Kevesen voltak az ivóban. A kocsmáros a pultra könyökölve szívta cigarettáját. Két idős vendég iszogatott az egyik asztalnál és a tévéműsort bámulta, alkoholos, üveges szemekkel. Nyílt az ajtó, és egy idegen férfi lépett a helységbe. Nem volt falubéli, azt a vak is láthatta, mert tétován megállt a küszöbön, és bizonytalanul nézett körül.

- Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen.

- Adjon Isten! – vetette oda foghegyről a kocsmáros. – No, kerüljön már beljebb! – bátorította az idegent.

A férfi bizonytalan, tétova léptekkel indult el a tévénéző, iszogató férfiak felé. Megállt az asztal mellet, megköszörülte a torkát.

- Jó napot kívánok, kedves uraim! Kovács vagyok a megyei Hírlaptól, és a város nagy szülöttéről, Körösi Bendegúz Somáról szeretnék kérdezősködni.

- Magának is jó napot! – köszöntötte őt a kalácsképű, de közben le nem vette szemeit a képernyőről.

- Kiről? – kérdezte társa, a nyúlánk alkoholista, bőrgőzös tekintettel.

- Körösi Bendegúz Somáról – mondta az újságíró, és leült az egyik szabad székre.

- Iszik? – kérdezte a kalácsképű.

- Nem, köszönöm, legfeljebb egy kávét – felelte Kovács, és egy noteszt tett maga elé az asztalra.

- Nem maga! – böffentette a nyúlánk. – Hanem az a Körösi, vagy kicsoda. Alkesz?

- Nézd már, ott a Béla! – kiáltott fel a kalácsképű, és izgatottan mutatott a képernyőre.

- Híj a kutya úr Istenit! Ez tényleg a Béla! – ujjongott a társa. – Száz közül is megismerném!

- Kicsodát? – kérdezte csodálkozva az újságíró, és a képernyőre meredt.

- A Bélát! Azt ott! – mutatott a tévére a kalácsképű.

- Az bizony a Béla! – bizonygatta a nyúlánk. – A rosseb a jó dolgát!

- Ez tényleg a Béla! – jött közelebb a kocsmáros, kezeit törölgetve. – Ott lakott az Alsó dűlőn.

- Ember! – kiáltott fel Kovács. – Tudja ki ez?

- Persze. A Béla. – jelentette ki magabiztosan a kalácsképű. – A Csöpike néni csoportjába járt. A kis csoportba.

- Persze! – gúnyolódott az újságíró. – És a géppisztoly volt a jele! Mi?

- Honnan tudja? Maga is idejárt? – kérdezte a kocsmáros, és a férfit mustrálgatta.

- Na hagyjanak békén! – fortyant fel Kovács. – Tudja ki az ott? Az ott Oszama Bin Laden maga szerencsétlen!

- A Béla – jelentette ki nyugodtan a kalácsképű, és ivott egy pofa sört.

- Frászt! – kiáltott fel a firkász. – Ez Bin Laden, a világ első számú közellensége! Miatta robbant ki az iraki háború! Megtámadta a Busht!

- Ez bizony a Béla, csak átöltözött – mondta a kocsmáros, és ő is leült tévét nézni.

- Maskarába – mondta a nyúlánk. – Emlékszem, amikor kicsi volt, akkor is lepedőben ijesztgette a vénségeket.

- Össze is szarta magát a sok vénasszony – bólogatott a kalácsképű.

- Értsék már meg, hogy ez Oszama Bin Laden, a világ első számú közellensége!

- Persze. Mert nevet változtatott a Gizi miatt – jelentette ki magabiztosan a kocsmáros, majd felugrott és hozott egy üveg bort.

- Ki az a Gizi? – kíváncsiskodott az újságíró.

- A Béla volt felesége. A szemét! – kiáltott fel a nyúlánk.

- Elüldözte azt az áldott jó embert! – sóhajtott fel a kocsmáros. – Azóta csavarog a nagyvilágban.

- Na jó, hagyjuk ezt! – mondta Kovács. – A maguk Bélája… francokat! Már engem is összezavarnak! Tehát, ez az Oszama Bin Laden miatt tört ki a háború. Értik?  

- Ugyan már! – méltatlankodott a kalácsképű. – A Béla a légynek sem tudna ártani! Még hogy háború! Miről beszél maga?

- A háborúról! George Bush lerohanta Irakot, Oszama Bin Laden miatt.

- A Bús Gyuri? – kérdezte a kocsmáros. – Na, azt is ismerjük ám! Nagy zsivány volt!

- A Bush, azt jelenti, Bokor – okoskodott az újságíró.

- A Bokor Imit is ismerjük – jelentette ki magabiztosan a nyúlánk. – Hozol még egy sört, Feri bátyám? – kérdezte a kocsmárostól.

Az megint felugrott, elsietett, hozta a sört.

- Úgy ám! – bizonygatta a kalácsképű. – Ott lakott a Felső dűlőn! Még hogy a Béla megtámadta a Gyurit! Ilyen egy marhaságot!

- Marhaság hát! – mondta a nyúlánk. - Mindig jóban voltak! De most az Imit, vagy a Gyurit támadta meg a Béla?

- Persze, hogy marhaság! – emelte fel hangját a kocsmáros. – A Gizin sem vesztek össze soha! Pedig az mindenki Gizije volt!

- Na jó, elég ebből! – kiáltott fel az újságíró. – Meséljenek inkább…

- Nézd már! – mutatott a képernyőre a kocsmáros. – Ott a Gizi!

- Semmit sem változott! – jelentette ki a kalácsképű. – Csak az a ruha, az…

- Az nem a Gizi! – fortyant fel Kovács.

- Na ne mondja már! Az bizony a Gizi! – mondta a nyúlánk. – Ott lakott a Középső dűlőn! A Laci Feri nővére.

- Tudja! A Laci Karcsi húga. Kicsit meghízott, de ő az! – bizonygatta a kocsmáros, az újságírót meg már az idegösszeomlás kerülgette.

- Az a Merkel asszony, maga idióta! A német kancellár! - mondta Kovács, dühtől fuldokolva.

- Nekem maga ne okoskodjon! – felelte a kalácsképű. – Az a Gizi, és a Béla után ment...

- Hogy ott is szekálja – fejezte be a mondatot a nyúlánk. - Ilyenek ezek.

- Na jó, elég ebből! – csapott az asztalra az újságíró. – Meséljenek inkább a falu nagy szülöttéről, Körösi Bendegúz Somáról!

- Az meg ki a rosseb? – kérdezte a kocsmáros.

- Író, költő, műfordító, irodalmunk illusztris alakja.

- Milyen koma? – kérdezte a kalácsképű.

- Nem koma! Soma! Körösi Bendegúz Soma, a falu nagy szülötte! Róla meséljenek!

- Te ismered? – kérdezte a kalácsképű a nyúlánktól.

- Sose hallottunk róla – csóválta fejét a kocsmáros.

- Sose – mondta a nyúlánk. – Pedig mi már itt élünk hetven éve! Magát aztán jól becsapták!

- Na ne szórakozzanak! Csak ismerik!

- Ha mondjuk. Sose hallottunk róla. Ferikém! Hozzál már még egy sört! – mondta a kalácsképű, és a korsót a kocsmáros kezébe nyomta.

- Nekünk elhiheti! – bizonygatta a nyúlánk. – Nézd már, ott a Feri! – kiáltott a tévére mutatva. – A Bócsa Feri! Száz közül is megismerném! Egy kicsit meghízott ugyan, de ő az!

- Ő ám! – kurjantott fel a kalácsképű. – De milyen jól néz ki!

- Ember! – mondta az újságíró síró hangon, összekulcsolt kezekkel. – Tudja ki az? Az ott a Pápa!

- Mit tudja azt maga! – mondta a sörrel visszatérő kocsmáros. – Az ott a Bócsa Feri! Ott lakott az Alvég dűlőn. Az apja volt itt a tanító, az anyja meg a bérszámfejtő a téeszcsében. De ha valamit nem tud, akkor nyugodtan kérdezzen.

Az újságíró erre már egy szót sem szólt. Sietve pakolta össze jegyzeteit, elkeseredve húzta be maga után a kocsma ajtaját.

- No, ez is elment, és azt sem mondta jó napot! – nézett utána a kocsmáros.

- Ilyenek ezek a városiak! – mondta a nyúlánk. - Ha valami nem úgy van, ahogy elképzelik, akkor…

- Nézd már! Ott a Lakatos Döme! – kiáltott fel a kalácsképű. - Tudod, aki író, vagy mi lett. Még a nevét is megváltoztatta, a fene tudja mire! Az apja volt a kántor! Most van neki az évfordulója, vagy milye!   

- Emlékszem! – mondta a kocsmáros. – Ott lakott a Ferde dűlőn…!