Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

26.

Rosszkedvű csütörtök van. Egész kicsit majrézok, egész kicsit ideges vagyok. Holnap sorozás.

    Egyedül lődörgök a folyosón, kezemben a matekkönyv. Készülök az utolsó órára. A nagypofájú Kancsár szegődik mellém. Szokatlanul hallgatag. Slampos nadrágja zsebébe süllyeszti kezeit, és némán jön mellettem.

    Nem tetszik ez nekem! Amióta ismerem, jó pár éve, folyamatosan jár a szája. Szerintem még akkor is dumál, mikor alszik. Most meg kussol. Gyanús, nagyon gyanús. Meglököm a könyökömmel.

    - Mi van, Néró, beteg vagy?

    Alig hallom a hangját, olyan csöndben mondja.

    - Én is holnap megyek sorozásra.

    Hát ez kurva jó! Be van szarva őurasága! A nagypofájú Néró fosik a katonaságtól! Emberek! Ha én ezt a klubban elmesélem!

    De csak annyit kérdezek.

    - Te is a Csilibe?

    Igent bólint. Felragyog az arcom.

    - Hála az égnek! Legalább nem leszek egyedül.

    - Isti! Épp erről lenne szó!

    - Nem értem – felelem.

    - Szeretném, ha ott nem ismernénk egymást – mondja rejtélyesen hunyorogva, mintha tudnom kéne, mit akar.

    - Értem, kedves Péter! – mondom neki kimérten. – Szégyelled a barátodat!

    Megragadja a karomat.

    - Menj már a francba! Nem erről van szó, de többet nem mondhatok! Majd holnap reggel meglátod, oké? De egyre megkérlek! Bármi is történjék holnap, érted? Bármi! Te engem nem ismersz!

    Ezzel sarkon fordul, és faképnél hagy.

    Furcsa kérés, de tiszteletben kell tartanom.

    Ilyen előzmények után szeretném nektek elmesélni azt a nagyszerű napot, amikor a mi drága barátunk, Kancsár Peti megjelent a Magyar Néphadsereg Sorozóbizottsága előtt. Ezzel a nagyszerű tettel bizonyítva elszántságát, és férfiúi vitézségét. Ezen esemény az ott megjelent egyszerű póri népnek örökké és kitörölhetetlenül vésődött az emlékezetébe, ezt bizton állíthatom.

    Álljon itt ezeken az oldalakon a szerencsés krónikás elbeszélése arról a napról, amely alapjaiban rengette meg a hazánkat védő hős sereget, és megrengette a hitet is, miszerint érdemes-e tizennyolc éves suhancokra bízni a haza védelmét.

    Az ügyes kezű fodrászok által felnyírt hajú, hősi vénákról álmodó fiatalság csigalassúsággal gyülekezett a pesterzsébeti fiatalok felhőtlen szórakozásának színtere, a Csili kultúrház előtt. A gondosan bezárt kapuk sejtelmesen somolyogtak a tizenéves, gyönyörű emberpéldányok felé. Amazok dacolva a magasan tűző nappal és a szúnyogok hadával, csoportokba verődve múlatták a nehezen fogyó időt. Eközben a kerítés vonala mentén, és a kapubejáróban szigorú tekintetű, egyenruhás férfiak, sötét napszemüvegben, arcukon kaján vigyorral mustrálgatták a pelyhes állú ünnepi díszbe öltözött sokadalmat. Délelőtt tízet ütött a szomszéd házban dolgozó cipész a feleségére, amikor a kapuk kitárultak, és mint a medréből kilépő csürhe, a tömeg elindult a nagyterem felé. Amerre a fegyelmezett hadkötelesek elvonultak, hullottak a falakról a festmények, dőltek a hosszúlábú hamutartók. A katonai rendőrség jelenlévő illusztris tagjai sem tudták ezt a harcra éhes zabolátlan sereget az útjáról eltéríteni. Tíz óra után pár perccel az öldöklő küzdelemben elesett a ruhatár, majd az előőrsök elfoglalták a férfi WC-t, és innen indítottak döntő rohamot a nagyterem ellen. Amire kevesen számítottak, az tizenegy órára bekövetkezett. Addigra minden hadköteles a helyén ücsörgött, és tátott szájjal bámulta a színpadon felállított hosszú asztalt, mely mögött rendjelek erdejével, mellükön színes logarléccel tisztek sokasága foglalt helyet. Egy idősebb, felcicomázott férfi, aki bizonyára tábornok lehetett, ékesszólóan köszöntötte a megjelenteket. Ezek után felszólította a terem középső sorának jobb szélén helyet foglaló vitézjelöltet, hogy vegye már magának a fáradságot és ne üljön lovagló ülésben háttal a beszélőnek, mert lecsukatja. Ezzel egy időben a közeli ablakmélyedésből előlépett egy több méter magas, széles vállú, egyenruhás, gumibotos alak, és szelíden így szólt a Petihez, mert ő volt az illető.

    - Fordujjon má meg! Mozogjon má! Aztat akarja, hogy tarkón rúgjam?

    A barátságos felszólítás szíven ütötte a Nérót, mert lassú piszmogással felemelkedett ültéből. A kultúrház vendégei érdeklődve figyelték a 150 cm magas jelenséget. Barátom választékos öltözéke csodálkozást váltott ki az emberekből. Eszterházy kockás, alkar közepéig érő gyűrött zakója, rózsaszínű zsabós inge, fekete alapon fehér csíkos nadrágja, és műbőr szandálja még a legínyencebb divatőrülteket is szíven ütötte. Mindennek tetejébe, mint valami finom desszert, Péterünk térdén egy kék-fehér mintájú, „Mikor az ultra kerül a pultra” feliratú reklámszatyor pihent. Barátom a felszólításra megfordult, és vaksin hunyorodva a színpad felé pislogott. Közben - ne tessenek má haragudni -, elnézést rebegett. Az egész látvány annyira valószínűtlen és hihetetlen volt, hogy a magas rangú tisztnek tátva maradt a szája. Ráadásul, amikor Péterünk befejezte a hunyorgást, akkor reszkető kezekkel benyúlt zakója belső zsebébe, elővette a nagymuterja 16 dioptriás SZTK keretes szemüvegét, és az orrára biggyesztette. Mire mindenki elképedt mellette, de ő vidáman megjegyezte.

    - Most jobb! Sokkal jobb! Folytassák csak, folytassák!

    Ilyen előzmények után vette kezdetét a harcosok besorozása.

     Akit szólítottak, az felment a színpadra felállított paraván mögé. Ott alapos orvosi vizsgálat következett, majd pszichológusok és katonatisztek beszélgettek a haza jövendő védőivel.

    Süvített az őrmester hangja.

    - Kancsár Péter!

    Néró felemelkedett, és érdeklődve kérdezte.

    - Tessék parancsolni! Mi tetszik?

    Az altisztet az idegösszeomlás kerülgette. Az övéhez kapott, de mivel nem volt nála fegyver, Peti életben maradt, és lúdtalpas léptekkel elindult a színpad irányába.

    Az előzetes orvosi vizsgálat szervi bajt nem mutatott ki nála. A szemészetnél azonban már komoly gondok voltak. Az történt ugyanis, hogy levetették vele a szemüvegét és ez a majom semmilyen betűt nem ismert föl. Amikor a félméteres „A” betűre azt mondta, hogy „K”, akkor az orvos lemondón legyintett, és ráírta a kartonjára, hogy lövész.

    A pszichológus azt kérdezte, hogy ezt a gyönyörű ruhát vette, vagy netán örökölte. Neki is feltűnt a grófi viselet, és mint bolondcsősz meg volt győződve arról, hogy a harcos csak majmolja az Eszterházyakat. Sőt! Biztos volt benne, hogyha a fiú még valami gyanús dolgot tesz, akkor a Sárga Házba viteti, gumival hengerelt szobába, hosszú megfigyelésre.

    Közben persze beszélgettek.

    Ilyenformán.

    - Na fiatalember! Milyen katona szeretne lenni?

    Peti elnézett a messzeségbe, amit jelenleg a mosdó jelentett, és rezignáltan mondta.

    - Ólom.

    Vigyorgott ám a bolondok ura.

    - Értem, fiam. Szóval, ólom. Aztán lőni szeret-e a fiatalúr?

    - Persze hogy, kapitány úr! Csúzlival!

    Ezek után megint felvette azt az irdatlan ronda szemüvegét.

    - Ej, fiacskám! – mondta a doki. – Tán nem jó lát?

    Néró türelmesen bólogatott. Olyan türelmesen, mintha ő lenne az orvos, a másik meg a hibbant.

    - De, de, jól látok én, instállom!

    - Akkor meg minek az a csúf szemüveg?

    A Peti közelebb hajolt az orvoshoz, és úgy suttogott, mintha valami büdös nagy titkot osztana meg vele.

    - A bogarak miatt! Tetszik tudni, a bogarak elmosódnak a falon.

    Az orvos önkéntelenül a fal felé fordult. Semmiféle bogarat nem látott.

    Maga elé húzta Peti kartonját, áthúzta a lövésznek alkalmas bejegyzést, és beírta a bűvös szót: Alkalmatlan.

    Erre ez a féleszű barom örömében elkurjantotta magát.

    A fehér köpenyes ránézett, és halkan csak ennyit mondott.

    - Szórakozunk? Szóval szórakozunk!

    Ezzel új kartont vett elő, a régit összetépte, és egyetlen szót biggyesztett a papír aljára: Alkalmas.

A katonatiszt, pedig kéjesen daloló betűkkel firkantotta az alkalmas alá, hogy: Nagyatád.

    Néró önmagát szidva és sajnálva távozott a kultúrházból.

     Ezek után természetes, hogy én megfeleltem a feltételeknek.

    Az alapos orvosi vizsgálat után, ami negatív eredményt hozott, a bolondcsősszel beszélgettem. Mivel Néró mutatványa után már mindenkit normálisnak nyilvánítottak, így engem is, a katonatiszthez irányítottak.

    - Kedves fiam! Szeret úszni? – kérdezte.

    - Nem, utálok!

    - Egyáltalán, tud úszni?

    - Valamicskét.

    - Értem. Valamicskét. De a vízen, ugye, fennmarad?

    Megrántom a vállamat, folytatja.

    – Szédülős?

    - Azt igen! – mondom neki határozottan. – Repülős, az nem! Köszönöm, azt nem!

    - Legyen hajó? – kérdezi.

    - Na és a tengeribetegség?

    Fáradtan legyint, így jelzi, hogy befejeztük. Előhalássza a kartonomat és beírja: Flotilla.

    Ez a jó ebben az országban, hogy mindenhová a legrátermettebb, legjobban odaillő embereket rakják.

Lehet, hogy azért tartunk ott, ahol tartunk?