Végre, hazaértem, már csak a kapun kellene bejutnom valahogy. Táska, laptop, szatyor...egyik kezemben, a másikkal beütöm a kódot. Megmászom az emeletet, a lakás előtt lerakom a cuccot. Kulcsokkal vacakolok, nyílik az ajtó, itthon vagyok.

A macska dorombolva, dörgölőzik a lábamhoz, én kedveskedve dünnyögök neki valamit. Szatyor a konyhába, a többi motyót viszem a szobámba. A szoba kemence-forrósága letaglóz, hiába a sötétítő függöny. Pillanatok múlva úszom a verejtékben.

Lecibálom magamról a göncöt, bevágom a szennyestartóba. Hosszasan állok a vízsugár alatt, lemosva magamról a ragadós verejtéket. Megtisztulva, illatosan belebújok a vékony, gézből készült pántos ruhába, amit lehet, hogy hálóingnek szántak, de ebben a hőségben ideális nappalra. Kimegyek a konyhába, mezitláb, vizes hajjal. Előveszem a szatyorból a kínainál vett zöldséges, pirított tésztát, tányérra téve, belököm kis időre a mikróba. A macska nem tágít, hát neki is adok enni, inni is, friss, hideg vizet. Csipogás...ja, a mikro. A konyhában ülök asztalhoz. Most itt fogok enni. Valamilyen újságot is hoztam....hol is van...na, nézzük, mit írnak. A zöldséges tészta fogy, lapozgatok, nem találok semmi érdekeset.

A konyhaszekrényből hosszúkás poharat veszek elő, szinte teletömöm jéggel, úgy töltöm rá a narancslét. Belekortyolok...ehh...szinte vág, annyira hideg.

Elöblítem a tányért, majd a jeges poharat magamhoz ölelve bevonulok a “katlanba”. Kinyújtózom a fotelban pihegve, kortyolgatom a narancsos jeget. Sajnos, rohamosan olvadozik a pohárban.

Ügyeket kellett elintéznem, különben nem is mentem volna sehová. Sok mindent sikerült elintéznem, de egy úttal. Nem szívesen megyek el itthonról, pláne ügyeket intézni. Szörnyű ez a meleg!

Kortyolok a poharamból....fújj...vizes lónyál lett belőle.

Nehezek a szemhéjaim, talán innom kellene egy kávét....mindjárt...

Csöngetés riaszt fel a félálomból. Kábán megyek az ajtóhoz, mire felfogom: a kaputelefon csöng.

- Halló...

- Kézcsókom, be tetszene engedni?- kérdezi a kellemes férfihang.

- Hozzám?

- Első emelet három...

- Nyitom. - megnyomom a gombot, és egyúttal felrakom a láncot az ajtóra.

Ott állok az előszobában. Hallom a hangokból, hogy ketten jönnek fel a lépcsőn.

Nem várom meg amíg csöngetnek, résnyire nyitom az ajtót.

Farmeros, pólós fiatalemberek állnak előttem. Jó külsejű, harmincasok.

- Segíthetek? - teszem fel a hülye kérdést.

- Kezeit csókolom, rendőrök vagyunk.-mondják, majd villan a jelvény a kezükben.

-Beszélni szeretnénk Önnel!

Megdöbbenek. Átfutnak az agyamon a tenni valók. Jelvényszám...igazolvány... fénykép(?)

- Pillanat, hozom a másik szemüvegem.- válaszolok, majd becsukom az ajtót. Rátolom a reteszt is.

Már nincs melegem, a verejtékem is jég hideg. Valakivel valami történt? Nem, akkor telefonálnának.

Ha személyesen jönnek, pláne így este hat után, ott valami nagy baj lehet. Mégsem, mert nem látok semmi komorságot, sajnálkozást a szemükben. Barátságosak, talán túlzottan is...

Ezernyi rémképpel riogatom magam, pulzusom hatszázat ver, miközben a táskámban kotorászom.

Szemüveggel felszerelkezve nyitom az ajtót, ott állnak közvetlen előttem.

- Kérem, hátrább mennének kissé? Kimegyek.

Nagyra tágult szemekkel néznek rám, de elhátrálnak. Kilépek az ajtó elé, majd felteszem a okulárét.

- Láthatnám még egyszer a jelvényeket? Ja, és a fényképes rendőr-igazolványukat is, ha szabd kérnem.

- Ez igen! - mondja az alacsonyabb, miközben mindketten a farzsebükben kotorásznak.

Elő kerülnek az iratok, én meg keresem , hogy mit is kell egyeztetnem. Nézem a képeket, majd az orromra csúsztatott szemüveg fölött arcukba nézek. Ez rendben van. Megtalálom a jelvény számát is, azt is megnézem, az is rendben. A szemem sarkából látom a bujkáló mosolyt a szájuk szögletében.

- Van valami gond?.- kérdezem, miközben visszaadom az iratokat és szélesre tárom a lakás ajtaját.

- Nem....szabadkoznak mosolyogva.

A szobába érve hellyel kínálom őket, míg a macska gyomorból morogva, tupíros szőrrel véleményezi a látogatást.

- Asszonyom, mi Rákosi Róberttel szeretnénk beszélni, de úgy tűnik, nincs itthon. Hol találjuk?

Verejtékem száradni kezd, gyomrom görcse kienged, már rendesen kapok levegőt.

- Nem ismerem az említett urat, bár az ide érkező postájából látom, hogy sokan szeretnének vele kapcsolatba lépni. Az előző lakótól tudom, hogy albérlő volt itt valamikor, és külföldre távozott. Úgy látszik, nem rendezte megfelelően az itthoni ügyeit.

- Nem bizony. Több feljelentés is érkezett hozzánk, tárgyallások, fizetési meghagyás nem teljesítése ügyében, ahol nem jelent meg., körözés alatt áll.

- Több alkalommal is szóltam a postásnak, ne dobja be a neki címzett leveleket, idézéseket, írja rá, hogy elköltözött.

- Mikor költözött el?

- Úgy tudom, már, vagy három éve, de mi csak tíz hónapja lakunk itt.

Egymásra néznek, majd felállva távozni készülnek. Kis tétovázás, összenézés után egyikük megszólal:

- Elkérhetem az Ön igazolványait? - Kirobban a nevetés mindhármunkból, miközben átnyújtom az okmányokat.

- Az nem volt semmi, amit az ajtóban tetszett produkálni! - szól az alacsonyabb, míg a másik körmöli az adatokat mosolyogva.

- Sok mindent hall az ember.... - pirulok zavaromban.

- Nem, ne tessék szabadkozni, ha mindenki így tenne kevesebb dolgunk lenne!

- Maguk, meg a jelvénnyel együtt mutathatnák az igazolványt is, és akkor nem kellene hülyét csinálni magából az embernek! -morgok az orrom alatt.

- Jogos... - halkul el a nevetés.

Miközben kikísérem őket, megköszönik a felvilágosítást, és udvariasan elköszönnek.

Háttal támaszkodom a bezárt, láncolt ajtónak, mélyeket lélegzem.

Bolond vénasszonynak gondolnak, de inkább, mint, hogy ál-rendőrök kiraboljanak.

Röhejes lehetett, amint egy hófehér lengébe öltözött, vizes hajú, mezitlábas, szemüveges idős asszony igazoltatja a rend őreit.

Szerencsére, senki sem látta.