Magasra repül a hinta, ahogy a másfél éves Ankát lököm rajta. Csillogó szemekkel kacag a lenszőke kislány. Kislány, nem kislányom, mert nem az enyém. A meddőség mintha egy megkülönböztető pecsét lenne, ami feltűnő jelet hagy rajtam. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt... egyszerűen nem tartozom ide. Kakukktojás vagyok.
Sorba ülnek az anyák a hinták melletti padokon, mint a fecskék ősszel a telefonvezetéken indulás előtt. Fél szemük a gyerekeiken nyugszik, miközben belemélyednek a helyi pletykákba. A szót az egyik anyuka viszi. Idomai kitöltik a piros, hosszú nadrágját, kicsit lelóg a pad deszkájáról termetes feneke. Két puha hurka csúfoskodik telt mellei alatt. Fehér pólója semmit sem rejt el. Kerek arcán sötétbarna szemei élénken csillognak, fekete haja szigorú copfban. Mellette egy hasonló külsejű anya, egy kicsit karcsúbb formában, szőke kivitelben. Egy szőke, ötéves forma kislány szalad hozzá, és felmászik az ölébe. Valamit a fülébe suttog. Az anyuka előveszi fonott kosarából a mobilját, szétnyitja és tárcsáz.
- Sziasztok! Valaki akar veletek beszélni - szól bele, majd a lányának nyújtja a mobilt.
- Jöttök a játszóra? - kérdezi a kicsi.
- Talán mutatkozz be előbb! - szól rá.
- Laura vagyok. Jöttök a játszóra?
A beszélgetés után lecsúszik anyja öléből és szalad tovább a többi gyerek közé. Folytatom a többiek szemrevételezését. A másik pad szélén egy tini lány ül, ránézésre mellette pedig az ő anyja. Mindkettőnek hosszú, barna haja van, szoros copfban összefogva a fejük tetején. A lány vékony, légies alkat, az anyja is hasonló, csak hosszú sasorra csúfítja el az összhatást. Mellettük egy fiatalabb nő, vékonyan, piros, tüsi frizurával bontja meg a hosszú hajúak rendjét. Panaszkodnak, hogy rengeteg a szúnyog. Közben ellenőrzöm, hogy a csepp, három hónapos Lencsikét nem csípik-e a vérszívók. Barátnőmnek jól áll az anyaság. Egyik szeme Lencsin, másik Ankán, közben beszélgetésbe kezd az időközben a másik hintához érkező tüsi hajú nővel.
- Szia, dolgozol valahol? - kérdi barátnőm.
- Nem, még nem - válaszolja, miközben a kétéves Csengét beleülteti a hintába.
A szőkésbarna kislány, nagy komolyan ül kertésznadrágjában, kicsit fiús, de nagyon aranyos csöppség. Megilletődve nézi Ankát, ahogy száll a levegőben.
- Beírattam a bölcsődébe a kislányt.
- Miért? - kérdi barátnőm.
- Hogy tanuljon meg beszélni. Mindent csinál, de nem beszél.
- És a faluból hozod be a városi bölcsődébe?
- Igen, majd később beköltözök, nemsokára lesz állásom. Az apjával elváltunk egy éve - magyarázza - most anyáméknál lakunk. Csak hétvégén itt vagyok a gyerekkel.
- A volt férjednél? Ilyen jó a kapcsolatotok? - csodálkozik barátnőm.
- Dehogy! A nővéremnél. Ő az a piros nadrágban a padon - mutat rá.
Itt a gyönyörű kislányuk és mégis elválnak. Sosem fogom ezt megérteni. Legalább még egy ideig próbálkozhattak volna a kapcsolatuk megmentésén. A gyereknek fontos az apa. De lehet, hogy csak naiv vagyok. Én szeretném, hogy ha majd lesz saját gyerkőcöm, akkor az apja mellette legyen. Mert nem adtam még fel. Csak elnapoltam. Nem szeretnék azon agyalni folyton, hogy vajon összejön-e valaha. Egyszerűen nem akarok ezen rágódni. Nem tesz jót semminek. A kapcsolatunknak végképp nem.
Ránézek Lencsikére, ahogy szundít a babahordozóban. Barna, pihés haja nedvesen csillog a tarkóján, meleg van. Érdekes, hogy sokkal közelebb érzem őt magamhoz, mint Ankát, pedig mindkettőt szeretem. Talán mert a kicsinél ott voltam egy hétig, miután a barátnőm hazajött vele a szülészetről. Anka viszont már majdnem négy hónapos volt, amikor először láttam. Esténként én altatom el Lencsikét. Szoptatás után felveszem és mellkasomra fektetem. Puha és gömbölyű vagyok én is mindenütt. Igazi ősasszony, ahogy mondja a párom. Kellemes rajtam a pihenés. A csípőm is széles, tökéletesen alkalmas vagyok fizikailag az anyaságra. De valahogy mégsem jön össze. PCOS-m van. Sokcisztás petefészek... Ha nem szedek gyógyszer meg sem jön havonta, amit oly sokan szidnak, de mégis csak az életet adja... Már négy éve nem szedek semmit... És semmi. De tavaly, miután Ankával aludtam pár napig megjött. Egyszer, aztán három hónapra rá megint egyszer. Azóta megint semmi. Igazából tartok egy kicsit a babáktól. Anka az első, akitől nem félek, hanem úgy tudtam vele foglalkozni ahogy egy átlagos nő. A pelenkázástól rettegtem csak eddig. De attól nagyon. Ám Lencsikével már azon is túl vagyunk. Tudom, hogy le kell küzdenem a félelmeimet. Ez volt az utolsó... Talán, ha a fejemben helyreállnak a dolgok minden rendben lesz. lehet, hogy én generálom magamnak ezeket az akadályokat. Úgy érzem, hogy Lencsi segít nekem ebben. Olyan jó baba. Csak eszik és alszik. No meg mosolyog rám azokkal a nagy, kék szemeivel! Úgy szeretem. Ma este megint éneklek majd neki. Egészen kifinomult a zenei ízlése. Barbie-s rajzfilmdalokat szoktam neki énekelni és musical-eket. Az Operaház fantomja a kedvence. Barátnőm azt mondta, hogy én tudom a legjobban megnyugtatni őt. Ennek nagyon örülök. Mert kölcsönös a megnyugtatás. Csak halkan éneklek neki miközben lassút táncolok vele a szoba közepén. Semmiért sem adnám oda ezeket a boldog perceket...
Telefon csörgése riaszt fel a merengésből. A tüsi hajút keresik. Látom, ahogy zavarba jön és félrehúzódik, hogy senki se lássa. Közben a barátnőm is ellenőrzi a kislányait. Szemem a tüsisre néz, látom, hogy éppen szerelmes. Lassan indulunk haza. Bepakoljuk a gyerkőcöket a biciklire és eltekerünk. Útközben barátnőm megszólal:
- Milyen kár, hogy elváltak.
- Új pasija van - jegyzem meg.
- Honnan tudod? - lepődik meg.
- Egyszerű, pont úgy telefonált, mint aki szerelmes. Csak vigyorgott. Mesélte, hogy mit főzött. Sajnálta, hogy nem lett kész a kocsi, és elmondta, hogy Sanyi délutános és hasonlók. Ráadásul úgy turbékolt...
- Mindent észreveszel?
- Mindent megfigyelek - válaszolom.
- Hiába, az írói vénád - mondja barátnőm.
Lassan tekerünk haza. Jön az esti etetés, fürdetés, altatás. Anka etetése ma rám vár. Utána Lencsike altatása... Úgy szeretem ezeket az időszakokat... Bárcsak már...
Ha hazamegyek, az itthoniak majd azt kérdezik:
- És kibabáztad magad?
Milyen buták! Azt hiszik, hogy az ilyesmivel be lehet telni? Lehet, hogy régen úgy volt. De ma már nem. A vágy egyre erősebb... Talán nemsokára...