Mit remélsz, mit remélsz, mit remélsz?
Mondd az életedtől mégis mit remélsz?
Talán mindent, talán semmit, de ha győz a józan ész,
többre mész, és nem lesz oly nehéz.

Út a kerekesszékhez

Éjszaka újra förtelmesen fájt a lábam, csak az injekció segített. Reggelig csillapodott, de a fülembe csengett Cs. doktor mondata. Egy belső hang azt súgta, hogy Cs. doktor segíteni akart ezzel a mondattal. Hittem neki, és magamban eldöntöttem a jövőmet is befolyásoló lépést. Jött a nagyvizit és ismét erősödtek a fájdalmaim. M főorvos vizitelt. Sokáig nézte a lábam, indult volna kifele mikor megszólítottam.

-         Főorvos úr van ennek értelme? – kérdeztem.

-         Mire gondol?

-         Főorvos úr! Most a két ujjamat vágták le, a harmadik ujjam feketedik….   Holnap azt is levágja, majd a fél lábfejem, utána az alsó lábszárban az egész  lábfejemet, majd a fertőzés terjedésétől függően az egész lábamat?

 -         Ez is az egyik lehetőség, de nekem, mint orvosnak mindent lehetőséget meg kell próbálnom – mondta a főorvos.

-         Kérem főorvos úr, ne húzzuk az időt. Vágja le a bal lábam térd alatt, talán még nem késő. Úgyis az lesz a végállomás, csak idő kérdése. – mondtam neki elcsukló hangon.

-         Amputációt kér? – nézett rám, tágra nyílt szemekkel.

-         Igen, és a döntésem véglegesnek tűnik.

-         Gondolja át még egyszer, de tudomásul veszem az előbb mondottakat. Hamarosan ismét meglátogatom.  – mondta M. főorvos.

A szobában néma csend lett. Nővér, orvos mindenki rám nézett. M főorvos lehajtott fejjel távozott a szobából, a nővértől megtudtam, hogy az osztályvezető főorvoshoz sietett. Sokat időzött nála, konzultálhattak. Egy jó óra múlva ismét kerestek, de már ketten. Az oszályvezető főorvos és M. főorvos nézte hosszan ismét a lábamat.

-         Németh úr! M. főorvos elmondta nekem a majdnem végleges döntését. Ez itt nagyon szokatlan, de megértem. Kérem, mondja ki a végső szót, bármi legyen is az. A miértjét nem kell magyarázni, mert a beteg dönt – mondta P-Sz. J. osztályvezető főorvos.

-         Főorvos úr! Kérem amputálják a bal lábamat, ha lehetséges térd alatt! A döntésem immáron végleges – válaszoltam a kérdésre.

P.-Sz. J. bólintott és a két orvos elhagyta a kórtermet. Hamarosan a nővér jött és vért vett, lázat mért. Délután kiderült, hogy kálium hiányom van és enyhe vérszegénységben szenvedek. Infúziót kaptam és kálium tablettát. A műtét emiatt váratott magára. Közben ismét költöztem. Egy kétágyas szobába kerültem, de a szobatársam másnap ment haza. Egyedül maradtam a szobában levő televízióval és a gondolataimmal. Rossz volt egyedül. Szerencsére délutánra látogatókat vártam, hozattam egy zsebrádiót. Sikerült behívni a külvilágot és elterelni a sötét gondolatokat. Gödörben voltam. Szerencsére ura voltam a helyzetnek, mert éreztem, hogy lefele megyek a lejtőn és mindenáron meg akartam állni. "A lejtőn csak térdre ereszkedve lehet megállni" - jutott eszembe a híres mondás. A rádió és a délutáni látogatók, no meg a kedvenc nővérem segített. Este már éreztem, hogy megálltam a lejtőn. Titokban  úgy tervezgettem, mintha már egyik lábam sem lenne meg. Sajnos ez nemsokára valóság lett.

Szerda volt. Az ebédből alig ettem valamit. Nem az étvágyammal volt baj, hanem a torkommal, a gyomortükrözés miatt. Ebéd után jött a nővérke és közölte, hogy jók a leleteim este és holnap reggel ne egyek. Ez azt jelentette, hogy másnap megoperálnak. Holnap délutánra a bal alsó végtagom is a kukába kerül. Nem féltem -  sőt. Már csak arra a pillanatra tudtam gondolni, amikor megszabadulok a fájdalmaktól. Másnap délutánra ez is eljött.

A műtét a szokásos mederben zajlott. Ébredés után az ápoló úr már várt az ágyam mellett, teát és fájdalomcsillapítót hozott. Érdekes módon most is körül voltam véve műszerrel. Az ápoló úrtól megtudtam, hogy a műtétet R. A. doktor végezte. Mint mondta minden komplikáció nélkül. Így R. A. doktor már a harmadik beavatkozást végezte rajtam. A sok műszerről csak annyit jegyzett meg, hogy semmi szükség rájuk, de a doktorok így döntöttek akkor had maradjon. Az operáló sebész is meglátogatott, a kötést nézte és bólogatva helyeselt. Este átkötötték a sebet és a nővérke elmondása szerint szép volt a seb. A másik lábamat operáló K. doktor este kivette a jobb lábamból a varratokat.  Kötés nélkül hagyta. .Nyugodt voltam, de a biztonság okáért este kértem fájdalomcsillapítót. Nyugodtan aludtam, a seb jelezte, hogy van, de nem fájt.

Egy rövid időre kitakarva hagytam a lábaim és számolni kezdtem. Egy fél láb és még egy. Ezt ha lefordítjuk a matematika nyelvére ez azt jelenti, hogy fél meg fél az egy egész., de itt nem a matematika, hanem a biológia nyelvén beszélünk. Fél láb meg fél az két fél láb és nem egy egész. Milyen ravasz ez a tudomány.

A következő nap az „ágybamosakodással” kezdődött, majd nagyvizit. Október 20.-át írtunk. pontosan hat hete, vagyis negyvenkét napja voltam a kecskeméti kórházban. Az osztályvezető  főorvos jelezte, hogy két nap múlva, azaz 22-én hazamehetek. Alig volt vége a nagyvizitnek förtelmes hasmenés kapott el, és kitartott este, másnap. A nővér adott hasfogót többször is, így ritkultak a „rohamok”, de nagyon féltem hogy nem engednek haza. Eljött 22-e. Sz. főorvos tíz órakor hozta a zárójelentést, majd mielőbbi gyógyulást kívánt. Megjött a feleségem a barátommal, aki a hazaszállítást vállalta. Pillanatok alatt összepakoltunk, és egy tolókocsiba ültettek, a nővéreknek búcsút intettem és irány a parkolóba várakozó autó. Egy pillanatra megállítottam a kerekesszéket, körülnéztem, majd így szóltam a székhez: „Köszönök mindent cimbora. Mostantól valamelyik ikertestvéred lesz a nélkülözhetetlen társam.”

2014. október 22.-én 13.órakor megálltunk a barátom autójával Bodakúton a tanya udvarán. Hazaértem.

/befejező rész kövezkezik/