Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

15.

Várkonyival kora este találkozom a villamos megállóban. Tűzkerékre megyünk a budai ifi parkba. Ez az a csodálatos szombat, amikor Szendrődi Feri állja a számlát. Mondanom sem kell, egész nap nem ettem, nem ittam, hogy minél több férjen belém.

Most a tuját várjuk a tolongó, büdös nagy tömegben.

- Istikém! Itt annyian vannak, hogy egy sublótot sem lehetne leejteni – mondja Gyula, és fenemód jó kedve kerekedik.

Feléjük ezt hívják felhőtlen humornak és mindent elsöprő poénnak.

Nézem a rengeteg embert. Zöld-fehér lobogókat lenget a szél és dübörög a rá-rá hajrá! Ma otthon játszik a Fradi és az intellektuel meccsre megy. Egy óra múlva majd a rá-rá hajrát felváltja a kuva anyád, kuva anyád és a köcsög bíró, földet rá!

Az első villamosra nem sikerül felverekedni magunkat. Bezzeg a drukkerek! Egymást taposva, taszigálva, lökdösődve igyekeznek helyet csinálni, hogy felférjenek. Lógnak a lépcsőkön, egymás szájába, fülébe kapaszkodnak sőt, még a villamos tökén (ütközőjén) is állnak.

A következő járat érkezéséig azon tanakodunk, hogy valami szórakoztató dologgal kéne előrukkolnunk.

- Te Gyuszi! Van egy zsebkendőd? – kérdezem.

- Persze! Taknyos vagy?

- Frászt! Dehogy vagyok! Na, add csak ide!

Kezembe nyomja a takonycsapdát.

- Sírni fogsz? – kérdezi.

Zsebre vágom a kendőt, és gyorsan elmondom a teendőket.

Itt a tuja. Szétválnak útjaink. Én felszállok az első kocsi első ajtajánál, Gyulám a hátsó ajtónál. Hosszas kézitusa és lökdösődés után a kocsi közepén megállunk egymás mellett, mint két idegen.

Utazunk.

Gyulám köhécsel. Egyre erősebben krihácsol sőt, köhögő rohama van. Amikor már a fél kocsi őt nézi, akkor egy ügyes fordulattal átvált tüsszögésre. Gusztustalan állat módjára köhög, tüsszög, krákog.

Húzza az orrát.

Az utazó közönség undorral vegyes megbotránkozással nézi. Két ocsmány szipogás között fröcskölve felém fordul.

- Ne haragudj pajtás! Nincs nálad egy zsepi?

- De van – felelem, és letörlöm zakóm hajtókájáról azt a huncut kis himbálódzó nyálcsomót, amit az előbb tüsszentett oda.

- Kölcsön tudod adni? – kérdezi.

Unott pofával nyúlok bele a zsebembe, és odaadom neki a zsebkendőjét.

Hálából még egyszer beletüsszög a pofámba, majd elfordul, egy idősebb úr felé, aki ijedten hátrálni kezd. Persze, a nagy menekülés közepette letapossa a körülöttünk lévő utasok lábát. Azok persze felháborodva morgolódnak.

Gyulám közben telefújja, teleszörcsögi és mocskolja az egész kendőt. Amikor végez undorító tevékenységével, akkor akkurátusan összehajtja, és a kezembe nyomja.

- Köszönöm, ez jól esett!

Szó nélkül rakom vissza a zsebembe, és mintha mi sem történt volna, utazunk tovább még két megállót. Az utasok elhűlve néznek. Egy alacsony kis kopasz ember hányingerrel küszködik. Többen huligánt emlegetnek. Viszont arra fogadni mernék, hogy a soron következő finom vacsorára kevesen gondolnak.

A Kálvin tér előtt kétfelé válik utunk. Leszállunk úgy, ahogy jöttünk. Elöl én, hátul ő. Lent összevigyorgunk, összeütjük tenyerünket.

Gyalog megyünk át a hídon.

A koncertre kíváncsi tömeg a kapuk előtt gyülekezik. Rengetegen vannak és ezen nincs mit csodálkozni, hisz a Radics Bélával felálló együttes nem semmi.

Feri a pénztár előtt ácsorog. Türelmesen nézelődik, közben szemez a csajokkal. Azok heherészve veszik tudomásul a szőke fiú néma érdeklődését. Kedves Ferink igencsak kirittyentette magát erre az alkalomra. Teniszcsíkos öltönyében, vörös ingében, hegyes orrú, fekete ködvágó csukájában, kivillanó sárga zoknijában egy színpadról most lelépett operett martalócra emlékeztet.

Öt ruppó a belépő.

Hosszú tolongások és lökdösődések után a tetthelyre sodor a tömeg. Felmegyünk a lépcsőn az éttermi részbe. Az alacsony, pirospozsgás Szögi Zoli messziről integet.

Nem tudjuk, hogy kerül ide, amikor még csak most nyitották ki a kapukat. Tök mindegy! Az a lényeg, hogy van asztalunk.

Előkelő helyünk van. A színpad mellett, a táncparkett fölött, a terasz szélén.

Amíg a zenekar hangol, addig mi az étlapot tanulmányozzuk.

Radicsék belecsapnak a húrokba. Odalent a parketten össznépi vonaglás kezdődik.

Várjuk az ételt, bámuljuk a táncosokat.

Kaja közben ez a bunkó Néró felüvölt. Ugrál a rizs a szájából egy dagadt krapek nyakába.

- Odanézzetek! Ott a Vanek és a Tancsik!

Egyszerre fordulnak a fejek.

Ott lent a betonon, bélsárbarna düftin öltönyében, csandrazöld ingében, barna nylon zoknijában és műbőr szandáljában járja fergeteges indiántáncát ez a barom Vanek a látványtól megszeppent Kati körül.

Hitetlenkedve nézzük. Vajon mi a titka ennek a suttyó Vaneknak? A Tancsik a legjobb csaj az egész osztályban.

Kaja után összeütjük a korsókat, majd lemegyünk a táncolók közé, vegyülni.

Fent a színpadon a zenészek extázisba zuhanva kínozzák hangszerüket. Radics a fogaival tépi gitárjának húrjait. Szájából vér patakzik.

Tombol a nagyérdemű.

A büfé mellett két jól öltözött fazon összebunyózik.

Pillanatok alatt köréjük gyűlik a sokadalom. A zene elhallgat. Azok ketten mocskos módon csépelik egymást.

A rendezők átverekszik magukat a bámészkodókon, szétválasszák a két svédtornászt. Kerítésen kívülre penderítik őket. Odakint az egyenruhás, gumibotos zenerajongók verik rajtuk a ritmust, dagadtra.

Visszaülök az asztalunkhoz. Velem szemben jó Gyulám teljesen bele van feledkezve egy hosszú hajú szőke csajba. Még sosem láttam a nőt. Fingom nincs, hogy került az asztalunkhoz.

Lényeg az, hogy itt van, és csodálatosan érzik magukat.

Leszáll az éjszaka, mindenhol lampionok gyúlnak.

Ni csak! Fejembe szállt az ital!

Egy csajt ölelgetek, a kevésbé csúnya fajtából. Kezdem igazán jól érezni magam, hisz megvan mindenünk, amire ma este szükségünk lehet. Zene, italok, csajok.

Mire véget ér a buli, addigra a legtöbb krapek talál magának partnert.

Gyulám adja ki a jelszót.

- Irány a Bolgár utca! Apámék lent vannak a nyaralóban!

Taxiba ülünk és a Várkonyi birtokra hajtatunk.