Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.

5.

Téblábolok az Üllői úton, a József Attila lakóteleppel szembeni villamosmegállóban. Sánta Bözsike néni újságosbódéja mellett. Várom az 52-es tuját.

Egy szakadt Barkasból egy még szakadtabb postássuttyó a lábaim elé dobja a délutáni Esti Hírlapot. Felemelem, odaadom Bözsikének.

- Anyuék jól vannak? – kérdezi Erzsike, de meg sem várja a választ, mert máris begyűrözik a sor.

Hiába, no! Az emberek kíváncsiak a frissen cenzúrázott valóságra.

Bedobok a számba egy rágót, szórakozottan nézelődöm.

Innen, ahol állok, pontosan látom első gyermekkori sikerem színterét, a Tengerszem eszpresszó és cukrászda melletti járdacsíkot.

Az eset még kölökkoromban történt.

Drága jó apámtól kaptam egy cipőre rögzíthető görkorcsolyát. Mire megtanultam vele tisztességesen haladni, addigra a Szentiványi doktor is kitanulta a baleseti sebészet minden csínját – bínját. Úgy is mondhatnám, én voltam a szakvizsga alanya.

Tehát, mindent a tudásért felkiáltással, estem-keltem, de rendületlenül haladtam előre a korcsolyázás rögös útján. Egyetlen apró kis üröm vegyült az örömömbe. Nem volt ellenfelem. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a haverok szülei nem voltak hajlandók pénzt áldozni erre a nemes hobbira.

Eljött a következő nyár, és vészesen közeledett a Gyermeknap. Régi szokás volt mifelénk, hogy a kisdedeknek ezt a jeles napot különböző sportversenyekkel, tréfás vetélkedőkkel tették emlékezetessé.

A lépcsőház sötét zugában félrehívtam az Andzsélót. Két kézzel megfogtam a vállait, férfiasan belenéztem megfejthetetlen tekintetébe, és imigyen szólottam hozzá.

- Andzsi! Be nagy kár, hogy nincsen görkorid! Most, a gyermeknapi versenyen második tudnál lenni.

Belebambult zsengén szeplős orcámba, és vontatottan kérdezte.

- Ha én lennék a második, akkor te hol végeznél?

Hosszú, súlyos töprengés után adtam meg neki választ. Hadd érezze át a helyzet fontosságát.

- Én lennék az utolsó előtti.

A halántékán babrált a mutatóujjával, mintegy jelezve, hogy golyós vagyok.

- Én ezt nem értem! – mondta. – Te tudsz korizni, én meg nem tudok.

- Így van Andzsi! Én nyerek, és te leszel a második. De ha hátulról nézzük, akkor én leszek az utolsó előtti.

Felcsillant a szeme és elrohant beszélni az apjával. A mai napig nem tudom, hogy milyen dumával hülyítette meg az öreget. Bármit is mondott, sikeres volt, mert ez az Istencsapása Gyermeknap előtt félórával megkapta a korit.

Az ünnepélyes megnyitón boldogan emelte feje fölé a frissen kapott sporteszközt.

Egészen addig nem volt baj, míg a kétszer négykerekű fel nem került a lábaira.

Következett a görkorcsolya parádé.

Én már versenyláztól fűtve az edző pályán siklottam, melegítettem.

Ellenfelem még sehol.

Már-már azt hittem elmarad a vetélkedés, amikor nem sokkal a rajt előtt megjelent az Andzséló. Négyen támogatták, és a Turner Gyuszi felcsatolta lábaira a sokkerekűt.

Amíg a rollerverseny zajlott, addig a Jattadra úttörőszíjával kikötötték őt a porolóhoz, nehogy felboruljon és összetörje magát.

Ütött az óra.

Kezdődött a két sebesen vágtázó férfipalánta izgalmasnak ígérkező összecsapása.

Hangosan morajlott a tömeg, amikor az Andzsit leoldozták a porolóról, és a starthelyre támogatták.

Akkor én már felcsigázott harci kedvvel vártam őt.

Eldördült a zászló!

Természetesen, utcahosszal nyertem. Az egész éves, testet-lelket nem kímélő felkészülés meghozta gyümölcsét.

Ellenfelem úgy ért be a második helyre, hogy a Prentin fogta a kezét és húzta, Bajusz meg hátulról támogatta, nehogy hanyatt essen.

Dagadó mellel, büszkén vitte haza az ajándékba kapott könyvet a szüleinek. Faterja még fagylaltozni is elvitte és boldogan mesélte a rokonoknak a gyerek fantasztikus teljesítményét. Ő ugyanis nem látta a küzdelmet és csak az eredményről értesült.

Amíg ezen a régi sztorin elmélkedem, addig befut a tujám.

Felszállok. Kevesen vannak, úgyhogy leülök és letekerem az ablakot.

Az Alfa mozinál mélázok, a plakátot szemlélem. Öles betűkkel hirdetik a legújabb Francia filmalkotást: Fantomas.

Ezt meg kell néznem vasárnap. Ugyanis előfordulhat sőt, biztos, hogy ez a remekmű nem lesz kötelező olvasmány, és akkor kimarad az életemből, mint annyi más.

A villamos csilingelve halad tovább.

Az Astoriánál leszállok, lemegyek az aluljáróba.

- Háromé a hóvirág, háromé! – kiabálja egy öreg cigányasszony.

Amikor a közelébe lépek, felrántja a szoknyáját, és rám üvölt. Majd összeszarom magam.

- Malboró is van fiatalúr! Amerikai! Gyüjjön közelebb! – int felém a mocskos kezével.

- Köszönöm nem! – mondom udvariasan. – Sietek!

Ezzel egy testcsellel ügyesen kikerülöm, és elviharzok mellette, mielőtt még rám akarná sózni az utcaseprő kerékpárját.

- Legalább Virágos nyalókát vegyen fiatalúr! Olcsón adom! – kiált még utánam, de én már a lépcsőn iszkolok felfelé, a Semmelweis utcai oldalon.

Ott, ahol a Szovjet Kultúra háza van.

Visszaveszem lépteim sebességét, szemem a csajokat pásztázza. Közben, mint a lassított felvétel, haladok a vívóterem felé. Semmi kedvem edzeni, annyira elszoktam tőle. Pedig igyekeznem kéne, mert közeledik a Pannónia kupa, és a mesterem szerint illenék jól szerepelnem.

Belépek a Budapesti Honvéd vívóklub társalgójába, ahol a pihenő sportolók és a kíváncsi hozzátartozók kényelmét piros és fekete műbőr fotelek szolgálják. A falak mellett dohányzó asztalok, a sarokban Tv, rádió, lemezjátszó. Az egyik fal üvegborítású. Itt lehet belátni a terembe, és szemmel lehet követni a bent folyó munkát. A szakzsargon a terem eme részét vitrinnek nevezi. A többi falrészt Világ és Olimpiai bajnok vívóink arcképei díszítik. A TV mögött, a másik sarokban van a szertár, és a fegyvermester, a Kacsa birodalma. A másik oldalon van a nyilvános telefonfülke. Innen nyílnak az öltözők és a bejárat a terembe.

Na szóval, most a társalgóban vagyok. Ez az a hely, ahová edzés előtt és edzés után érkezünk. Itt folyik az állandó csipkelődés, a sok huzavona értekezlet, beszélgetés, itt hirdetnek csapatot, és itt lesz most a nagy letolás.

Horváth Kornél az edzőm. Kedvenc foteljában ücsörög, előtte az asztalon kávé és újság.

Parázsló szemekkel méreget.

Kilenc éves korom óta, jóban – rosszban, együtt dolgozunk. Akárhogy is nézem, már nyolc éve a mesterem. Ismer és ismerem. Egy szemvillanásából tudom, hogy minek kell következnie, és ő is tudja, mikor vagyok erőm végén, mikor szakad nálam a húr.

Keményen rám rivall.

- Hol a francban voltál Sneider!

A Sneider, a Szabó honvédos változata.

Meg sem várja a választ, ujjával az öltöző felé mutat.

- Egy perced van öreg!

Nem kapkodok az öltözéssel, jobb, ha egy kicsit megnyugszik. Semmi kedvem széthajtatni magam, csupán azért mert ő most ideges. De köztünk legyen szólva, igaza van. Bunkó módon ellógtam a legutóbbi egy hetet. Bármit is talál ki, megérdemlem.

Melegítőt húzok, hónom alá vágom a sisakomat, kezembe fogom tőreimet, és belépek a terembe. Odabent már nagyüzemben folyik a gyilkolás. A kevésbé lusták már leizzadtak két vívóruhát, és még mindig hajtanak.

Ha már melegítőben vagyok, akkor bemelegítek.

Tudjátok, hogy milyen a melegítő? Olyan, mint a mackó. Csak a mackóban Tv-ét néznek és zsugáznak. A melegítőben, melegítenek.

Rám reccsen mesterem hangja.

- Gyerünk lógós, iskola!

Vívóállás, egyenes szúrás, vívóállás, egyenes szúrás!

Ez egy alapgyakorlat. Nem is fárasztó, ha az ember tizet – húszat csinál belőle.

De most elakadt a tű a lemezen.   

Vívóállás, egyenes! Majd megint.

Százhuszonnégyig számolom.

A nyelvem a sisakomon kívül lóg, látásom homályos, kezem remeg. Majd összehugyozom magam.

Bödönből hallom szeretett edzőm vészjósló hangját.

- Tovább, gyorsabban!

Most már a lábaim is felmondják a szolgálatot.

Lihegek, leengedem a fegyvert tartó kezemet, megállok.

Azonnal végigvág rajtam a pengével.

- Mi van Sneider? Azt mondtam, vívóállás, egyenes!

Sajog a seggem, de azért leveszem a sisakomat, megtörlöm izzadt homlokomat.

- Gyerünk, tovább! Eddig pihentél, most tovább! – dörren Kornélom hangja, és kiveszem belőle, most nem tréfál.

Kinézek oldalra, a vitrinre.

A többiek kárörvendő pofával üdítőznek a túloldalon. Sajnálkozást, netán részvétet nem látok az arcokon. Csak kajánul vigyorgó, kritikusan bámuló pofákat.

Végre vége!

Tisztelgés a fegyverrel, kézfogás.

Kornél már mosolyog.

- Egész jó volt! – mondja és átfogja a vállamat. – Most még két óra asszózás, aztán levezetés, és mehetsz haza.

Ez már könnyen megy. Keményen vívunk, akarom mondani, csápolunk. Még rá is húzunk a két órára.

Amikor befejezzük, akkor még pár percre lehuppanunk a társalgóban a fotelekbe, kicsit heccelődni, feltöltődni.

Az öltözőben vicceket mesélve készülődünk haza. Hangos, „erőt, egészséget” köszönéssel Solti Tóni lép be az ajtón. Alacsony görbelábú, jelentéktelen figura. De pokoli gyors, és marha jól vív. Jelenleg edzőnek készül, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó tréner válik majd belőle. Most pillanatnyilag mennyei boldogság sugárzik arcáról. Ugyanis elkészült a vadonatúj ragasztott fogprotézise. Vigyorog a szája, hogy mindenki lássa a gyönyörű fogait. Ha nem lennének ekkora fülei, körberöhögné a fejét.

Sétálok ki a zuhanyból, derekamon törölköző. Fröchlik Petivel beszélem meg a világ dolgait, amikor Tóni tüsszent egy hatalmasat.

- Egészségedre! – vetem neki oda foghegyről.

- A kuva annyát! Kitüffentettem a fogaimat! – kiált föl kétségbe esve, és hasra veti magát, hátha megtalál belőlük egyet – kettőt.

Nahát! Ilyet még nem látott a Budapesti Honvéd!

Edzők, versenyzők, meztelenül vagy alsógatyában, égnek meredő seggel a Solti fogait keresik.

Az Olimpiai Bajnok Pézsa Tibi kukkant be az ajtón.

- Mi van itt elvtársak? Trottyverseny? – kérdezi, majd kitör belőle a nevetés, amikor meglátja az öltözőpadok alatt csúszkáló meztelen versenyzőket.

- Itt a bal alsó hatos! – süvölti a Héri Laci, és felmutatja a kérdéses fogat.

Itt is egy, itt is egy! – hallatszik az öltöző több pontjáról.

Késő estére összeáll a Tóni pofája. Hálálkodik becsületesen. De aztán megnyugtatjuk, hogy a hálájánál sokkal többre megyünk egy láda sörrel, és ha siet, akkor még nyitva találja a közértet. Ez már nem annyira tetszik neki, mert valami olyasmit dünnyög, hogy a fogát az SZTK fizette, viszont a sör pénzbe kerül. De azért lesiet a boltba, és hozza az italokat.

Csendben iszogatunk, amikor a Czeglédi János bácsi - ő az egyik gondnok - szól a Pézsa Tibinek.

- No Pézsa úr! A viszontlátásra!

- Már megy, János bácsi? – kérdezik tőle többen.

- Tudod fiam! Otthon nem várnak, itt nem marasztalnak, legjobb, ha úton vagyok! – feleli az öreg, majd megemeli állandóan a fején lévő szilvamérő kalapját, és kisiet az ajtón.

Amikor kifogynak az üvegek, akkor lemegyünk a Szovjet Kultúra házában lévő Bajkál teázóba. Ez a csapat törzshelye.

Bajkál koktélt kérünk és orosz hússalátát.

Beszélgetünk, és hallgatjuk a fülbemászó orosz muzsikát.

Fárasztó, nehéz napunk volt.