(Soha nem jártam ott, s nem ismerem a szokásokat, nem tanulmányoztam és kutattam a témában, az egész egy valósághű álom, illetve félálombeli látomás volt ma reggel.)

Egy küldöttség tagjaként érkeztem a török városba, amely arról is híres, hogy két földrészen is jelen van, ám mégis európai városnak tartják. Zsibongó utcákon sétáltam, jellegzetes török sapka volt a férfiak fején, az egyik épület előtt élő dobszóra táncoltak sokan. A nők kendőkbe bugyolálva mentek az utcákon és korsókat vittek a kezükben. Egy hatalmas terembe kísértek bennünket, ahol teáztunk. (Úgy rémlik újságíró féle lehettem, de egy korábbi életembe mentem vissza.)

Egy családhoz mentem, ahol rokonként fogadtak, és mutattak egy különleges fát. Teafának hívták. Olyan szertartásba avattak be, amilyent még nem láttam, s nem is voltam részese Szeretem a teát, és élvezettel figyeltem.

Vizet forraltak egy lábasban, amelybe hagyományos teafüvet tettek. De ami ezután következett, az valami csoda volt. Megmutatták a teafát. Naponta locsolták, és minden nap termett rajta valamilyen gyümölcs. Felül áfonya volt, majd különböző színű hasonló bogyók. Én csak az áfonyát, málnát, csipkét, ribizlit, ismertem meg. Elmondták, hogy minden nap, néha többször is, más és más gyümölccsel ízesítik a teát. Ilyen fája minden családnak van, és szentélyként kezelik, őrzik. Olyan ízre emlékszem, amilyent még sosem kóstoltam, egyszerűen itatta magát az ital. A turbános családfő sokat mesélt a fáról, még az életfa kifejezés is elhangzott. Nagyon kedvesen fogadtak, mintha családtag lettem volna. (Olyan volt, mintha a jövőből érkeztem volna oda.)

Az egyik hölggyel elindultunk valahová, az utcákon mentünk, és néztem a barna magas sarkú szandálomat, alig tudtam lépést tartani a nővel. Ő most is egy korsót cipelt, nekem pedig néhány bogyó volt a kezemben a fáról. (A valóságban ma már nem tudnék egy ilyen lábbeliben menni, - a vágyamat is képviselheti az álom, mert jó lenne ismét ilyenben járni?)

Ekkor váltott a kép, és egy autósüldözés, autók ütközésének nézője lettem, s azt is láttam, hogy minden járókelő fejvesztve menekül. Én pedig csak álltam a járdán, és néztem a történéseket. A véremben volt a megfigyelés még ott is. Egy nagy fehér autó ment neki a kisebb autóknak. Olyan volt, mintha változtatta volna az alakját, és aláfolyt a többi autónak, felemelte, és az autók többször fordultak a levegőben, és utána estek az utca kövére, volt, amelyiket láttam darabokra esni. Ilyen volt egy kis kék Smart is. A fehér autó pedig neki ment a roncsoknak, mégis sértetlen maradt. Aztán azt éreztem, hogy megfogják a karomat és betuszkolnak egy járműbe, és egy zárt helyiségbe vittek. A kezemben lévő bogyók összetörtek, levük szétfolyt a kezemen.

Mikor magamra hagytak, gyorsan lenyaltam a kezemből ezt az élvezetes nedűt. Töményen olyan volt, mintha égető, tüzes, fűszeres levet ittam volna. Égette a torkom, ám azt is éreztem, hogy átjár az erő. Olyan erősnek éreztem magam, mint még soha életemben.

Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy megvert férfi feküdt a sarokban, s azonnal megismertem, Marcos Webs az, akit nagy hősként ünnepelt már több nemzet is. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő is itt van. A maradék gyümölcslét lenyalta kezemről, és láttam, hogy azonnal erő költözik belé. Nem beszélt arról, hogyan került ide, és én sem, csak azt vizsgáltuk, hogyan tudunk innen kiszabadulni. Hálás volt a segítségemért.

Közös erővel ki tudtuk feszíteni az ablak rácsait és kibujtunk rajta. Utána szétváltunk. Én balra mentem, ő pedig jobbra. Egy hatalmas fal volt előttem, és én Jackie Chanos fürgeséggel ugrottam át rajta. Az országút kanyargott előttem, ám házaknak nem volt semmi nyoma. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, merre lakik az a család, ahol voltam, még a nevüket sem tudtam. Autók jöttek-mentek az utakon.

Aztán valahogyan csak lakott területre értem, mert szemtanúja voltam, ahogyan Marcost most is hősként ünneplik, állítólag valamilyen bandát számolt fel sikeresen. Egy nyitott autóból köszönt felém, s üzente, hogy megírhatom a sztorit.

(Az álom olyan nagy hatással volt rám, hogy azonnal a géphez ültem. Mire ezt megfejtem, az biztos lenne két oldal is még, ám az is biztos, hogy ez az álom ismét egy szintemelkedést jelez az életemben. Isztambul – vagy az álom kezdetén még Konstantinápoly – álomképe, nem véletlen. A kelet kapuja. Körülöleli az Aranyszarv – öblöt, mely egy természetes kikötő. Erről egy festmény lóg Magyarországon az ágyam felett. S a kilencvenes évek elején ennek megvétele is külön sztori, ami szintén nem volt véletlen. S az álom hatására ez most nagy jelentőséget kapott. Mindenképpen egy előzőéletbeli üzenet is, és az is, hogy valakinek segítenem kell, aki nagy dolgot fog véghezvinni a mostani rohanó világunkban. A tea itt a beavatás jelképe, valami olyan birtokában vagyok, vagy leszek, vagy lettem, amit még nem tudok micsoda. Isztambul mostani lakossága több, mint Magyarországé, szerintem ez is fontos valamiért. A város 2010-ben Európa kulturális fővárosa is Pécs és Essen mellett. Ennek is jelentősége van. S annak is, hogy egy régészeti lelet alapján kiderült, hogy már 8000 éve is lakott volt a város. Egy törésvonal mentén fekszik, ez is üzenet. Ám legfőképpen az, hogy két földrészen terül el. Kisebb része Európában, nagyobb része pedig Ázsiában. Magán viseli a történelmének és etnikumainak jegyeit az építészetében is. Kozmopolita város, mindig sokféle vallású és nemzetiségű emberek éltek itt. Testvérvárosa Budapest és Barcelona, mely katalán város, akárcsak a sziget, ahol most élek. Talán üzenet, hogy el kellene mennem oda? Majd kiderül, még majd fejtek álmoskönyvből is, ezek intuícióval jöttek. Ami még érdekes, hogy a készülő regényem főhősét is Marcosnak hívják, üzenet, hogy folytassam az írást, mert már egy ideje egy betűt sem írtam!)