Tara Scott

Tigriskaland

Akik ismernek minket, tudják, hogy nagyon szeretjük az állatokat. Három kutyával, és hat cicával élünk együtt. Egy cicát fogadtunk be, úgy tíz-tizenegy éve, velünk van egy tíz-, és három hatéves kölyke. Egy pár hetes kölyköt pedig két éve, december ötödikén este az autónk alól hoztam be, a mínusz öt fokból.

    Ennyi állattal együtt élni is már egy kaland, mégis életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt - mármint az állatok terén -, mikor egy pár napos tigrist tarthattam a tenyeremen. Gondolom, most valakiben felmerül, hogy talán az alvó anyja mellől loptam el. Na, ennyire azért sosem lennék bátor, még jóval kisebb állattal sem. Nem. Ezer kilométereket sem kellett utaznom érte. Mindössze, ötven kilométerre távolodtunk el városunktól.

    A lányaink még kicsik voltak, s minden évszakban ellátogattunk egy-egy hétvégén Jászberénybe, az állatkertbe. Így folyamatában figyelemmel tudtuk kísérni, az állatkölykök fejlődését. Vittünk magunkkal zöldségféléket, főleg sárgarépát, gyümölcsöket, vagyis amit az állatoknak nyugodt szívvel odaadhattunk. Az egész családnak élményt jelentett, az ott eltöltött idő. Egyszer selyemmajmok születtek tavasszal, és az egyik olyan pici volt, hogy kifért a rácson, és rendszerint meg is tette, nem kis vidámságot teremtve maga körül. Ezen felül az állatkert környezete, egész területe nagyon szép, játszótérrel, étkezési lehetőséggel. Akkor is tavasz volt, már félig bejártuk szokott útvonalunkat, közben ebédeltünk, a gyerekek hintáztak kicsit, mi pedig egy padon megbeszéltük azokat a dolgokat, ami hét közben, idő hiányában elmaradt. Aztán tovább indultunk.

    Megálltunk, a nagymacskák ketrecénél. A gondozójuk éppen takarította az egyik üres helyet. A gyerekek kérdezgették, s lassan belefolytunk mi is a beszélgetésbe. Hamar kiderült a számára, hogy egy állatszerető család komolyan érdeklődik a napi teendői iránt, s a beszélgetés során arra is fény derült, hogy az öccse ugyanabban a mezőgazdasági szakközépiskolában végzett, ahol én. Észrevettem, hogy az egyik tigris farka itt-ott, rászáradt vértől foltos. Mikor rákérdeztem, hogy talán megsérült-e valahogy, nevetve mondta, hogy pár napja kicsinye született. Olyan szeretettel beszélt róla, hogy éreztem, ő azért van itt, mert itt akart lenni, az állatok közelében. Végül magával hívott minket. Megkerültük a kis épületet, és beléptünk a tigrisek házába.

Az anya ki volt zárva, hogy a kicsi pihenni tudjon, csak időnként etetni engedték hozzá. A gondozó odament az aprósághoz, az felemelte a fejét, a szeme még nem nyílt ki, csak a szagra, és zajra reagált. Olyan óvatosan, mintha attól félne, hogy elrepül, felvette a csöpp kis állatot, odahozta, és én nem akartam elhinni a mozdulatot: Felém nyújtotta. Én egymás mellé téve a tenyeremet, kinyújtottam, s ő ráfektette. Akkora élmény volt, hogy elérzékenyültem. Nem lehet elmondani az érzést. Az anyjához képest olyan apró, olyan törékeny volt, hogy szinte képtelenségnek tűnt őt látva, hogy egyszer hatalmas, félelmetes állat lesz belőle. Felemelte a fejét újra, s bár a szemem könnyes lett, elnevettem magam, mert rám fújt. A nyaka olyan gyenge volt még, hogy a feje ide-oda ingadozott rajta, majd elfáradt, és a tenyeremre fektette. A bundája hasonlított a házimacskákéhoz, csak míg a cicáké simogatva a testükhöz simul, az övé tömöttebb volt, és miután a kezem elhaladt, újra merőlegesen állt a testéhez képest. Erősebb, vastagabb szálakból állt, mégis selymes volt. Aztán valamiféle nyávogó hangot adott ki, de már benne volt, a nagymacska zönge. Egyáltalán nem hasonlított a kiscicák hangjára. Fenyegető hajlítások voltak benne, amitől mindannyian nevettünk, de halkan, nehogy megijedjen. A csukott szemeivel, olyan védtelen volt. Adtam egy puszit a fejére, s halkan odasúgtam neki:

- Nőj nagyra!

Óvatosan visszaadtam a gondozójuknak, s ő nagyon vigyázva rá, visszatette a helyére. Mocorgott egy picit, aztán elcsendesedett. Még beszélgettünk kis ideig, majd nagyon megköszönve az élményt tovább indultunk. Amikor természetfilmet nézek a televízióban, és tigriseket látok, mindig felidézem az érzést, ahogy a tenyeremen feküdt. De nem ott érzem. A szívemben, amit maga után hagyott. Mindenkinek ismerni kellene az érintésüket. Talán jobban tudnánk értékelni a jelenlétüket a földön, mert ész nélkül pusztítunk mindent, csak amikor a kihalás szélére kerül egy-egy faj, akkor kezdünk kapkodni. Pedig minden egyes elvesztett állatfajjal szegényebbek leszünk.

Mikor fogjuk fel? Amikor már késő lesz?