezvén a többi bolyongó vásárló között, hogy hiszen nem kell attól félni, hogy csődbe megy az ország, amíg ennyi talpraesett ember van a világon. Valahogy mindig csak van, olyan még nem volt, hogy sehogyse legyen. Nem olyan ez, mint amikor a kínai üzlet kirakatában ott van ezer műláb, ezer mintás harisnyával és aláírjuk nagybetűkkel:

- Ne nyúlj hozzá! Mert rádborul az összes!