Tinédzser koromban, amikor az irodalom elkezdett komolyabban foglalkoztatni, arról álmodoztam, hogy egyszer, majd ha lesz rá elég időm, én is le fogom írni azt a sok mindent, ami a fejemben kavarog. Ez valami olyan álmodozás volt, amit a legjobb barátnőmnek, a legbizalmasabb barátomnak sem mondtam el soha.
Tulajdonképpen mind a mai napig megmaradtam azon a szinten, hogy álmodozom. A mai formájában jobban konkrétizálódott ez a dolog, valahogy így: ha megérem azt a kort, hogy nyugdíjas leszek, -vagyis nem kell dolgoznom már a kenyérre valóért-, akkor majd magányos óráimat azzal fogom tölteni, hogy ülök az írógépnél, és leírom mindazt, amit tudok az életről, emberekről, a világ dolgairól.
Nem is lehet annál szebb dolog, mint amikor az ember reggel felkel frissen, pihenten, a nyitott ablakon beárad a hűvös, tiszta levegő, zajonganak a madarak, napsugár maszatolja a padlót, és a fejemben zsongó gondolatokat várja az írógépbe helyezett fehér lap.
Nem adtam föl a reményt, hogy ez a vágyam beteljesüljön, de kezdett a dolog aggasztani, hogy talán mégsem sikerül.
Mert mi is a helyzet: ha meg is érem a nyugdíjas kort, vajon milyen állapotban leszek addigra? Lesz-e épkézláb gondolatom, képes leszek-e azokat megfogalmazni, vagy talán a hosszú munkás évek nyomora nem torzít-e el bennem mindent úgy, hogy azok már szóra sem, nemhogy papírra lennének érdemesek? Egyáltalán, lesz-e erőm leülni az írógéphez, látom-e még a papírt, futja-e a nyugdíjamból gépre, papírra?
Elkezdtem kalkulálni, számot vetni, logikát keresni,majd fellázadni, és végső döntésként megvettem életem első luxus cikkét, egy írógépet.
Nem volt könnyű döntés, hónapokig rágódtam rajta, de megtettem. Úgy gondolom, a szellemi frissességemet így tudom konzerválni a legjobban, ha az agyamat nem csak befogadásra, hanem következtetések levonására is használom, és ezt -jobb híján- papíron is megosztom másokkal. Magyarul: a napi néhány órás TV nézést a harmadára csökkentem, helyette kopácsolok egy kicsit. Mindegy, hogy mit, a fiókban összegyűlt papírok egyszer tán még összeállnak valami értelmes dologgá, lényeg az, hogy leírjam most, amikor még frissek a benyomásaim.
A legnagyobb lelki furdalást az okozta, hogy családi költség vetés egyáltalán nem engedi meg, hogy egy ilyen hasznot nem hozó, semmire se jó dologba ennyi pénzt invesztáljunk. Mert, hát be kell látni, hogy a tapétázás immár elodázhatatlan, a szőnyeg padlót is ki kellene cserélni addig, amíg van néhány milliméter belőle, és az sem ártana, ha fogak lennének a számban és ne ijedjek meg magamtól, ha belenézek a tükörbe. Na mármost, ha ezeket a dolgokat meg akarom oldani, még ha csak egyesével is, az akkora anyagi megterhelés, ami csak több éves spórolással oldható meg. Ezzel szemben az a kis összekuporgatott pénz, ami néhány tekercs tapétára, vagy esetleg két fogra lenne elegendő - egyenlő a semmivel.

Óvatos érdeklődéseim az írógépek után, nagyon elkeserítőek voltak. Mindenhol csak ultramodern szuper csodák, tele ezer kütyüvel, kazettával, kimondhatatlan nevű, ismeretlen rendeltetésű funkcióval, mindez többért, mint a havi fizetésem. Hiába mondtam, hogy nekem csak olyan kell, amivel írni lehet, olyan már nem létezik. Fűnek, fának elmondtam mit szeretnék venni, és hogy ezzel szemben mit kínálnak, míg végül rám mosolygott a szerencse. Valakinek volt egy ismerőse, akinek volt egy másik, ott kaptam egy harmadik telefon számot, ahol is a vonal végén egy roppant udvarias úr közölte, hogy cége foglalkozik használt, felújított gépek adás-vételével, milyent is szeretnék? Óvatosan, - nehogy azt gondolja, valami primitív barom vagyok - elmondtam, hogy igazából nincsenek igényeim, csak a gyereknek szeretném venni, hogy legyen mivel leírnia a kidolgozott érettségi tételeit. Akkor felsorolt négy-öt márkanevet, én meg borzasztó zavarba jöttem, mert nem igazán értettem, hogy mit is mond. Az egyik név halványan ismerős volt, mintha már hallottam volna. Félénken rákérdeztem. Igen megdicsért a választásomért, mondván, hogy ez az egyik legmegbízhatóbb márka, tudna is egy ragyogó állapotbn lévőt ajánlani nekem. Igaz, ugyan nem beszéli mind a hét nyelvet perfekt, de talán ezt tudom nélkülözni. Felujjongtam, hogy ez álmaim netovábbja, és nagyon megfelelne, ha az árban is meg tudnánk egyezni. Erre mondott egy olyan összeget, amennyiért egy ócska rádiót sem kapnék a kereskedelemben. Hinni sem akartam a fülemnek, amikor felajánlotta, hogy másnap délben - ha nekem is megfelel - házhoz is szállítja. Örömmel vettem. Másnap dél körül izgatottan vártam, míg aztán megjelent egy bankár-külsejű úriember, hóna alatt hozva a várva várt csodát. Kipróbáltuk, kifizettem, elbúcsúztunk.

Aztán csak ültem a böhöm nagy gép előtt, és nem tudtam vele semmit sem kezdeni. Ugyanis nem volt hozzá használati utasítás. Ha bekapcsoltam lámpák égtek mindenhol, a klaviatúrán olyan feliratú billentyűk voltak, amiknek a funkcióját nem is sejtettem. Nyomogattam egyiket-másikat, akkor újabb fények gyúltak csipogás kíséretében, a betűk nem mozogtak, a papír kiszaladt, és én tök hülyének éreztem magam.
Na, de ha már eddig eljutottam, nem fogok meghátrálni. Nyomozásom, nyavalygásom eredményeként néhány nap múlva megkaptam a gépről szóló összes tudnivalót tartalmazó Biblia méretű brosúrát.
Miután egy délutánt arra szántam, hogy háromszor elolvastam az egészet, rögtön láttam, hogy az én műszaki szellemi nívóm a béka-szintet sem üti meg. Világossá vált számomra, hogy nem fogok tabulálni sem vízszintesen, sem függőlegesen, sőt, a tömb-szedésre sem leszek képes, és az sem teljesen világos, hogy mikor melyik memória dolgozik, így aztán a sikító frász jött rám, mikor a fene tudja mit nyomtam meg, és a gép nekifogott: géppuska ropogás szerű hangot hallatva tele írt egy lapot az általam eddig leírt fontos dolgokkal, mi szerint, mi is a nevem (ezt legalább hatszor, különböző sor- és betűközökkel, valamint más-más vastagsággal, aláhúzva és anélkül), valamint azt, ahogy leírtam átkaimat, szitkaimat, amiért nem tudom kezelni.
Végül kompromisszumos döntés született. Hosszas tanulmányozás után kihámoztam a számomra érthető és fontos tudnivalókat, beprogramoztam a dögöt arra, hogy megegye a papírt, írjon, és csak akkor csipogjon, ha kérdezem. A többi százhúsz oldalt eltettem szebb napokra. Majd ha már nyugdíjas leszek, és nem kell kenyérre valót keresnem, és már nem tudok a gép mellé sem leülni, akkor majd rászánom a hátralévő életem a tanulmányozására és annak megértésére, hogy pl. hová is kell bedugni a magnó csatlakozóját akkor, mikor azt akarom, hogy leírja a dög amit én előzőleg rámondtam a magnóra. Momentán nincs is magnóm, és még nem tartok ott, hogy krumpli pucolás közben mélyen szántó gondolatokat mondjak egy gépnek, amit, ha bedugok a megfelelő helyre, a többit ők ketten elintézik, amíg én mosok, vagy nevelem a gyerekeimet.
Talán észre vehető, hogy nem nagyon kedvelem ezt az álom-gépet, de őszintén megvallva, egy ósdi Remingtont már aztán végképp nem tudnék megfizetni. Most ott tartunk, hogy néha én is használhatom, ha éppen nincsenek itthon a gyerekek, vagy valami eszelős krimivel sorvasztják az agyukat .
Kimondottan pihentető és idillikus ez a családi hangulat: a nappaliban lévő TV-ből halál sikolyok, hörgések nesze terjeng, itt, a kis szobában diszkréten kopácsolok a masinán, amit csak néha szakít meg a csipogása, ami vagy azt jelenti, hogy vége a sornak, vagy azt, hogy rám szól, te hülye, már megint rossz gombot nyomtál meg.
Tehát sikerült megvalósítanom álmom egy kicsinyke részét, onthatom a magvas gondolatokat, nem kell tartanom az értetlen tekintetektől, a papír mindent elbír, legfeljebb csak a gép szól bele, de ha megharagszom, csak egy mozdulat, és máris néma, mint a sír. Ez az én bosszúm.

(1999. Decembere)