Itt rossz volt az ellátás, kevesebb levegőt kaptunk, a normát mégis hozni kellett.
Kosár helyett, kast kellett fonni.

Radnai István:

D200REC POKOLJÁRÁSA





Minden a normán múlt. A diktátor a munka és a javítás megszállottja volt.

Artemjuk tudta is meg nem is, hitte is meg nem is. Artemjuk fedőneve PickPak volt.

De a névadóról később.

A felíró megjelent és megszámolta a vesszőkosarakat.
Gondosan tizenkettesével összekötözött hámozott kifőzött fűzfavesszőt tett le.
Mintha vak lettem volna.
Cellámba zártak és mivel ténylegesen nem voltam vak belátták, hogy a bűzös gyertyacsonkok nélkül tizenkét órán át képtelenség.

Rádolgoztam a vékonyabbakat, vastagabbakból készült keretre.

Koldustárs – szólított meg bizalmasan, - Koldustárs, teljesítette a normát, éppen százegy százalékra!
És kezembe nyomta fémbilétát.
Hétvége volt ilyenkor a népvezér parancsára a nap is kisütött. Heti száz kosár kellett, hogy a morzsákat összeszedhessék. Felseperték ugyanis mindazokat.
Még a tóparton is.

A dohogó autóbusz betolatott. Időtlen idők óta így közlekedett, hátramenetben.
Csak így tudott, ezért a sofőr forgóülést kapott. Megpróbálták, hogy a hátsó ablakhoz egy látót állítottak, aki kinézett és utasítgatta sofőrt, de nem vált be, minden későn jelzett.
- Balra koldustárs, félfordulat!
Pedig addigra régen jobbra kellett volna. De az nem egyezett az irányvonallal, így hát minden hétvégén egy házzal kevesebb lett.
A központba jelezték.
- Egyházzal lett kevesebb!
A kellemes vezér, jelentette, a szellemes vezérnek, hogy a klerikális reakció vereséget szenvedett.
Ilyenkor egy nővel több érkezett.

Kezemben a kiutalással beálltam az egyszemélyes sorba.
A nőről kiderítettem, hogy Ludmillának hívják.

Szóltam Ludmillának, leszállt.
Bementünk az út menti bódéba. Meglazította a csomót is a madzagon. A masnit meghúztam, engedett, mint a parancsolat.
Mielőtt lelépett volna, hátra szólt:
- Mo, te egyelőre maradhatsz, ha a normát a papírok szerint, ezen a héten kettővel szárnyalta túl, neked is jönnöd kell.
- Kedves Ludmilla! – szóltam, de lepisszeget!
- Li! - mondta majdnem kedvesen.

Tudtam, hogy ezt a biztonságiak miatt tette. Nem látta őket, de érezte lihegésüket.
Tudott számolni, ami nagy szó. Pedig megvakították, a népakarat szerint.
Hogy mi a népakarat, a kellemes vezető, minden héten megtudta, a szellemes vezetőtől. Konspirációs okokból egyedül ő tudhatta.

Újságot ugyan nyomtattak, de már a jövő évi tervet teljesítették a nyomdában.
A szerkesztőség erről semmit sem tudott és gyakran fehéren adta át a lapokat.
Pedig a következő éve a teve éve volt és nem a sarki tigrisé. Gond volt, hogyan játsszák ki a biztonságiakat és a beépített kémeket, akiket, az akasztási terv teljesítése érdekében engedtek be a helyszínre.

A teve évében sárga újságot nyomtak végül. Ezt csak a szagáról érezte meg a meós, aki átvette, szöveggel nem kellett bajlódnia, egyrészt, ne legyen túl sok információ. Másrészt, majdnem mindenki meg volt vakítva.

A vakítást a szemináriumban végezték. A felvételkor csak a jobb szemet, hogy nehogy elhajlás legyen, a tánckarba való felvételkor a bal szemet is.
A tánckar aféle párt szerepét töltötte be. Sejtek voltak és szájszervek.
A szájszervekbe tömörült sejtek élén a szóvivők álltak.

A megfelelő fejlettségüket, a rangjukat az jelezte, hogy a nyelvüket ünnepélyesen kivágták. Nekik azt mondták, aranybiléta, amit kapnak.

Fizetési napon, havonta egyszer, Mo is kiszállt.
Őt értelemszerűen a baloldali bódéba vitték, de ismerte az utat.
Az ellenség megtévesztésére kettesnek nevezték.

Oda csak az mehetett be, akinek az övcsatját a biztonságiak a letapogatták.
Külön műszerük volt, tenyerük nem lehetett kérges, ezért piros és zöld tintával kenegették, amelyet vizelettel higítottak. Írni úgy sem kellett, nem olvasott itt senki – az ismert okoknál fogva.

Most elmondom, mi történt a bódéban. Ha a tervteljesítésben élenjártunk, lehajtották a falba épített szigorúan titkos ágyat, Ludmilla épségben maradt balkezével megfogta, farát kicsit megemelte és a gyors ügyintézés érdekében behelyezte az automatába.
Így mondta, kedvesen selypítve:
- Automata! – Amikor beszédes kedvében volt, hozzátette:
- Edd darab, szok darab.
És legnagyobb gyönyörűségemre megkezdődött a felszalámizás.
Valahogy, olyan héten, amikor teljesítettem a tervet, mindig megduzzadt és újból hosszabbra nőtt, mint a gyík farka.

A vak sofőr, szigorúan a terv szerint kifarolt a felszedett útra és a nem létező központba hajtott fülsiketítő füstöléssel.
A friss halottakat a kipufogó fölé akasztották takarékossági okokból. Ez volt a „Bé-terv”, amiről senki sem tudhatott.

A küldetésről, Ludmilla kedves közvetlen stílusában elfecsegte:
- A küldetés eredményéről be kell számolnunk és leadni a szeleteket!
Nem mertem visszakérdezni, de tudtam, hogy a szalámiról van szó.

- A jelentést a titkároknak tesszük. Minden területnek van titkára!

A jövő héten nagy baj történt. Ludmilla többet nem jött, pedig addigra loptam egy kosarat, itt mindenki lopott, így százkét kosaram volt, százkét százalék.
Mot is ki akartam próbálni, a férfi-robot már csak ilyen!

Kiderült, hogy a lányok nem a titkárnak számoltak be a küldetésről, hanem a szellemes vezető, maga a szellem-ideológia reinkarnációja, titkárnak öltözött be.
Pedig a vezetők féldomborművei minden sarkon el vannak helyezve.

Lí elmulasztotta megtapogatni a titkár nyelvét, pedig rájött volna. Azonosítania kellett volna, így kívánta az éberség és a jelentés előtt meg kellett volna győződnie, melyik fülében van ólom, a titkárnak egyik fülébe, a főtitkárnak, mindkettőbe öntöttek ólmot.
Ez volt a rangjelzés.

A szellemes vezető felhörgött, amikor átvette a szeleteket.

Ami ezután következett arról nem szívesen beszélek, mindnyájukat az átnevelőbe vittek, Lít és Mot is!

Itt rossz volt az ellátás, kevesebb levegőt kaptunk, a normát mégis hozni kellett.
Kosár helyett, kast kellett fonni.

Az ország mind az öt lakóját a táborban koncentrálták. Ide nem jutott az atombomba mellékterméből.
Rá kellett jönnöm, hogy különleges képességeimet a stroncium-kilencvennek köszönhetem.

Ami a következőkben jelentőséggel bír.

Mert a szellemes vezető a kellemes vezetőnek meghagyta az új jelszót:
- Fenn az ernyő, nincsen kas!

De ezt nehéz volt betartani.
Végül úgy kerültem át ide hozzátok, hogy beültettek a jövő nagy rakétájába, amely szokás szerint nem ért célba, pedig nekem kellett volna a röpcédulákból és plutóniumból álló megsemmisítő fejet, az egyetlen még élő ellenségnél célba juttatnom.
Át kellett volna hajtani a rokonok székelykapuján, ahol, mint minden sintó szentély előtt, éppen a legnagyobb állt.

Csodálkoztam, hogy sárga köpönyegesek hajolnak fölém, amikor pont a kapu előtt a földbe fúródott a szerkezet.

Még egy tisztességesen szabott, begombolt nyakú kék egyenzubbony sem jutott mindenkinek. Nagy volt a szegénység.
Enyhe rothadásszag terjengett, tudtam ez lehet a kapitalizmus!