Az üzlet, az üzlet.

Csendben mentek egymás mellet. Már messziről lerítt róluk, hogy veszekedtek. A férfi megtorpant.

 – Most mi van? Nem jössz? – kérdezte az asszony, és a táskájában kotorászott.

– Az anyád! Megint az anyád! – dohogta a férfi, és idegesen cigarettára gyújtott.

– Ne bántsd a mamát! Ő se bánt téged! – mondta az asszony, és elindult a járdán. Férje, csendben követte. A stadion mellett jártak. A férfi felnézett a jól ismert lelátóra. Odabentről hangfoszlányokat hozott feléjük a szél. – Edzés van. – mondta az ember csak úgy, magának.

– Gyerünk, vár a mama! – fordult hátra az asszony, és sietve intett urának. Az megint megtorpant. – Most mi van megint? – kérdezte türelmetlenül a feleség.

– Bemegyünk? – kérdezte a férfi bátortalanul.

– Hová? – nézett rá a nő, mintha nem tudná, hogy hová.

– Edzés van. – bökött ujjával az ember a pálya felé.

– És? – szaladt fel az asszony szemöldöke a homlokára.

– Itt edz a Császár! – suttogta áhítattal a férfi, és szemeit az ég felé emelte.

– Kicsoda? A Ferencz Jóska? – kérdezte a nő tettetett csodálkozással.

- Jaj, de dilettáns vagy! – dohogta a férfi – Itt edz a Pudva kettő. – tette még hozzá, és tétován ácsingózott a kapu előtt.

– Az meg ki a fene? – cukkolta őt tovább a nő. Imádta idegelni a párját. Tudta ő, persze, hogy tudta, kicsoda az a Pudva, vagy „hogyishíják”! De szerette, istentelenül szerette, amikor az ő ura pukkadozik.

– Na, bemegyünk? – hallotta megint a férfi hangját.

– Nincs is mérkőzés! – mondta flegmán az asszony, és tovább indult a villamos megálló felé.

– Állj már meg, Margit! – kiáltott utána a férje. - Csak látni szeretném az edzést.

– Én meg utálom az edzést! – így az asszony. – Sőt! Továbbmegyek! Én a meccset is utálom! – tette még hozzá, és nyomatékosítva a dolgot, dobbantott egyet körömcipős lábával.

– Na, anyukám! – vált könyörgőre a férfi hangja. – Csak egy félórácskát?

– És a mama? Tudod jól, hogy vár a mama! – mondta határozottan az asszony, de nem lépett tovább, mert tudta, hogy engedni fog.

– Rendben! Ha most bemegyünk félórára, - hadarta egy szuszra a férfi – akkor anyádnál leszünk két órát.

– Hármat! – mondta határozottan az asszony.

– Az, sok! – mondta a férfi.

– Akkor nincs edzés. – felelte könyörtelenül a feleség, és továbbindult.

– Jó, jó, jó! – egyezett bele az ember, és máris besietett a kapun. Az asszony lassan követte.

- Három óra! Ugye? – kérdezte.

A férfi nem szólt. Odabent két kapuztak a játékosok. Az edző melegítőben, szájában síppal kísérte a játékot.

– Ott van! Látod? – mutatott a férfi az egyik játékosra.

– Kicsoda? – kérdezte a felesége.

– A Császár! – mondta a férfi olyan áhítattal, mint a japánok, amikor uralkodójukat emlegetik.

– Nekem ugyanolyan csámpás, mint a többi! – rántotta meg vállait az asszony.

A férje egyből lepisszegte. – Pszt! Ilyet ne mondj! Ő a legjobb! – még jó tíz percig folyt az edzés, aztán a játékosok lassan a kijáró felé szállingóztak. A férfi finom mozdulattal, könyökével lökte meg a feleségét.

– Nézd! Itt a Mágus!

– Kicsoda? A Merlini? – nézett körül izgatottan az asszony, mert nagyon szerette a bűvészeket. Mindig tátott szájjal nézte a különböző trükköket, és egyszerűen nem tudta elképzelni, „hogyan csinálják azokat”.

– Milyen Merlini, te szerencsétlen? – hördült fel a férfi, mint akit szíven lőttek. – Patyi bácsi, a Ciklámenek edzője, ő a Mágus! Ott van, nézd! 

Patyi bácsi a pálya szélén ácsingózott. Amikor a császár elhaladt mellette, akkor valamit odaszólt neki. Pudva kettő visszaszólt, majd a kapu mögé szaladt. Sietve bújt bele melegítőjébe.

– Gyere csak, szívem! – mondta a férfi. Belekarolt asszonyába, és maga után húzta.

– Mi van? Hova viszel? – kérdezte ijedten az asszony, de hagyta, hogy a párja vezesse.

– Itt valami készül! – hadarta a férfi. Kis idő múlva nem messze álltak a Mágustól és a Császártól.

– Na fiam, megfogtad az Isten lábát! – mondta a Mester a játékosnak. – A kőbányai Ciklámen Flaska érdeklődik irántad! Jó lóvé, nagy pénz!

– Mit kell csinálni, Guszti bácsi? – kérdezte a játékos, és kiköpött a földre.

– Mit kellene, édes fiam? Focizni kell.

– Mikor? – kérdezte a Császár, és leült a padra. Sok volt az egy órás edzés.

– Hogyhogy mikor? – csodálkozott a Mágus. - Minden hét végén édes fiam! Amikor mérkőzés van.

– Esőben is? – kérdezte ijedten a csodacsatár.

- Persze! Esőben, sárban, napsütésben.

– Huhú, Guszti bácsi, huhú! – csóválta a fejét, Pudva kettő. – Az, nagyon „megdrágíja”!

– A lóvé nem számít drága fiam! Van pénz, van lóvé! Fizetés, meccspénz, prémcsi, lakás, kocsi, nyaraló! – hadarta egy szuszra a Mágus, és átölelte a játékos vállát. – Neked fiam, semmi más dolgod nincs, mint bombagólokat lőni. Aztán mehetsz a kasszához.

– Huhú, Guszti bácsi, huhú! – huhogta megint a Császár. – Gólt kell rúgni?

– Lőttél már gólt édes fiam, nem? – kérdezte a Mágus.

– Persze. – bólogatott a Császár. – Lőttem. Tavasszal lesz öt éve. De az nagyon szép volt…

- Csak nem azt akarod ezzel mondani, - vágott közbe a Mágus – hogy az óta nem lőttél gólt?

– De. De a kapufát bármikor eltalálom. – felelte büszkén a játékos, és úgy nézett széjjel, mint egy igazi Császár.

– Na fiam! – mondta a mester. – Akkor felejtsd el a kocsit és a nyaralót. Kapsz havi kétszázezret, meg a prémcsit. Aztán ha megy a foci, akkor majd kapod a többit is. Ezt hívják motivációnak.

– Ezt meg ugye tudja, hogy minek hívják, Guszti bácsi? – kérdezte a Császár, és alkarból beintett az edzőnek. – Maradok inkább a Lipótvárosban! Meg van a havi százötven-ezrem, kocsim, prémcsim, lakásom. És nem kell megszakadnom! Na csók, Guszti bácsi, megyek, mert várnak a haverok a krimóban! – ezzel sarkon fordult, és eltűnt a játékos kijáróban. A Mágus zsebre vágta kezeit, és fejét csóválva elindult kifelé a stadionból.

– Na, megyünk? – kérdezte a feleség.

– Láttad ezt anyukám, láttad? – kérdezte az ura lelkesen, földbegyökerezett lábakkal.

– Mit? – kérdezte az asszony.

– Ezt, ezt a csodálatos embert?

– Kit? – kérdezte csodálkozva az asszony.

- A Császárt! – mondta a férfi, ha lehet, még nagyobb áhítattal, mint eddig. – Ezt hívom én, drága életem, Lipótszívnek!

– Milyen szívnek? Te tiszta hülye vagy? Hát nem láttad, nem hallottad? – kérdezte értetlenül a nő. – Ez egy lusta disznó! Még focizni is lusta! Még hogy Lipótszív!

– Nem! Tévedsz! Ő Pudva kettő, a Császár! – mondta a férj határozottan, és elindult a villamos megálló felé. Csendben mentek egy darabig.

– Nemsokára kezdődik a világbajnokság. – mondta a férfi az orra alatt.

– És? – kérdezte a nő.

- Szeretném nézni. – sóhajtotta az ember. – Kedvesem. – tette még hozzá, és belekarolt a feleségébe.

– Ha anyuka nálunk lehet. – mondta a feltételt az asszony.

– Meddig? – kérdezte a férfi, de sejtette a választ.

 – Amíg tart a VB. – felelte a nő.

Tovább bandukoltak, a férfi magában gondolkozott. Hirtelen szólalt meg. Hangosan, indulatosan, mintha ezzel akarná befolyásolni asszonyát.

– Akkor az enyém a belső szoba, és a hűtő baloldala, a sörnek.

– Ha anyuka nálunk lehet. – mondta csendesen az asszony. – És ha Jucika is néha feljöhet. – tette még hozzá.

- Az a dög? – kérdezte elkeseredetten a férfi, mert nagyon utálta felesége barátnőjét.

– Az. – bólintott a nő.

– Ez zsarolás! – suttogta maga elé a férfi.

– Nem fiacskám, ez üzlet. – mondta a nő határozottan.

Némán mentek egy darabig.

- Mit bánom én! Csinálj, amit akarsz! – sóhajtotta a férfi, és lelki szemeivel hatalmas mérkőzések, nagy góljait látta.

– Ez most komoly? – kérdezte a nő, és a férjére nézett, vajon komolyan beszél-e?

- Aha! – dünnyögte az, és visszafordult az imádott pálya felé. A szentély már beleveszett a kora esti alkonyatba, csak a stadion előtti zászlók integettek a szélben.

– Szeretlek! – bújt hozzá az asszony.

A férfi átölelte, megcsókolta. – Én is szeretlek szívem! – súgta kedvese fülébe, és a szemerkélő esőben, kéz a kézben igyekeztek anyukához.