2010.07.20. 16:14, NagyIstvanPaphnutius
Nagy István Paphnutius
Zene drámára, avagy valami van a levegőben
A szürkésfehér, borotvahab felhők már az ég tetejéig értek, és egy hatalmas tömbbé olvadtak össze. Egyik oldalról a vörös és sárga ezer árnyalatában tündöklő jelek rajzolódtak ki rajta, másik felén, a sötétszürke és fekete uralta a felhőtorony színskáláját. Akár egy varázsló köpenye, amely belső felén élénk, hátán pedig sötét színekkel jelzi a titokzatosságot, a misztikumot. A Nap már búcsúzni készült, átadva helyét az Éj királynőjének. Mindenesetre látványos volt ez a szürrealista szobor, a végtelen égi kiállítás kiemelkedő darabja, mely pillanatonként más és más arcát mutatta, s melynek alkotója maga az utánozhatatlan természet. Olyan hömpölygő volt és felülmúlhatatlan, mint Wágner operái, ugyanakkor olyan lágy és könnyed, mint a Strauss keringők. Ez a hallhatatlan éteri zene ott zsongott mindenhol, még ha emberi fül nem is érzékelhette. Pusztán a madarak csicsergése hallatszott innen-onnan, illetve a tücsök, kabócák és sáskák zaja, amely akkor erősödik fel, ha eljön az alkonyat. Már halk morajlás is érzékelhető volt a felhőtömbnek arról az oldaláról, ahol a szürke gomolygó felhőszélek feketébe hajlanak.
A buszmegálló, a nyílt országút mellett volt, Korpáspuszta bekötőútjánál, amely a Csákvár Tata összekötő útból nyílik Majk közelében. Nem volt megépített várakozó hely, csupán az út mellett jobbról egy járdaszigetet emeltek. Egy autóbusz megálló tábla, rajta ismeretlen eredetű 5-6 lyuk, mintha pisztollyal lőttek volna rá célba részeg gengszterek, egy éjszakai randalírozás során.
A lány egyedül állt a buszmegállóban. Mobiltelefonjába bedugta a fülhallgatót, és bekapcsolt egy zenét sugárzó rádióadót.
- Száz sebességgel repülök – bömbölte fülébe egy régi, ócska felvételről az énekes.
- Úristen, de gáz! - mondta félhangosan a lány magának, és egy másik csatornára ugratott.
-. I”m Not In Love – énekelte a teljes letargiában szenvedő énekes, miközben majd belehalt a fájdalomba.
- Na, erre most nincs szükségem! – ezzel kikapcsolta a rádió üzemmódot, és zsebbe gyűrte a fülhallgatót.
Körülnézett, hogy lát e valahol kifüggesztve egy menetrendet, de csak a helye volt meg, valaki ellopta. A szürke fémlapról, amely a buszmegálló tábla oszlopára volt erősítve és a menetinformáció megjelenítésére szolgált, üres volt, viszont valaki alkoholos filccel ráírt egy telefonszámot. Minden péntek este 8-kor erre jövök. Fölötte egy smájli mosolygott egyenesen arra, aki a telefonszámot elolvassa.
- Jé! Ma tényleg péntek van, és 10 perc múlva 8. Ha nem jön addig egy busz, meglátjuk tényleg jön-e valaki.
Már jobb kedve volt. Nem bántotta, hogy összeveszett a barátjával, nem érdekelte, hogy lekéste a buszt, és már az sem volt olyan tragikus, hogy az autó, amit lestoppolt, csak idáig hozta, aztán bekanyarodott a tanya irányába. Most egy szám járt a fülében, ott zakatolt, csiklandozta a nyelvét, magában dúdolta, szinte már hallani lehetett. Valami olyasmi, hogy: „hics hájkin kud áj bébi hics hájkin ná-ná-ná...”. Fogalma sem volt róla, hogy ez egy régi szám, amit a tragikus sorsú Marvin Gaye énekelt, aki autóstoppal indulna a szeretett lányért. Pedig micsoda sorsszerű egyezés az, hogy autóstoppal jött, autóstopra vár, és egy autóstopról szóló, számára ismeretlen 40 éves számot dúdol. Ez a tudatalatti hatalma, gondolhatta volna, vagy valamiféle déja vu. De, talán jobb is, hogy nem tudott semmit, mert ha észleli a lövésnyomokat az autóbuszmegálló táblán, és ismeri a tényt, hogy Marvin Gaye életét néhány pisztolygolyó oltotta ki, amelyeket tulajdon édesapja eresztett belé egy családi veszekedés után, talán megrémisztette volna az a különleges hangulat, ami az elhagyott országúti megállót körbeveszi.
Ekkor hirtelen nagyot mordult az ég, jelezve, a naptól a sötétséggel összefogva átveszi az uralmat. Fülledt volt az idő. A közelgő vihart jelezte, hogy felélénkült a rovarvilág. Mintha vesztét érezné a természet, egyre hangosabb, egyre zsongóbb lett minden. A fecskék bele-bele csaptak a zsongó rovarhadba, mohón habzsolták az eleven proteinmasszát. Le-föl cikáztak, akár egy vadászrepülőgép raj, amely függetlenítette magát a központi irányítástól, és kézi vezérlésre tért át.
- Francba! Csípnek a szúnyogok, és már az eső is csepeg! – mondta kényeskedő hangon. A rövidnadrág, a hasa alsófelét szabadon hagyó póló, a vékonytalpú papucs, és a baseballsapka nem túl ideális viselet este, egy viharban, még nyáron sem. Ekkorra már nagy cseppekben esett az eső. Ahogy az aszfalthoz csapódott 10 forintos nagyságú nyomokat hagyott. Feltámadt a szél is.
Szinte a semmiből termett ott az autó. Nem is látta, milyen. Az ajtó kivágódott, és kikiabált valaki:
- Ülj be gyorsan! Itt a vihar!
- Szia! - Köszönt a férfinak, aki a volánnál ült. 5-6 évvel lehetett nála idősebb. Teljesen átlagos kinézetű, inkább gátlásos, otthonülő ember benyomását keltette, aki még a szüleivel, vagy még inkább az anyukájával él.
A férfi nem indult el, de nem állította le az autó motorját sem.
- Figyelj! Én a tanyáról jövök és a szomszéd tanyára viszek át valamit. Negyed óra, aztán megyek Tatára. Te hova akarsz menni?
- Én is Tatára.
- Akkor jobban jársz, ha velem jössz, mert a busz, csak háromnegyed óra múlva jön és szétázol.
- Szerintem is. Inkább veled megyek.
- Nem nézted a menetrendet?
- De néztem. Nem volt ott Lehet, hogy valaki lelo... – és hírtelen elakadt a hangja. – Csak nem a Te telefonszámod van odaírva? – kérdezte kétkedéssel a hangjában.
- Nem. Hol, ott? Nem!
A lány megnyugodott. Hátradőlt és hallgatta a rádiót. Egy, a környékre sugárzó kereskedelmi rádióállomás, oldies-goldies műsora szólt. Pont véget ért egy szám, és a feldobott hangulatú dj bekonferálta a következőt:
- Mindenki menjen száraz helyre, mert ideért a front. Szél is lesz gyerekek, meg eső is, meg dirr-durr nagyharang. Nincs is jobb annál, ha ilyenkor a fotelban ülve magunkra húzunk egy puha takarót, és elandalgunk kedvesünkkel a Give Me Your Heart Tonight című számra Shakin Stevenstől. - Felcsendült az ismert sláger. A lány megigazította nedves fürtjeit és a szeme sarkából a férfira lesett. Az mereven előrenézett, és az útra koncentrált. Az eső már szakadt, alig győzte az ablaktörlő. Az égre félelmetes mintákat rajzoló villámokat, olyan dörgések követték, hogy beleremegett az autó. Az országút teljesen kihalt volt. Még amikor álltak, a szembejövő sávban elhúzott két autó szorosan egymásra ragadva. Siettek, hogy megússzák a vihart. De, azóta semmi.
Ekkor a lány az órájára nézett: 8 óra 5 perc.
- Micsoda egybeesés. Gondolta, de elhessegette magától az átillanó gondolatot. A rádió dj ostoba hadarása, lehengerelte, eluralta a hallgatóságát. Blokkolt minden önálló gondolatot.
Néhány kilométer megtétele után a férfi, egy erdei bekötőútnál letért és mintegy száz méter megtétele után megállt. A lány nem láthatta, de ezzel egy időben a távolsági busz a megállóhoz közeledvén lassított, majd mivel nem volt sem le, sem felszálló, megállás nélkül továbbment.
- …és hadd szóljon a gördülő nagypapáktól a Let’s Spend The Night Together. Ha, ha – röhögött a mikrofonba a dj - kérdezném kedves Mick nagypapa, vigyek-e pelenkát éjjelre, vagy arra nem lesz szükség, csak némi kék bogyóra... – és már szólt is a dal.
- Ne haragudj, de félre kellett állnom, amíg nem mérséklődik a vihar, mert nem tudok így vezetni - szólalt meg a fiú.
A lány első gondolata az volt, hogy micsoda piskóta gyereket fogott ki. Bezzeg a volt barátja, akivel egy órája szakított, belement minden viharba. Nem félt az semmitől. Jó nagy barom volt, az biztos, de azért imponáló magabiztossággal gördült át minden nehézségen.
- Nem tudnánk mégis menni? Nem valami jó helyen álltál meg! – mondta a lány enyhe szemrehányással a hangjában.
- Hallgatjuk egy kicsit a rádiót, beszélgetünk, aztán, ha alábbhagy a vihar, indulunk.
- Már nem esik annyira! – jegyezte meg, de ebben a pillanatban akkorát dörgött, hogy megremegett az autó. A lány összerezzent és homlokát az ajtó üvegének nyomva kikémlelt. Az eső úgy verte az jármű tetejét, hogy a rádiót alig lehetett hallani. Ekkor a férfi felhangosította.
- Eső, eső, özönvíz. Mosd el a bánatom, mosd el az összes bánatot a földről. Hömpölyögjenek a dallamok, hallgassátok fiatalok. Vitorlákat fel. Készülj, Noé! Jövünk! I’m Sailing, I’m Saling üvöltötte a rekedtes hang, szinte bántó kakofóniát komponálva a mennydörgés, a szél és az eső keltette zajokkal keveredve.
- Jaj, kapcsold le, mert megsüketülök. – kérte a lány.
A férfi meglökte a rádió alatti magnóból kilógó kazettát.
- When A Man Loves A Woman - kesergett Percy Sledge, az agyonhasznált szalagról.
- Jaj, csak ezt ne kelljen még végighallgatnom. Ez a sok gagyi, régi szám. - De ez csak pillanatnyi átfutó gondolat volt. Ekkor megérezte az idegen leheletét a nyaka közelében. Odakapta a fejét, és felsikoltott ijedtében. A férfi teljesen más volt, mint akihez beült. Már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyerekszobába ragadt „mamakedvence”. Inkább egy begerjedt csődör jutott róla az eszébe. Érezni lehetett a szapora légzését, az ütemtelen szakadozott levegővételt, és a beszédének zavartsága is feltűnő volt.
- Na! Ne szórakozz már. Mit képzelsz? Segítség!
- Nem bántalak, csak meg akartalak csókolni! Hagyd már abba! Ne sikoltozz, és ne hadonássz! Nem hallod?
- Segítség! Jaj! Segítség! Hagyjál! Engedj!
A helyzet kezdett kezelhetetlenné válni. A lány bepánikolása a csúcspontra érkezett. Sok volt neki ez a mai este. A szakítás, a buszlekésés, a vihar, meg ez az erőszakkísérlet.
A fiú is kezdte elveszteni a józan ítélőképességét.
- Hagyd már abba! Jól van! Nincs semmi baj!
- Segítség! - Ordított a lány, és egy akkorát sikított, hogy a férfinek fizikai fájdalmat okozott az elviselése. Próbálta befogni a száját, hogy lehiggassza. A nő kapálózott, védekezett, szemében az igazi halálfélelem látszott, de nem sok esélye volt. Próbálta kinyitni az ajtót, de az eluralkodott pánikhangulat miatt nem sikerült megtalálnia a nyitókart, az idegen autóban Aztán egyszer csak elsötétült előtte minden.
A férfi csak nézte az ájult lányt, hogy mi történt vele? Nem csinált semmit. Próbálta megcsókolni, de a lány pánikba esett. Aztán lefogta, hogy lehiggadjon, az meg elájult. Jézusom! Talán meg is hallt. Próbálta megnézni lélegzik-e, de csak a saját vad, zakatoló szívvesését hallotta. Kereste a pulzusát a csuklóján, de nem találta.
Kezdett ráébredni, hogy nagy a baj. Nem csinált ő semmit, csak szerette volna, hogy valaki őt is szeresse. Próbálta magát lehiggasztani és gondolkodni. Biztos szívbeteg volt, vagy mit tudom én, meghalhatott volna a buszmegállóban is. Nem tehet ő az egészről.
A vihar még tombolt, de centruma már érezhetően arrébbtolódott. Gyerünk gyorsan vissza a buszmegállóba, amíg tart az ítéletidő, aztán vissza a tanyára. Bemegyek gyorsan a pajtába. Megmondom anyának, hogy defektet kaptam még itt a bekötőúton. Jó lesz! Így lesz. Már itt is a megálló. Szerencsére egy autóval sem találkozott. Gyorsan kiveszi a lányt, felfekteti a járdaszigetre, és úgy eltűnik, mintha soha nem járt volna itt.
A lány még élt, amikor kirakták az autóból. Máskor is előfordult már, hogy elvesztette az eszméletét, ha nagy stressz érte. A férfi meglehetősen gyenge fizikumú volt. Amikor kiszállt a kocsiból, futva megkerülte hátulról, közben a zuhogó esőben azt kémlelte nem lát e reflektort valamerre. De koromsötét volt. Már nem villámlott, csak szakadt. Kinyitotta az utas felöli ajtót. Eközben a lány eldőlt, és arccal a vezető felöli ülésre borult. A férfi behajolt, de nem tudta átfordítani az ernyedtem fekvő testet. Sürgetett az idő. Nem volt mit tenni, megfogta a lány meztelen bokáit, és elkezdte lábánál fogva kivonszolni. Először nem ment könnyen, de aztán erőt gyűjtött és egy lendülettel kirántotta a testet az ülésről. Az eső továbbra is szakadt. A nő feje nagyot koppant, ahogy a járdasziget széléhez ütődött. Felrakta a testet a járdára, és visszaugrott az autóba. A kocsi utastere csurom víz volt a beverődő esőtől. Gyorsan indított, majd visszakapcsolta az autó lámpáit. Behajtott a pusztára vezető bekötő útra. A magnetofon még mindig a csajozáshoz felvett szerelmes számokat játszotta. – Gimme Some Lovin’ nyomta az énekes. Idegesen kilökette a kazettát. A rádió automatikusan megszólalt:
- Ez a mai vihar! Oh, ez a mai vihar valahogy különleges! – fokozta a hangulatot a dj. - Ugye, ti is érzitek? Valami van a levegőben, vagyis az éterben, és ha már így van, minden úton lévőnek, akinek sikerült átvészelnie a vihart, vagy pont benne van, küldöm ezt a számot, hogy ők is tudják, hogy ők is érezzék, amit mi mindannyian … Hát legyenek résen, mert valami van a levegőben! Something In The Air. Az örökzöld slágert előadja a Thunderclap Newman!
VÉGE
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves István,
gördülékeny, élethű írásodhoz szeretettel gratulálok: Mila