Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

8.

Ez egy nagyon pocsék éjszaka!

Hülye álmaim miatt egy óra körül felriadok. Azt álmodtam, hogy az edzőm, a Néró, és én elloptuk a Gellért-hegyet. Ezzel még nem lett volna semmi gond, csak nem tudtuk elpasszolni. Ugyanis egy gyanús alak, aki kiköpött mása volt a Tyutyunak, nem volt hajlandó kifizetni az előre kialkudott összeget. Azt mondta a tahó, hogy az a hegy az nem is az igazi hegy, és mi csalók vagyunk. Át akarjuk őt vágni! Ott álltunk egy lopott heggyel, és nem tudtunk vele mit kezdeni.

Naná, hogy erre felébredek!

Most ehhez még azt is hozzáteszem, hogy én hét éves korom óta nem lopok. Semmit! Egy dinnyét sem, nemhogy egy hegyet! Akkor megfogadtam, hogy nem csórok, és be is tartom.

Megesett ugyanis egy marha nagy sztori, amit most szépen elmesélek, az összes lopós okulására.  

Történt egyszer, hogy az igen kedves jó barátok, vagyis mi, igencsak megkívántuk a görögdinnyét. Egy fillérünk sem lévén, a kérdéses gyümölcs szervezett formában történő eltulajdonítására szövetkeztünk.

Több órás előkészítés, majd a karórák egyeztetése után a jól szervezett gengsztercsapat akcióba lépett.

Először is, egyforma, jaj piros klott gatyát és rémisztően kék trikót öltöttünk. Minderre azért volt szükség, hogy ruha szerint ne tudjanak megkülönböztetni minket. Aztán kihoztam a nagymuter sufnijából a vadonatúj tűzpiros, tömörgumis, fékes rolleremet, amit nemrégen kaptam apáméktól ajándékba. Ez volt az akció motorizált része. Andzséló szatyrot hozott a nagynénjétől, „Legnagyobb áruház, legnagyobb választék” felirattal. Prentin és a Turner Gyuszi alkották még a mozgó különítményt. Hangsúlyozom, hogy mozgó, mert a Szmolinka Jóska otthon maradt a lakásukban. Az volt a bázis.

A bázisról indultunk, és oda érkeztünk.

Elérkezett a jól előkészített akció ideje.

Reggel 9 órát ütött Béla a Vikin, amikor Jóskáék kertjéből, öt perces időközönként a piros gatyások elhagyták a rejtekhelyet. Legutoljára a tűzpiros, motorizált alegység gurult ki a veranda jótékony védelméből. Vagyis, én.

A célpont a Zágrábi úton lévő zöldséges dinnyeárusító standja volt.

Mire elhelyezkedtem az utca sarkán, addigra már a többiek is elfoglalták térképszerinti helyüket.

Andzséló a töméntelen mennyiségű dinnye környékén bámészkodott. Nem messze tőle idegeskedett Prentin, aki tíz másodpercenként kapta szemei elé Csajka márkájú karóráját. Turner Gyuszi unottan támaszkodott az egyik villanyoszlopnak, és szétterpesztett lábai közé köpdösött.

Tíz órát mutattak a mutatók, amikor az akció kezdetét vette.

Prentin odalépett az eladó hölgyhöz, és különböző érdekes kérdésekkel vonta el figyelmét a dinnye halomról. Amikor a nő nem figyelt, akkor az Andzséló felkapott egy dinnyét, és a villanyoszlophoz iszkolt vele. Az ott várakozó Turner Gyuszi ölébe dobta a gyümölcsöt. Ő volt közöttünk a leggyorsabb. Rekordidő alatt futotta le a száz métert, a motorizált alegységig. Belelökte a dinnyét a kormányon lógó szatyorba, és én hatalmas lendülettel löktem magam a rejtekhely felé. A házat megkerülve, az ablakon adtam be a szajrét a Jóskának, majd a rollert magam után ráncigálva bemásztam az ablakon. Közben sikerült kivernem az ablaküveget. Csörömpölve hullott a szobába. Lehasaltunk a szőnyegre és vártunk. Odakintről semmi zajt nem hallottunk, minden csendes volt. A szomszédok semmit sem sejtettek, semmit sem hallottak.

A konyhaajtót halkan megkocogtatták.

Tizennégyszer egymás után.

Ez volt a megbeszélt jel. A Jóska beengedte a többieket, majd kulcsra zárta az ajtót.

Elérkezett a lakmározás ideje. Körbe ültük a nagy konyha asztalt, középre helyeztük a lopott gyümölcsöt.

Gyuszi kezében megvillant a kés, és markolatig döfte a dinnye sötétzöld ruhájába. Kifröccsent annak piros leve. Igazságosan osztotta el a zsákmányt.

Sercegve haraptunk bele.

Soha életemben, se azelőtt, se az óta, én még olyan ócska, Lőrinces dinnyét nem ettem. A többiek sem.

Na! Akkor tettem szent fogadalmat, hogy bármi is történjék a világban, én soha többé nem lopok.

Hát csoda ezek után, hogy teljesen leizzadva riadok föl? Ugye, hogy nem.

Megtörlöm a homlokom, kimászom az ágyból. Előveszem a matekot, próbálok a tanulásra összpontosítani. Az asztalon letakarva tegnapi pogácsát találok.

Éjjel negyed kettő van.

Rágcsálok és tanulok.

„Ki korán kell, az, hamar álmos lesz.” mondja a közmondás.

És valóban! Besüt a nap, mikor a fejem alatt elzsibbadt, sajgó karokkal összegyűrt matekkönyvemet szorongatva, apám köhögésére, résnyire nyitott szemekkel felébredek. 

Kialvatlanul, karikás skubikkal érek a suliba. Félálomban vagyok, szinte azt sem tudom milyen óra van,  azt sem tudom, miről van szó.

Annyit érzékelek csupán, hogy Csutora gyöngyöző homlokkal szenved a táblánál. Nagy néha segítséget kérő tekintettel sandít az első padban mélázó Böröndire, de az, szerencsétlen, teljesen hülye kémiából.

Vak Rozi, a tanárnő, harminc dioptriás szemüvege mögül gúnyosan tekint a vergődő fiúra.

- Na mi van Dittera? Csak ennyit tud, fiacskám? – kérdezi, és elégedetlenül csóválja a fejét.

- Őőő, nem, tanárnő! – rebegi amaz, alig hallhatóan.

Naná, hogy ez a paraszt Kancsár beledumál.

- Nem ám! Sokkal kevesebbet!

- Néró! Maga akkor próbálkozzon, ha kérdezem! – utasítja rendre „keresztfiát” Vak Rozi.

Péter azonnal befogja a száját, és visszatér kedvenc foglalatosságához. Tovább rágja a körmeit.

Petinek, a kémiatanárnő adta a Néró nevet.

A keresztelő még a középiskola első osztályában történt. Csontba vágó, hideg tél volt. Télikabátban tanultunk, mert beszart a kazán, és meglehetősen akadozott a fűtés. Olyan hideg volt az osztályban, hogyha valaki leköpött volna a linóleumra, akkor csörrent volna. A Durung próbálkozott a bizonyítással, csak bandzsa lévén vizesre köpködte a cipőjét, úgyhogy a csörrenés technikai okok miatt elmaradt.

Péter akkor épp mellettem ült a padban.

Vak Rozi a molekulákról tartotta mélyenszántó előadását, amikor füstölni kezdett az orrom előtt a pad. A tintatartóból, alulról, oldalról, felülről, dőlt füst.

Úgy pattantam föl, mint akit seggbeszúrtak egy tűvel. Könnyeimet törölgettem az orrfacsaró bűzben. Ez a tahó Kancsár meg úgy melegítette tintás kezeit a pad fölött, mint az utcai koldusok a meggyújtott hulladék fölött, a Vidoq-ban.

Ez az egyagyú meggyújtotta az összegyűjtött szemetet, hogy ne fázzon.

- Azonnal oltsa el! – üvöltötte a tanárnő.

A Smasszer és a Doktor elrohantak a WC-be, vízért, de a Roma megelőzte őket. Lélekszakadva érkezett egy vödör koszos vízzel, amit a folyosóról csórt el, míg a takarítónő a kávéját kavargatta. Szó nélkül nyakon öntötte a Kancsárt. Naná, hogy a pad tovább égett, mivel az éppen feltápászkodó Peti feltartóztatta a vödör vizet. Hoffman Furkó sikítva fetrengett a linóleumon, úgy röhögött. Péterről csöpögött a mocskos lé. Természetesen meg akarta rugdosni a Romát, de az félreugrott, ez a félnótás meg seggbe billentette az oltásnál serénykedő Mikoleczki Katit.

Teljes lett a káosz.

Végül a Smasszerék oltották el a padot.

Na, azóta Néró a Néró.

Csutora egyre kínosabban feszeleg a táblánál.

- Na, Karcsi, bátrabban! – biztatja őt a tanárnő.

- Tanárnő kérem! – rebegi Karcsi. – Elnézést kérek, de rövidzárlatom van!

Tyutyu nyerítve felkurjant.

- Csak nehogy kicsapd a biztosítékot!

- Ejnye no! Jankovics! Csoszogjon már ide, és segítsen a barátjának! – invitálja Vak Rozi a Tibcsit.

Tyutyukánk kifelé ballag, amikor nyílik az ajtó.

Mityenka és a Diri jön be. Intenek, hogy maradjunk ülve.

Mitya odamegy a Vak Rozihoz, és súg valamit a fülébe. A tanárnő először értetlenül néz, aztán megcsóválja a fejét. Innen úgy látszik, mintha nem hinné el, amit hall. Aztán elfordul az osztályfőnöktől, és az ablakhoz megy. Nem néz az osztályra, kifelé bámul.

Most mi van?

Értetlenül nézünk egymásra, mivel mind a három tanár igencsak mogorva pofát vág.

Aztán valami megdöbbentő dolog történik.

Nem tudom, hogy ki mondja… esküszöm, nem tudom.

- Meghalt a Slózi!

Értitek?

Meghalt a Hilt Jóska!

A Diri és az osztályfőnök kimegy a teremből, az ajtó becsukódik.

Hosszú, véget nem érő csönd telepedik a társaságra.

A tanárnő még mindig az ablaknál áll, és még mindig kifelé bámul. Zavartan törölgeti a szemüvegét.

A felelésben elakadt Dittera Karcsi nem tudja, hogy mihez kezdjen. Továbbra is a táblánál ácsorog, tanácstalanul, sután.

A tanárnő megfordul. Homályosan látom, hogy neki is csillognak a szemei.

Gyanúsan rekedt hangon szól a Csutorának.

- Karcsi! Menjen a helyére!

Aztán leül az asztalhoz, becsukja a naplót. Rezzenéstelen csendben telik el a hátralévő félóra.

Kicsengetnek.

És ez a nagypofájú, örökké hencegő, csibész társaság, mozdulatlanul, némán, a helyén marad.

Mityenka jön be. Az arca végtelenül szomorú.

- Csendben menjenek haza! Holnap az osztálynak tanítási szünet. – mondja halkan, olyan halkan, hogy szinte alig hallani. 

Páran lemegyünk a Makk Hetesbe. Ez egy ócska, lepusztult kocsma a Pataky téren. Amolyan köpködő. Ide járunk foci után. Ha nyerünk azért, ha vesztünk azért.

Most vesztettünk.

Gyalog megyek hazáig.

Hat megálló. Lassan megyek, rugdosom a köveket.

Valaki rám köszön.

Délután edzésem van… de majd odatelefonálok. A Kornél meg fogja érteni.

Ha nem, akkor nem. Leszarom.

Sztorik jutnak eszembe.

Az egyik mindig visszatér.

Még az elsőben történt. A szakközépben. Osztálykiránduláson voltunk. Amolyan ismerkedési túrának szánta a Mitya, hadd csiszolódjon össze a sok „földön kívüli”.

A Karancs aljában laktunk, valamiféle ruppótlan turistaszálláson. Tízen egy szobában, zuhany a folyosó végén, jobbra. Ha véletlenül balra fordultál, akkor kiestél az emeletről, mert ott épp nem volt ajtó az erkélyen.

Na! Innen indultunk túrázni, marháskodni.

Nem messze tőlünk, a falu határában, volt egy vándor vurstli.

Két életveszélyes körhinta, meg egy céllövölde, olyan görbecsövű puskákkal, hogy az ember hátba lőtte saját magát.

Egyszer vacsora után felültünk az egyik hintára.

Pocsék lehetett az estebéd, de az is lehet, hogy gyors volt a hinta. Egy szó, mint száz, visszajött az egész gulyás.

Ott álltam a céllövölde mellett, és rókáztam.

Naná, hogy azonnal megtalált pár helyi csávó.

Szó szót követett, már-már pofonok csattantak, amikor valaki kitalálta, hogy másnap a focipályán döntsük el, hogy ki a legény a róka után.

Rohadt jól játszottak, mi meg szarul. Az nem elég, hogy a bőrt is nehezen találtuk el, de még összeszokva sem nagyon voltunk. A meccs vége előtt tíz perccel, egy góllal vezettek.

Várkonyi botladozott a szélen, valahogy nem tudott megszabadulni a labdától. Aztán nagy nehezen mégis eltalálta, és a laszti bekerült középre, az ellenfél tizenhatosára. Mintha a földből nőtt volna ki, ott termett a Slózi, és hatalmas gólt ragasztott a bal felső sarokba.

Még fel sem ocsúdtak a parasztok, amikor a középkezdés után ismét a Józsi elé került a labda. Egy csellel tisztára játszotta magát, végig száguldott a pályán, elfektette a kapust, és a labdát megállította gólvonalon.

Mind az őrültek rongyoltak utána az ellenfél védői.

Erre a Slózi lehasalt a földre, és egy elegáns mozdulattal a kapuba fejelte a labdát.

Pofátlan, nagyképű, megalázó gól volt.

A suttyók tomboltak.

Nyertünk! Nyertünk egy háromszáz tojásból álló rántottát. Egész este ettünk, ittunk. Életemben nem ettem annyi tojást.

Egyedül a Slózi nem evett.

Utálta a rántottát.

A villamos csilingelve elhúz mellettem.

Hazaérek.

Anyám kisírta a szemeit. Ismerte a fiút, hiszen általánosban is egy osztályba jártunk.

Nehezen telik a délután

Este van, fekszem az ágyban, nem jön álom a szemeimre.

Hallom, anyám is forgolódik.

Én még soha nem találkoztam az elmúlással. Még soha, senki nem halt meg az ismerőseim közül. Ilyen hatalmas szomorúságot sem éreztem még életemben. Mintha abroncs lenne a fejemen, hatalmas nyomás a melleimben.

Eddig minden oké volt!

Éltünk, hülyültünk, nevettünk! Eljártunk szórakozni, csajozni, nagyokat marhulni.

Valahogy elfelejtettük. Elfelejtettük azt, hogy az élet a halál kezdete.

Elég egy ostoba baleset, és minden szertefoszlik.

Ma elment valaki közülünk.

Meghalt a Slózi.

A Barátunk volt.