" És most minden orvos arcán

Ki szeretettel fogja meg kezem.

Az ő arcát s az örök Orvos arcát

Felismerem.”

”Kap egy kis altatót”

Korán keltett a nővér. Előbb vérvétel, majd lázmérés, ezt mosdás követte. „Ágybamosdás” – nevezhetném így is. Fél lavór víz, szappan, szivacs, törülköző, és egy kis pucérkodás, mert „angyalbandit” is illett megmosni. Sőt, ha nem ment egyedül a nővérke még segített is. A reggeli politikai vitafórumot előbb egyszemélyes kisvizit, majd a nagyvizit követte. Ekkor vették le először a kötést a lábamról. Mikor megláttam a műtét eredményét nem kapott el a röhögés. Két újam bánta, de a harmadik is elég sötét volt. Ránéztem, majd a főorvosra és a szemében láttam a választ. „Ennek fűrész lesz a vége”- gondoltam. A nővérben bíztam, ő majd elmondja, hogy mi a harci helyzet. Jött a nővér és érdeklődtem a jövőt illetően. „ Nem vagyok orvos, de állíthatom, hogy nem jók az esélyei. Úgy gondolom, hogy a jobb lába meg fogja bánni, de a bal is veszélyben van. Bocsánat az őszinteségért!”. A nővér otthagyott a gondolataimmal.

Új helyzet állt elő, és érdekes módon pillanatok alatt átálltam – egyelőre gondolatban – a várható új életformára. Nem voltam elkenődve, szembe néztem a várható nehéz jövővel. Fáradt voltam és szép lassan ismét álomba merültem. Ilyen csendben telt a következő két nap is. Később kiderült, vihar készült, azt jelezte ez a csend.

Szerdán a folyosón „M” főorvos kimért léptei jelentették a változatosságot. Délelőtt tíz óra lehetett. Egyenesen az ágyamhoz sietett.

-           A tegnapi érfestés eredményét megkaptuk, és sajnos igazolódott a feltételezésünk .A jobb lába olyan mértékben fertőződött, hogy csak amputációval szüntethető meg ez az állapot, és a fertőzés tovább terjedése. Különben életveszélybe is kerülhet. Kérem az engedélyét a műtét elvégzéséhez..

-         Felhívom a feleségem és megadom a választ.

-         Jó, de siessen, mert az idő szorít. A fertőzés halad a térd felé. Minden perc drága.

Távozóban még hátranézett, de az arcán nem láttam semmit, amiből a jövőmet illetően bármit is kihámozhattam volna. Előbb azt hittem, hogy csak egy szívtelen sebész, aki csak a testrészek csonkolásához ért, pedig nagyon is nagy szíve volt, csak ez nem látszott az arcán. M doktornak póker arca volt. Magas, kimért léptű, szálfaegyenes, igazi magyar ember. A betegekkel udvarias és korrekt, a kórház egyik legkiválóbb orvosa. Konkrét sebészeti dolgom sosem volt vele, mégse ment el mellettem köszönés nélkül sosem. Ilyen volt M doktor. Ebéd után újra keresett, hogy mit sikerült intéznem a feleségemmel.

-         Vállalom a műtétet. – mondtam neki.

-         Köszönöm a gyors intézkedést. Ma már ne vacsorázzon, holnap ne reggelizzen.

Ha minden a tervek szerint alakul holnap megműtjük a lábát. Most pedig pihenjen. Kemény idők jönnek – mondta halkan, majd elsietett.

Megnyugvással vettem tudomásul a szükségest és megmásíthatatlant. Nem volt bennem sem félelem, sem szorongás. Nyugodtan vártam a holnapi napot, amelyről tudtam, hogy életem egyik legfontosabb dátumaként íródik be élettörténetembe. Nyugodtan telt az éjszaka, a nővérke korán ébresztett.

-        Jó reggelt Zoltán! Veszek egy kis vért. Láttam a műtéti kiírást. Az első helyen  a műtétek sorában. K doktor végzi a műtétet. Nagyon jó sebész, jó kezekbe került. M doktor egész éjjel operált. Pihennie kell.

Kicsit csalódtam, de hallottam K doktorról, és csak jókat. Így megnyugodtam. Reggeli után jött a műtőslegény, már nem kellett mondani a teendőket. Indultunk ágyastól a műtő felé. Ismét az aneszteziológus hangját hallottam: „kap egy kis altatót”, majd mély álomba merültem. Ismeretlen helyen ébredtem. Mindenhol műszer, rajtam vezetékek sokasága.

-         Hol vagyok? – kérdeztem az ágyamnál álló nővért.

-         A megfigyelőben, vagy ahogyan közszájon forog az intenzíven.

Óvatosan felemeltem a paplant. A jobb lábamat térd alatt levágták, és nem ért különös trauma, mert ami fájdalmat az utóbbi időben átéltem annak ez volt az ára. Ha tovább húzom az időt az életemmel játszottam volna. Ez kínálkozott az egyetlen megoldásnak, amely ad még néhány évet. Így meditáltam és közben észre sem vettem, hogy a nővér ott állt tőlem nem messze és figyelte arcom rezdüléseit.

-         Nem is olyan csúnya, ugye? – mondta halkan.

-         Nem, sőt hálás vagyok a doktor úrnak. Megszabadított egy, már kibírhatatlan

fájdalomtól, és minden baj okozójától a csúnya fekete lábfejemtől. Igaz, hogy térdig tett hozzá egy kicsit, de legyen az a grátisz.

A nővér ezen jót mosolygott és távozott. Szinte jókedvre derült, fejét lahajtva mégis elgondolkodhatott ezen a mondaton. Valószínű furcsállotta egy frissen amputált hozzáállását a kialakult, nem egészen reménykeltő helyzethez. Az érdekesség az egész történetben, hogy egy pillanatig sem voltam elkeseredve. Az első ráeszméléstől, hogy mi történt velem szinte természetesnek vettem, hogy ezután így lesz. Lehet, hogy felső akarat az egész? Büntetés, vagy egy újabb próba? Ezt csak a Jóisten tudja, a döntését pedig tudomásul veszem. Nem toporzékolok, nem vitázok a sorssal, csak ráhagyom magam.

/Folytatása következik/