Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

30.

Ma már nincs tanítás. A tanulóifjúság java, de még a tanárok is a tegnapi dicsőséges mérkőzéssel vannak elfoglalva.

Mitya ül a katedrán, és az év végi osztályzatokat ismerteti. Nem tudjuk mire vélni, de ebben a tanévben senkit sem tapsolnak vissza.

Swarcz betartotta az ígéretét. Mindenki a jobbik jegyet kapta magyarból. Még az undok szakrajz tanárnő is megemberelte magát. Kikövezte kettessel a jövőbe vezető utat.

A tanítás végén elköszönünk a tanároktól és robogunk haza. Az utat, ameddig a szem ellát ellenőrzők, és füzetek borítják. Mire hazaérek, nekem is kiürül a táskám.

Sebesen készülődöm. Buli van a budai parkban. Év végi záró bulinak tervezzük, hiszen a szünetben nem, vagy csak keveset találkozunk.

Gyulám a nagyanyjánál tölti a vakációt, Pálmonostorán. Amerika várja ezt a lökött Nérót. Tyutyu munkát vállalt, én pedig edzőtáborba megyek.

Mindenkinek meg van a dolga, jó két hónapra.

Ülünk a megszokott asztalunknál, az éttermi szinten. Túl vagyunk az estebéden. Előttünk sütemény, és némi ital.

Nem sokat beszélünk, hallgatjuk a zenét.

Demjén Rózsi töri darabokra a szíveket. Társaim arcán látom, egy kicsit ők is szomorúak. Messze van még augusztus 20-a, első találkozásunk időpontja. Ebben állapodtunk meg.

Délután hat órakor találkozunk a Kisstadion főbejáratánál. Szuper buli lesz az új kenyér ünnepén. Fellép az Olympia, a Bergendi, és az Illés.

Ma este viszont nincs tánc, nincs duma, csak a zene.

Lassan leszáll az éjszaka. Szedelőzködünk.

Állunk a Szarvas téri villamosmegállóban. Vidámságot erőltetve, jókedvet színlelve búcsúzkodunk.

Gyulával elindulunk az Erzsébet híd felé.

Zsebre dugott kézzel, gondolatainkba merülve sétálunk át a kihalt hídon.

Csepeg az eső.

Távolról énekszót sodor felénk a feltámadó szél.

Hátranézek.

Lent a megállóban a Néró és a Tyutyu lassú táncot lejtenek.

Peti fennhangon énekel:

Elment a vándor, elvitte zsákjában

A nyár édes ízét, elment messze

Hol az ég mindig kék,

Hol nem tudják mi a hó,

A nyár, forró és mozdulatlan.

Tovább sietünk.

Eső csorog arcunkon, a szél besüvít ingünk alá, libabőrt varázsolva testünkre.

Felnézek az égre. Komor fellegek húznak a Gellért-hegy felé, villámlik és dörög.

Haragszanak az Istenek.

Lefutunk az aluljáróba. Vizesen, fázósan egymásra nevetünk.

Nyár van.

Befejezem az írást. Hátratolom a széket, pipára gyújtok.

Sok, nagyon sok év telt el, a fent leírt események óta. A történetek igazak, a szereplők igazak. Persze, a neveket néhol megváltoztattam. Ennek egyszerű, prózai oka van. Előfordulhat, hogy mai fejjel néhányuk nem vállalná fel önmagát.

De, ha olvassátok ezt a fogalmazást, és magatokra ismertek, kérlek benneteket, ne szégyenkezzetek.

Nincs miért, hisz ezek vagyunk mi.

Kicsit talán öregebben, kicsit talán kopottabban, netán kevesebb hajjal, nagyobb pocakkal. De tegyétek szívetekre a kezeteket, és ismerjétek el, hogy sokszor ugyanolyan gyerekfejjel. És ez jó, nagyon jó!

Remélem, nem hagytam ki semmit, ami lényeges lenne. Már, mint a történetből.

Azt kérdezitek, mi lett a többiekkel?

Nem sokukról tudok.

Sajnos, drága apám s a nagyim, már nincs velünk.

Édesanyám - aki könyvem megjelenését támogatta – éli a nyugdíjasok sokszor vidám, olykor nehéz életét.

Drága Jó Gyulám leköltözött Jászladányba, és ott próbál családjával együtt boldogulni.

Kedves Andzsélom, talán a BKV-nál műszerész.

Az ember, akinek nagyon sokat köszönhetek, Horváth Kornél, szintén nyugdíjas. Olyannyira nyugdíjas, hogy még a vívótermek környékét sem látogatja.

Mozgáshiányos barátom, Kancsár Peti egy varietében táncosnő idomár.

Az örökké vidám Tyutyu, valamelyik egyházi gyülekezetünk vezető apostola lett. Neki van a legtöbb esze. Minek dolgozni? Elég, ha dicsérjük az urat.

A legtöbbre talán a muris Fityere vitte. Egyik fővárosi színházunk vezető színésze az Isten átka. Nemrégiben láttam őt egy vidám darabban. Hatalmas sikere volt. A publikum felállva ünnepelte. De ezek az emberek nem látták a matekórai alakításait. Nekem az a mérce. Az kérem tisztelettel Oscar díj! A többi puding mellette.

Na és milyen az élet? Az állandó pulóver gondokkal küzdő Roma, kötöttárut árul az egyik fővárosi piacon.

Packának virágos boltja van valahol a fővárosban.

Sipi, a másodedzőm, valamelyik puccos pesti szálloda fitnesguruja.

Solti Tóni, Szelei Pisti, Fröclich Peti, Kreis Gabi (Yeti), Héri Laci (Brazil), Rácz Gyuri (Kukkos), vívómester lett.

Orosz Gyuszi barátom, borokkal kereskedik.

Kiwi – Szilágyi Tibi barátom – és Kócos - Kolczonay Ernő barátom - sajnos már az égi pástokon forgatja pengéjét. Nemrég költöztek oda.

Lengyel cimborám, Thomas Zich, évekkel később egy budapesti versenyről hazafelé tartva autóbaleset áldozata lett.

De ezek csak másodkézből kapott információk, mert találkozni, – a vívómestereket kivéve - egyikükkel sem találkoztam, hosszú évek óta. Jó Gyulámmal és Kornélommal nagy ritkán felemeljük a telefont, még ritkábban találkozunk, és akkor egy pohár bor mellett biztosítjuk egymást soha el nem múló barátságunkról.

Még elmesélek valamit.

Valami Istenverte, rosszul sikeredett buli után, fáradtan, álmosan kóvályogtunk haza.

Ültünk a 13-as tuján, és hosszú megállók alatt egy szót sem szóltunk egymáshoz. Tudjátok, ez az az állapot, amikor már annyit vagytok együtt, hogy nincs miről beszélni, az éjszaka is szarul sikerült, és a másnap is már tegnap volt. Egyszóval, ültünk a villamoson és gondolatainkba mélyedtünk. Egyszer csak Gyula felröhögött.

A Bihari út 30. előtt vesztegeltünk. A piszkosan szürke ház falára valaki embernyi fekete betűkkel felírta: CIKÁ-PATI.

Ott sötétlettek a hatalmas betűk, és nekünk fogalmunk sem volt a jelentésükről.

Unalmas óráinkban napokig azzal foglalkoztunk, hogy értelmet adjunk eme két szónak. Persze ez kötőjellel és kötőjel nélkül sem sikerült. Aztán ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, és valami érthetetlen vagy megfoghatatlan dologgal találkoztunk, akkor megrántottuk a vállunkat, és azt mondtuk rá: Ciká-Pati.

Most túl az ötödik x-en, nézem a TV-t, hallgatom a rádiót, és arra jövök rá, egyre több a Ciká-Pati.

Felállok az asztaltól, az ablakhoz sétálok.

Hideg, ködös, nyirkos az éjszaka. Megkondul a falióra. Éjféli szél kerekedik, rázza az ablakokat.

Átléptünk november havába.

Fiókomban keresgélve, gyertyát veszek elő, meggyújtom.

Táncol a fény a falakon, halvány világa besiklik a szobába.

Énekel a láng azokért, akik nem lehetnek velem, velünk.

Sokan vannak. És ahogy múlnak a hónapok, telnek az évek, sajnos, egyre többen lesznek.

Zajt hallok!

Itt a vörös koma! Tyúkot lopni jött őkelme. De haj, űzik már hű kutyáim, tanyám őrizői.

Meresztgetem szemeimet.

Most felszáll a köd, és egy láthatatlan kéz szétlebbenti a sötétség függönyét.

Slózi sétál át az udvaron. Jellegzetesen kacsázó járásával, zsebre dugott kézzel.

Pimaszul vigyorog bele a képembe, jópofa beképzeltséggel, kicsit pöszén mondja.

- Nézd a vén hülyét, semmihez sem ért, de folyton okoskodik!

Még marasztalnám, hisz annyi beszélni, mesélni valónk lenne, de tovatűnik, és magával viszi azt, amiért jött. Magával viszi a gyertyafényt.

Sötét az éjszaka. Tejfehér köd gomolyog.

Odakint hallgatnak a kutyák.

Csend van, csend.

Békességet mindnyájunknak.