Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

14.

Várom a Smasszert. Matek óra előtt szólt, hogy beszélni szeretne velem. Még van egy kis dolga a dirivel, aztán majd jön. Úgyhogy most várom, hogy jöjjön. Fekete kord farmerben, csíkos ingben ücsörgök a Csajkovszkij park egyik fája alatt.

Gané hullik a nyakamba, lábamon hangyák rohangálnak, legyek és darazsak köröznek fejem felett. Lehet, hogy ezt nevezik vidéki idillnek? Kezemben a délutáni Esti Hírlap, és türelmesen várom szeretet Jánosomat. Arról sejtelmem sincs, hogy mi az a felettébb titkos és sejtelmes dolog, ami miatt itt esz a fene. Lapozom az újságot, vállamra csattanva érkezik egy veréb szar. Mellesleg, korog a gyomrom és szomjas is vagyok. Odanézek frissen vasalt ingemre, és hálát adok a jó Istennek, hogy a tehenek nem repülnek.

Természetesen a sajtó ma is tele van ökörséggel.

Valami kábítószerről írnak. – Micsoda hülyeség! – Velem egy korú krapekok meg csajok szedik, aztán nemsokára meghalnak.

Akkor meg mi a francnak szedik?

A cikkből az is kiderül, hogy egy zsák pénz egy adag. Aztán ha vagy olyan hülye, hogy rászoksz, akkor naponta kell egy adag. Kész anyagi csőd.

Osztok-szorzok. Akárhogy számolom is, mi egy napi adag árából két hétig sörözünk. Persze csak szolidan. De van itt egy lényeges pont. Mi nem halunk meg. Ha csak fejbe nem csapnak a flaskával, amikor beindul, az engedd el a hajam. Ezek ott a tengerentúlon tiszta hülyék. Állandóan azt hallom, hogy Amerika így, Amerika úgy, bezzeg Amerika!

Öregem! Ha ez a híres Amerika így mérgezi a kölkeit, akkor cseszheti.

Tuti, hogy leamortizálódott a fiatalság agya odaát.

Mert ha el akar az a hülye Joe kábulni, akkor neki kell rongyolni a bringával a lámpaoszlopnak. A nínus kocsi két hétig élesztgeti, és még a bicajnak is infúziót adnak. Az aztán a kábaság! Higgyétek csak el. Persze, erről a Packa bővebben tudna referálni. Tavaly esett egy akkorát, hogy a Gombos bácsi letakarta őt újságpapírral, mert azt hitte meghalt.

Lehet ám, hogy ezek az öntöttvas agyúak ezt a bringa témát nem ismerik? Akkor szabadalmaztatni kéne odaát. Képzeljétek csak el, van köztük olyan gyengeelméjű, aki azt hiszi magáról, hogy szárnyai nőttek és tud repülni. Aztán leugrik a baromarcú a sokadik emeletről.

A marha jószág!

Lehet, hogy elmaradtam a kortól, és úgymond, maradi a gondolkodásom. De én bizony maradok a kőbaltásnál. Mármint a Kőbányai Világosnál. Igaz, hogy nincs tőle szárnyam, és nem ugrálok. Néha kisétálok és kiengedem a fáradt gőzt. Ennyi. Se kábulás se repülés.

Viszont jövőre is lesz, szüli napom. Ez meg nem egy hátrány.

- Szia Szabó!

Megfordulok, ragyog a szemem a színkavalkádtól.

- Mi van János? – kérdezem mosolyogva. – Mi olyan sürgős?

Leül mellém, táskáját odadobja az enyém mellé.

Meglehetősen gyászos képet vág. Nehezen kezdi mondandóját.

- Nem tudom, hogy mondjam.

Még mindig mosoly bujkál a szám szélén.

- Talán próbáld a száddal – bíztatom.

Hosszan hallgat, kezdem azt hinni, elaludt.

Órámra nézek. Mennem kéne, anyámék várnak.

Végre megszólal.

- Talán te vagy a legjobb barátom.

- És? – kérdezem sürgetve.

Nehezen ejti ki a szavakat.

- Szóval, beteg az anyám.

- Értem. - nem akarok most hülyülni, gondolom komoly a dolog. – Nem kellene erről inkább egy orvossal beszélned? – kérdezem.

Elengedi a füle mellett. Maga elé mered, és suttogva, inkább magának mondja.

- Meg fog halni. Érted? Meg fog halni.

Nem tudok mit mondani. Tompán kongó hanggal folytatja.

- Rákos. Egy-két hónapja van hátra - folynak a könnyei. – Szeretem az anyámat, nem akarom, hogy meghaljon!

Tanácstalan vagyok, fingom nincs  mit mondhatnék.

- Lehet, hogy hülyeség amit mondok, de ha ennyire súlyos… - nem fejezem be a mondatot. Úgysem figyel rám.

Rángatózik a sírástól. Előhalászom a zsebkendőmet, kezébe nyomom. Nehezen hagyja abba a zokogást.

- Ne haragudj, gyenge vagyok – hüppögi.

- A barátod vagyok! – mondom neki vállát átölelve. – De sajnos ennél többet nem tehetek. Bárcsak segíthetnék! – felállok, felsegítem. – Gyere, menjünk! Menj haza, és szeresd őt, amíg lehet. Légy vele, hisz csak te vagy neki.

Kisétálunk a villamoshoz. Egész úton egy szót sem szólunk.

Szüleimre gondolok.

Milyen jó, amikor együtt vagyunk. Igaz, sokszor veszekszünk, de még többször vidámak vagyunk. Szeretjük egymást, és ez természetes. Soha, vagy nagyon ritkán fogalmazódik meg az emberben, hogy mit is érez a szüleivel kapcsolatban. A szeretetről soha nem beszélünk. Szavak nélkül is természetessé válik a szülő gyerek kapcsolat.

Pedig higgyétek el. Néha ki kell mondani.

Anyu szeretlek! Apu szeretlek!

Próbáljátok csak meg, biztos, hogy menni fog. És ami a legfontosabb, ne szégyelljétek.

Nyomot hangulatban szállok le a tujáról. Caplatok át a telepen. Most érkeznek haza a szenesek a melóból. Koromfekete az arcuk, kezükben frissen bontott védőital. Sör. A sufni mellet a Dörömböző gyerekek versenyt vizelnek. Húznak egy vonalat a porban, ráállnak, aztán hajrá! Ki pisil távolabbra. Amikor megfordul a széljárás, akkor törölköznek. A macskakővel kirakott kocsiút mellett a Lurkó, Paprika, Döme hármas snúrozik.

- Gyere játszani! – kiáltja felém a Lurkó. – Van apród?

- Köszi, most nem! Edzésem van!

Nagyanyám a barnára festett kerítés mellett ácsingózik. Kezében kapácska, ásócska, kannácska. A Csomor nénicskével beszélget.

Meglepődöm, hogy milyen kövér és alacsony. Már, mint a Csomorné. Nagy mutter behív a konyhába és finom krumplislángost nyom a kezembe.

Ehhez nagyon ért!

Tejfölös bableves, krumplislángossal!

Evés közben a nyitott konyhaajtón keresztül a Csomornét nézegetem. Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Eddig csak ülve láttam őt a pacaljai között. Az se volt eddig semmi, de ez most tényleg maga a csuda. Olyan valószínűtlenül slampos, olyan valószínűtlenül ápolatlan, amilyet csak a tuti Rejtő könyvekben olvashatunk, bizonyos százhúsz éves, táncoló arab démonokról.

Amikor tele a bendőm, felsétálok a falépcsőn az emeletre. A nagymamám fölötti lakásban lakunk.

A legfelső lépcsőfokon ül a Viki, és dohányzik. Füstkarikákat ereget az orra helyén. Gyönyörű arcán nyoma sincs józanságnak. Óvatosan kikerülöm, mert ha ne adj Isten rám zuhan, azonnal berúgok csupán a szagoktól.

A folyosón balra az első lakás a miénk.

Apám négykézláb közlekedik a konyhában.

- Szia! Keresel valamit? – kérdezem.

- Á! A derekam!

- Anya?

- Vásárol.

Leteszem táskámat, óvatosan kerülgetem, nehogy a kezére lépjek.

- Most egész nap így közlekedsz?

- Valahogy, muszáj – feleli rosszkedvűen. – Mész valahová?

- Aha! Edzésre. Nemsokára megyünk Pécsre – felelem.

- És tanulni?

- Te tényleg beteg vagy! – mondom vigyorogva. – Kibukott belőled a szülő. Apropó! Szerinted hányadikos vagyok?

- Na ne szemtelenkedj, mert pofon ütlek!

- És, hogy parancsolod, kedves édesapám! Lehajoljak, vagy felsegítselek?

Fáradtan legyint.

- Inkább adj egy pohár vizet. Nem tudom anyád hol a francban van ilyen sokáig!

Vizet töltök a falikútból, segítek neki felülni.

Sajnálom az öreget. Szar dolog lehet a derékfájás. Ezt kéne elkerülnöm az életben, no meg a pacalt. Cipőkopogás hallik a folyosóról. Ez a mutter. Kezet mos, kiszedi az ételt. Krumplistészta, uborkával. Szerencse, hogy ettem a földszinten. Apám nehezen feltérdel, ráteszi a tányért a hokedlire, és úgy eszik.

Brummogás.

Kutiék hangolnak. Jó ebédhez szól a bőgő.

Lentről az udvarról kiáltás hallik.

- Ószeres! Ószrés! Cipőt, ruhát, mindent veszek!

- Szerinted krumplistésztát is vesz? – kérdezem anyámtól.

Szomorúan néz rám.

- Megint nem ízlik az étel?

Felsóhajtok. Mit tudok ilyenkor tenni! Fejembe tömöm az egészet. Utána sietve kapkodom össze cuccaimat, sporttáskába dobálom, indulok edzeni.

Anyám még utánam kiált.

- Vizes fejjel ne menj ki az utcára!

Rohanok, mert ha elkések, elvonják a kalóriapénzemet.

Viszontagságos utazás után esem be az ajtón. Ugyanis beszart a villamos és meg kellett várnom a villamos pótló buszt, ami, naná, hogy defektet kapott. És végül a villamos pótló, buszpótló, busszal érkezem.

Jó Kornélom színpadias mozdulattal stíröli az óráját.

- Nyomás Sneidi! Már mindenki rád vár!

Loholok be az öltözőbe, de még utolér a hangja.

- Két melegítőt vegyél!

Hogy minek, azt nem tudom, de sejtem. A parancs az, parancs! A társalgóban gyülekezünk.

- Uraim! Csendet kérek! – mondja a Kornél. – Bemelegítő futás, húsz perc, a Citadellánál találkozunk!

Ez nem komplett!

A vívóterem az Úttörő Áruházzal szemben, a Puskin mozi fölött van. Na most innen futni, a Gellért-hegy tetejéig! Végig a Kossuth Lajos utcán, Kígyó utcán, át az Erzsébet hídon, fel a Hegyalja úton, el a SZÓ-LE-MI-Ó mellett, a végén egy olyan emelkedővel, hogy az ember látja a saját talpát futás közben.

Mindezt húsz perc alatt.

Lesétálunk a starthelyhez. Mesterünk beül a kocsijába, megnézi a vekkerét és elhúz.

Lassan, komótosan, merev izmokkal utána indulunk.

Kurva jó ez a két melegítő.

Már a Kígyó utca elején ömlik rólunk a víz. A hídon igencsak komoly gondok vannak a légzéssel, és hol van még a vége?

Mellettem zihálva fuldoklik szegény Lajosom. Napi két doboz cigi után nekem már nem lenne tüdőm ez, meg itt fut, keze az oldalán.

Hegyalja út eleje.

Kukkos vörös fejjel, dadogva lihegi.

- E-e-elhagytam a tö-tö-tökömet!

Tovább!

Most jön az a szemét emelkedő. Olyan meredek, hogy az autók csak lefelé közlekednek rajta. Na jó, de akkor, hogy kerülnek föl? Ez marha érdekes!

Nincs megállás! Lassan letelik az időnk.

Ott a Citadella!

A Nagy Mágus ül az egyik padon, és fagyit nyal.

Befutunk.

Vatta a szájban, szúr az oldal, sípol a tüdő. Köpni akarok, de bent marad.

Amikor elfogy a tölcsér, megint az óráját bámulja. Szép óra lehet, hogy mindig azt nézi.

- Egész jó! Fújjátok ki magatokat, aztán gimnasztika.

A hegyen sétálgató szerelmespárok érdeklődve nézik a sok izzadó hajlongót. Ilyen marhákat még egész biztosan nem láttak.

Törzset döntünk, szökdécselünk, fekvőtámasz.

- Elég! – süvíti a főnök.

Beül a kocsijába.

- Negyedóra múlva a teremben!

Elhajt.

Hogyha azt hiszitek, hogy lefelé könnyebb, akkor sose futottatok. Ez most rosszabb, mint idefele. Kiwinek úgy felpörögnek a lábai, hogy a kerítés fogja őt meg. Hosszú kínszenvedés után érünk be a vívódába.

Mind a két melegítő tiszta víz. Belehuppanunk a fotelekbe, rá a kanapéra, ülünk a földön és hápogunk, mint a partra vetett hal.

- Na, ha kifújtátok magatokat, akkor lehet vívni!

Amíg öltözködünk, addig megtudjuk a részleteket. Két hét múlva utazunk Pécsre. Az ott legjobban szereplő hat ember alkotja majd a csapatot a junior országos bajnokságon. Ha a bajnokságon szereplő csapat a dobogón van, akkor utazik a Baráti Hadseregek vívóbajnokságára, Bukarestbe.

Ha szerencsém lesz, csapatban leszek. És akkor meg van az első osztályú minősítésem, és a felemelt kalóriapénzem. Ami megfelel egy fizetésnek.

Vívunk. Tuti, hogy mindenkinek az lebeg a szeme előtt, ami nekem, mert igencsak komolyodik a játék.

Hu, de szarul megy!

Egyszerűen nem tudok figyelni. Szöcske ellen küzdök, és ott szúr meg ahol akar.

Elkenődve veszem le a sisakot, kezet fogunk.

Leülök a padra, mesterem mellé.

- Nem megy öreg? – kérdezi.

Rázom a fejem.

- Menj haza! – mondja. – Ne gyere már a héten. A jövő héten kétnaponta iskola, asszózás, falazás. Aztán megnyered a kupát.

Ránézek. Nem szólok egy szót sem, csak nézem.

Honnan a francból van ennek az embernek ennyi optimizmusa?

- Na menj! – mondja, és a vívók felé fordul.

- Gondolja mester, megnyerem? – kérdezem.

- Abban bízom, hogy az első háromban leszel. Tudod Sneidi, nem hagyhatsz a szarban!

Hogy milyen szarról beszél, nem tudom, de erre illik valamit válaszolnom.

- Oké főnök! Viszlát!

Elindulok.

- A verseny után elmondok valamit! – mondja.

- Miért nem most?

- Utána! Csak utána! – feleli nevetve, és int, hogy tűnjek már el.

Komótosan levetkőzöm, kirakom száradni a ronggyá izzadt cuccaimat.

Állok a zuhany alatt, és fejemre engedem a jó meleg vizet.

A többiek még odabent hajtanak.