A vidámság és a jókedv

pedig a legerősebb fegyver

a betegségek ellen.

A sebészek nem adják fel

Az általános sebészet a kórház harmadik emeletén van. A női részleg a folyosó középen levő recepciótól jobbra, a férfi balra. A sebészet mindig helyhiánnyal küszködik, ezért is van a gyors, műtét utáni hazaküldés ezen az osztályon. Így kerültünk öt társammal együtt a női osztály legtávolabbi kórtermébe, a folyosó végére. A költözés után vártam az ilyekor szokásos ápolónő megjelenését, ám helyette egy jó száznyolcvan magas, szakállas fiatalember jött, akinek a nyakában nem lógott sztetoszkóp, rögtön sejtettem, hogy nem orvos. A megérzésem jó volt, mert a bemutatkozásnál elmondta, hogy ő a fiú nővérke, és szólítsam ápolónak. Vért vett, lázat mért, adott két injekciót, majd távozott. Később jó barátságba kerültünk. Az injekciót ügyesen adta, sok nővér a nyomába sem léphetett. Délután meglátogatott R. A. doktor, aki a jobb lábam két ujját is operálta, és P-Sz. J. osztályvezető főorvos, és bal lábamat hosszasan nézték. Mégis megmenekül? – reménykedtem magamban. Másnap nagyvizit után jött értem egy betegszállító, aki P.-Sz. – J főorvos rendelőjébe vitt. A főorvos közelről vizsgálta a lábamat, bokánál megemelte, látszott, hogy a szagára kíváncsi. Visszaült az asztalához, a gumikesztyűt a többi orvosi szeméthez dobta, majd csak ennyit mondott:

-         Várunk! Két nap múlva jöjjön vissza. Elképzelhető, hogy beszárad.

Két nap múlva újra megnézte, hosszan gondolkodott, majd friss kötést tetetett rá és visszaküldött a kórterembe. Látszott, hogy nem erre várt. Nagyon hallgatott, és ez gyanús volt. Az ujjamnak egész más szaga volt, mint két napja, és ez nem jót jelentett.

Hétfőn jelezték, hogy se vacsorát, se reggelit nem kapok. Reggel hozták a szokásos papírt, elolvasás nélkül aláírtam és vártam a műtőslegény. „Ma vége a bal lábamnak is” – gondoltan és egy kicsit elkenődtem. Titokban még egy-két könnyem is kijött. „Hogyan lesz ezután láb nélkül? Hogyan megyek a könyvtárba, a gimibe? Mi lesz kedvenc sírjaimmal az öregtemetőben? Elveszik minden, amibe belekezdtem?” Nem bírtam tovább, a párnába temettem az arcomat és sírva fakadtam. Mozgást hallottam és gyorsan abbahagytam, hogy ne lássák gyengeségemet. Szerencsére az ápoló fiú jött, észrevett mindent, de elnézett az esemény mellett. A „bátorító” tablettát hozta. Egy idő után a műtősfiú jelent meg az ajtóban. Gyorsan „műtétképessé” tettem magam, majd „mehetünk” szóval jeleztem, hogy indulhatunk a szike alá.

A műtő előtt várni kellett egy-két percet. A fejem jobbra-balra fordítva megállapítottam, hogy a kórházban az egyhangúság uralkodik. A színek, az épület elemei, a ruhák – minden egyforma. Nyílt a műtő ajtaja és betoltak a sebészek birodalmába. Ismét R. A. doktor volt a sebész. Csak rám nézett és biccentett a fejével, közben az altató orvos beadta a megfelelő mennyiséget. Sötétét lett.

A harmadik emeleti folyosó végén levő kórteremben ébredtem. Azonnal a paplanhoz nyúltam és a bal lábamra voltam kíváncsi. Nem hittem a szememnek, megvolt a lábam, csak a lábfejemen volt kötés. Néhány pillanat múlva érkezett R. A. doktor és látta a zavaromat.

-         Rosszul van Németh úr – kérdezte.

-         Nem…nem…, de megvan a lábam – dadogtam.

-         Persze, hogy megvan, csak a két fertőzött ujját távolítottuk el. A lába nem szerepelt a műtéti tervben sem, csak az ujjai. Nem olvasta el a papírt, amit aláírt?

-         Nem – mondtam kicsit szégyenkezve, de örömmel.

-         Legközelebb tessék elolvasni, amit aláír, mert bármi előfordulhat – mondta, majd könnyed mosollyal távozott.

Újra megnéztem a lábam, megvolt, de mégsem tudtam örülni, valami rossz érzés keringett bennem. Hamarosan a megérzésem igazolódott, ugyanis a frissen operált rész elkezdett előbb zsibbadni, majd apró szúró fájások jelentkeztek. Csengettem a nővérnek. Az ápoló fiú jött, és kérésemre fájdalomcsillapítót adott. A fekete felhők szép lassan gyülekeztek, majd éjszaka kitört a vihar.

A fájdalomcsillapító nem nagyon hatott, ezért az ápoló fiútól kértem injekciót. Neki volt valami titkos receptje, kértem belőle. Mint mondta nem titkos, csak a többiek nem alkalmazták, mert több injekcióból kell keverni, és macerás. Hatott is úgy éjfélig, de akkor újra elkezdett fájni a friss seb. Kértem az éjszakás nővért, hogy adjon valamit, de megtagadta, mondván már sok fájdalomcsillapítót kaptam. Legalább két órán át olyan fájdalmaim voltak, hogy már az ájulás kerülgetett. Ekkor jött a mentő ötlet, és hangosan jajgatni kezdtem, mire odajött az ügyeletes orvos. Rögtön azt kérdezte, hogy mikor kaptam fájdalomcsillapítót. Egy perc sem telt el és hozták az injekciót, és reggelig nyugodtan aludtam. A reggeli nagyvizit előtt átkötötték a sebemet, kiderült, hogy a tegnapi műtét után a vérzés csak most állt el teljesen.. A nagyviziten az osztályvezető főorvos félre hívta R. A. doktort és valamit nagyon magyarázott neki. Ez a nap nyugalommal telt, másnap reggelig. A lábam lüktetett, de bírtam.

Hétvége volt és Cs. főorvos volt az ügyeletes. Vasárnap a nővér jelezte, hogy mindenki bontsa ki a kötését, mert az ügyeletes orvos, vizitet tart. Hozzám is odaért és ledöbbentem a szavain:

-         Nem jó ez a láb! Nagyon nem jó! – monda sokat sejtetően

Cs. főorvosnak kunszentmiklósi gyökerei vannak. Személyesen sosem beszéltem vele, de a városhoz való kötődése egy kis pluszt adott a véleményének. Átszaladt az agyamon, hogy itt valami mégsem passzol. „Ha annyira reménytelen volna a helyzet, akkor az osztályvezető főorvos nem szólt volna bele” – bíztattam magamat. De rossz érzéseim voltak, amelyek hamarosan igazolódtak is. Naponta többször vettek vért, kaptam a vérhígítót és az inzulint. A vércukor szintjét sikerült stabilizálni. Elláttak injekciós tűvel, cukormérővel, de az inzulint továbbra is a nővérek adták be. Itt is kialakult a egy „szobaparlament”, a doktorok és a nővérek nagy bánatára. Nem egyszer szólt a nővér éjfél körül, hogy „zárják be az ülést a mai napra, mert a többiek nem tudnak aludni”.

 " Áh! A diktatúra betette a lábát a kórterembe a bögyös nővérke személyében. Holnaptól sztrájkolok. De azt se lehet, mert nincs szakszervezet. Így jártam" - morfondíroztam magamban, majd szép csendben elaludtam.

/Folytatása következik/