13.

 

 

 

Utálok a klotyóban dumálni, mert én nem dohányzom. Viszont mindenki más cigizik. Ezáltal olyan a fiú WC, mint a krematórium. Bűzös, áthatolatlan, undorító, és ha öt percnél több időt tölt ott az a bátor, aki nem dohányzik, tuti, hogy beáll nála a fulladásos halál. Persze ha senki sem füstölne, naná, hogy én füstölnék, de így csak úgy tudok kilógni a sorból, ha nem füstölök. Na jó, nagy néha rágyújtok egy pipára, de attól meg úgy köhögök, hogy egyszer fennakadnak a szemeim, és úgy maradok.

 

Magyaróra előtt, a cigitől ködös klóban megkérem a Durungot, hogy cseréljünk helyet. Közben félszemmel a plafont stírölöm, mert potyog a fejemre a sok fellőtt rigó. (csikk).

- Figyejjé má Durung! – mondom neki stílszerűen köhögve, hadd higgye, hogy kurva jó fej vagyok. – A következő órán cseréjjé má velem helyet!

Kék füst bodrozódik pattanásos orrából, retkes ujjaival zsíros haját igazgatja a repedt tükör előtt. Azt hiszi a barom, hogy ellenállhatatlanul jól néz ki. Ki sem veszi cserepes pofájából a dohány rudat, úgy kérdezi.

- Hám má mé?

Tömören, minden kíváncsiságát kielégítve válaszolok.

- Csak – közben megrántom a vállam, mert én is lezser vagyok ám!

Értelmes arcán látom, hogy kimerítő válaszom gondolkodóba ejti, mert lassan kiveszi szájából a staubot, és karvajszerű ujjai közt morzsolgatja. Mikor kellő mennyiségű nyál gyűlik össze sárga fogai mögött akkor egy elegáns mozdulattal a piszoárba sercint.

 

Ez nála a beleegyezés jele.

Nyomós okom van a helycserére. Az elkövetkező órát a fröcskölős Swarcz tartja. Olyan, de olyan élvezettel oktatja édes anyanyelvünket, amilyet még életemben nem láttam. Csupán az a tré az egészben, hogy fröcsköl a szája, mint a locsolóslag, amikor befogjuk a végét. Úgyhogy biztonságosabb hátul, mivel nem hoztam magammal törölközőt.

Most itt ülök a Packa mellet, aki szunyókál. Közben az első négy pad kapkodja a fejét és törölközik. Kedves Durung néha hátrafordul, és csúnyán néz rám. Lehet, hogy haragszik.

Hátulról megbök a Doktor.

- Zsugázunk? – kérdezi, és hallom, hogy ujjai közt kevergeti a paklit.

- Utálok kártyázni – súgom neki halkan.

- Akkor mi a szarnak ültél ide?

Igaza van. Ülhettem volna hátrább is, hogy ne zavarjam a partit.

A tanár úr figyelmesen lapozgatja az osztálynaplót.

Hűha! Kezd tele lenni a gatyám.

- No Szabó! – Emeli rám tekintetét a Swarcz.

Battyogok kifelé, és azon elmélkedem, mivel fogom elkápráztatni az igen tisztelt nagyérdeműt.

Megállok a táblánál. Kezeim hátul, összekulcsolva, csendben várakozom. Swarcz engem néz. Én meg őt. Egy szót sem szólok, nem akarom megzavarni az áhítatot. Hosszú percek telnek el.

Leveszi a szemüvegét, törölgeti.

- Ez minden? – kérdezi.   

- Dehogy tanár úr! Várom a kérdést.  

Furcsán mosolyogva ingatja a fejét.

- Értem fiam! Szóval a kérdés… legyen, mondjuk, Hamlet. 

Kicsit borús arccal a távolba meredek. Egyenesen bele a Böröndy savanyú képébe.

Minden szót jó alaposan átgondolva kezdem mondandómat.

- Ez igen érdekes és mindenki által jól ismert téma, tanár úr.  

Kuncogás.

Úgy látszik jól indítottam a feleletemet, mert vigyorog, mint boncmester a szikére.

- Én is úgy gondolom, kedves fiam. Úgyhogy megkérném, és természetesen, ha nem esik nehezére, akkor avasson be minket ebbe a gyönyörű témába!

- Ó tanár úr! – mondom felvillanyozva. – Szerintem mindenki ismeri a történetet. Igazán nem szeretném, hogy az óra esetleg érdektelenségbe fulladjon.

Kissé gúnyosan, színpadiasan meghajol.

- Köszönöm, hogy a fiatalúr a szívén viseli az óra színvonalán. Tehát? Olvasta, vagy látta?  

- Láttam – felelem óvatosan, mert csapdát sejtek. Bizonytalanul teszem hozzá. – Egy darabig.

- Értem. Egy darabig. És meddig? – kérdezi.

A hülye úr Néró felrikkant.

- Körülbelül a második töltelékig!   

- Kancsár, kuss! – förmed rá a Swarcz. Majd felém fordulva folytatja – Szóval, meddig? Na mondja fiam, mert kezdem elveszíteni a türelmemet.

Nem kenyerem a hazudozás. Abból mindig csak gond van. Egyenesen válaszolok.

- Ameddig a Peti mondta. A második töltelékig.

Előre hajol a széken, és érdeklődve figyel.

- Fejtse ki!

Mesélem neki a sztorit. Belekeverem a koporsógyár portásának is a történetét, hadd teljen az idő. Megpróbál komoly maradni, de képtelen parancsolni a nevetőizmainak. Amikor befejezem, röhög mindenki.

A tanár úr felemelkedik az asztaltól. Még mindig nevet.

- Menjen! Menjen a helyére! Ne is lássam! A jövő héten, számon kérem. – csendet int a kezével. – Hallom megmérkőznek a Lászlóval!    

Zsibong az osztály. – Igen! Széttépjük őket! Kapnak egy hatost!

Amikor elcsendesedünk, ajánlatot tesz.

- Ha győznek, mindenkinek egy jeggyel jobb osztályzatot adok.   

Ez igen! Ez korrekt! Akinek ötöse van, az majd kap egy hatost.

- És a csapat, hogy áll fel fiúk? – kérdezi.

Smasszer, mint illetékes válaszol.

- Ahogy szoktuk! Slózi helyén a Doktor kezd.

Kicsengetnek. Az osztályteremből távozón Swarcz még hozzáteszi.

- Készüljenek becsülettel! Többet nem kapnak ilyen ajánlatot.

 

Utolsó óra előtti szünet. Korog a gyomrom, szomjúságtól cserepes szám. Sebes léptekkel húzok le az alagsori büfébe. Szeretek idejárni. Verus, a büfés, egy igazi „bombázó”. Nincs ember, aki meg tudná saccolni a korát. Szódásüvegtalpnyi szemüvege, vörösre mázolt szája, pici-kis selymes bajusza magával ragadó. Hetek óta gyászol. Minden körme feketekeretes. Löttyedt testét takaró köpeny kávéfoltos, zsíros. A meglehetősen rövidre sikeredett skótkockás szoknya alól két, kaktuszra emlékeztető szőrös láb tűnik elő, amely a különböző ételmaradékokkal átitatott kismamacipőben ér véget.

A női nemnek eme kivételesen szemet gyönyörködtető példánya alig használt szalvétára helyezi szalámis szendvicsemet.

- Kérsz még valamit? – böffen rám olyan hangon, mint az idióta rajzfilmek szellemhősei.           

- Üdítőt! Ha lehet.

- Kola? – emeli rám szemüvegét. – Amerikai íz! Most jött. Köll?

- Köll!

Kibontja az üveget.

Rum nélkül elég tré, de mit csináljak? Ez iskola és nem kocsma.

Szendrődi Feri áll be a pult elé. Középmagas, lánykörökben jóképűnek tartott, szőke srác.

Vigyorog a leányzó. Bár ne tenné! Azonnal kiszúrom, hogy több szeme van, mint foga.

Ferkó kér egy kólát, és pillanatok alatt elnyeli az üveg tartalmát.

- Hú, ez jól esett! Ebből meg tudnék inni húsz üveggel! – hadarja, majd sarkon fordul és elrohan.

Loholok utána.

- Várj Feri! Állj már meg!

- Mi van? – kérdezi.

- Mit mondtál? Mennyi üveggel?

Kissé csodálkozik.

- Mit mennyi üveggel?

- Hát tudod! – intek fejemmel a büfé felé. – Amit, lent mondtál.

- Ja! Persze! Meg tudnék inni húsz üveggel. Miért kérdezed? Állod?

Azonnal szólok a többieknek. Jó Gyulámat, Nérót, Tyutyut és a Doktort érdekli a mutatvány. Figyelmesen meghallgatják az ajánlatot, közben Ferit mustrálgatják.

Felteszem a költői kérdést.

- Álljuk?

- Persze! – vágja rá Gyula. – Egy óra alatt húsz üveg. Pisi nincs, ha rókázol, vesztettél.

- Oké! Mi a tét? – kérdezi Feri, és látszik rajta, hogy boldog, mert végre vödölhet kedvére.

Na, ez jó kérdés! Mert a fogadás azért fogadás, hogy nyerni lehessen.

Végül a Tyutyu ötletét fogadjuk el.

- Ha megiszod, mi fizetjük. Plusz még húsz üveg, és eszel-iszol az ifi parkban, amit akarsz, szombaton. Ha vesztesz, te fizetsz mindent. Vacsora, sörök, ugyanott.

- Oké! – egyezik bele a szőke. – Suli után vállalom.

Az utolsó óra, orosz. Kedvenc Mityenkánk elfoglalja helyét az asztal mögött.

Felteszem a kezem.

- Szabó!

- Tanár úr! Szabadnapot kérek! – állok fel magabiztosan, mert van a rossebnek kedve felelni.

- Rendben van! Még valaki? – kérdezi, és beírja nevemet a noteszába.

Még ketten jelentkeznek.

Ez egy nagy, Mitya találmány. Félévente egyszer megteheted minden indok nélkül, hogy szabadnapot kérsz. Ilyenkor bent ülsz az osztályban, figyelsz, tanulsz, de nem feleltethet. Azon a napon nem létezel. Ülök, firkálgatok, hallgatom a fülbemászó orosz szöveget.

 

Kovács Peti áll a pad mellett, és felel.

Roppant érdekfeszítő a téma: Grísa, Andrej és Mása a Vörös Téren.

Peti tudása frenetikus. Kivételesen Leninről beszél. Minden oroszórán Leninről beszélünk, de ez most más. Most a három főszereplő sorban áll a Lenin Mauzóleum előtt. A múltkor a GUM áruházban álltak sorba, előtte meg a Tretyakov képtárban. Ragyogón süt a nap, miközben a fegyelmezett szovjet emberek munkába sietnek. Egyébként Moszkvában mindig süt a nap. Bármikor szóba kerül, Moszkvában ragyog a nap, ha valaki esetleg nem tudná. A tér túloldalán vörös lobogókat lenget a szél. A GUM áruház előtti sugárúton gyönyörű fekete Volga típusú személyautók rohannak ismeretlen céljuk elé. Az áruház falára pingálva az Auróra cirkáló életnagyságú mása idézi a dicsőséges Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékét.

Szinte halljuk az ágyúdörgést, olyan felemelő Peti előadása.

Ha egyszer kijutunk Moszkvába ékesszólóan fogunk beszélni a világot formáló eseményekről.

Igaz, hogy nem tudunk oroszul kérni egy kiló kenyeret, vagy egy pohár vizet, de az le van szarva! Hisz nem enni megyünk! Járja át csontjainkat a dicsőséges forradalom szele és vegyünk példát, a szocializmust építő, és a jólétre tudatosan készülő szovjet emberek felelősségteljes életviteléből.

Hú… ezt de szépen kigondoltam.

 

Csengetés után rohanás a büfébe. Rondika kiteszi elénk a húsz üveg kólát.

Üveget csak akkor nyitunk, ha Feri inni akar.

Az első öt flaska könnyen lecsúszik. Hősünk, mint a súlyemelő bajnokok, le-föl sétál a folyosón. Közben nagyokat fujtat.

Néró, egy kétes tisztaságú fehér törölközővel a nyakában követi.

Hóna alatt naplóval az igazgatóhelyettes siet felénk. Megáll, gyanakodva nézi a gyülekezetet, és a folyosó kockás kövére helyezett üvegeket.

- Mi van Szendrődi? – kérdezi. – Rosszul van?

- Még nincs! Korai lenne! – feleli Néró, és mint valami birkózótréner, legyezi a Ferit.

Rádiusz sokat sejtetőn bólogat. Úgy viselkedik, mint aki mindent tud.

- Értem. Megint valami gazság, ugye?

Nyomban rávágjuk, nehogy már lefújja az egészet.

- Dehogy, tanár úr! Fogadás!

- Az, más! – feleli, majd tovasiet.

 

Bontunk, Feri iszik. Hosszú, kék, és felettébb büdös kardigánjában befut a Roma. A takarítónőtől elkunyizott kulcsokkal sorban bezárja a WC-ket. Ettől kezdve jó Ferink számára a megkönnyebbülés kizárva.

Barátunk már a fele mennyiséget megitta. Ül a földön, üres üvegek mellette, böfög.

- Hogy állunk idővel? – kérdezi.

- Még negyven perc – feleli Gyula. – Ráérsz, ne kapkodj.

Látványosan gömbölyödik a hasa. Úgy néz ki, mint egy serdülőszakállú terhes nő, a rondábbik fajtából.

Tyutyu bontja a következő palackot.

Ez is elfogy.

- Pisilni kell! – suttogja Feri.

Néró föléje hajol, törölközővel legyezi, közben fanatizálja.

- Nem kell! Nem kell pisilned! Érted! Izzadjál! Iz-zad-jál!

Megint böfög.

Vészesen fogy az idő, és van még hat üveg.

Sétál, fujtat. Nekitámaszkodik a falnak, gyöngyözik homloka.

Kezébe nyomom a tizennyolcadikat.

Még van öt perce, és két üvege.

Úgy tör föl belőle, mint a gejzír. Fejmagasságban rókázza végig a falat.

Naná, hogy épp most jön visszafelé a Rádiusz, és naná, hogy azonnal kapjuk az intőket.

De hát ki nem tojja le, amikor szombaton buli van, és a Feri fizeti.