„A testi fogyatékos embereknek olyasmikre kell összpontosítani erejüket, amelyek végrehajtását megmaradt képességeik lehetővé teszik, és nem szabad azon keseregniük, hogy mi az, amit nem tudnak megtenni.”

Mire képes egy bacilus?

Tanulságos történet az enyém. Nagyon tanulságos. Fogadja meg a Kedves Olvasó, amit a sorokban olvas, vagy a sorok között vél felfedezni, hogy minél kevesebb sorstársam legyen. A történet évekkel ezelőtt kezdődött. Magam sem gondoltam néhány éve, hogy egy-két kisebb seb ekkora problémát okozhat. Apró, jól látható jelek, amelyek a szervezetünk figyelmeztetései, hogy „vigyázz ember, mert vihar készül”. Az egészségének romolhatatlanságában biztos egyén pedig mindent figyelmen kívül hagyva halad a maga által kijelölt, és jónak vélt úton. A későbbi súlyos betegségért felelősök pedig ott várakoztak a hasnyálmirigyben és az érfalakon, majd kellő pillanatban lecsaptak.

A „vihar” az idén júniusban tört ki. Előbb a bal lábam, majd a jobb kezdett el fájni. Nem tartottam fontosnak, hogy a témával foglalkozzak, mivel a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mit egy fájós láb. „Majd elmúlik” – gondoltam. Sántikáltam, pihentettem, sántikáltam, pihentettem – és eltelt június. Az igazi változás júliusban következett be. Előbb a bal lábam nagyujjáról jött le a köröm, majd a mellette levő vett fel furcsa formát. „Ez már nem vicc” –gondoltam, és a pálinkás kezelés régi módszerét vettem elő (pálinka, fertőtlenítő helyett). Mint később kiderült óriási hiba volt. Orvoshoz nem mentem..

A bal lábam egyre rosszabb állapotba került, sőt közben a jobb is elkezdett fájni. Orvoshoz továbbra sem mentem, bíztam a csodában, meg a pálinkában. Már a papucsot sem tudtam felhúzni. Azért eszembe jutott, hogy orvoshoz kéne menni. Az egész orvosi beavatkozásnak egy költözködés vetett véget. Augusztus 18-án villámgyorsan elköltöztünk Aranyegyházáról Bodakútra. Nagyon kedvező áron tudtunk venni egy tanyát. Most kezdődött az igazi fekete leves.

Mindkét lábam már a kibírhatatlanságig fájt, feleségem nem teketóriázott, kihívta az orvosi ügyeletet, magam pedig készülődni kezdtem, hiszen tisztában voltam vele, hogy a kórházból egyhamar nem jövök haza. Készülődés közben elájultam, de  az ügyeletes orvos rendbe tett rövid idő alatt. Megmutattam mindkét lábam, és a doktoron látszott, hogy nagy baj van, azonnal mentőt hívott. A mentősnek kimondta a szót, amitől úgy féltem. „GANGRÉNA PEDIS, előrehaladott állapotban, két órán belül mentőt kérek „ – szólt az ügyeletes orvos. (A gangréna bacilus okozta üszkösödési folyamat, amely halált is okozhat )Elkezdődött az a negyvennégy nap, amelyre későbbről visszatekintve nem gondoltam, hogy így alakul. A mentőben az orvos újra megnézte, majd csak ennyit mondott: „ Azt tudja Zoltán, hogy most komoly bajban van, a lábai bánhatják…” Ekkor világosodott meg előttem, .hogy mennyire könnyű tolószékbe kerülni. Elég hozzá egy-két rossz döntés, és a város jövő-menő embere máris az amputáltak táborába találja magát. Nagyon megijedtem.

Rövid időn belül a kecskeméti kórház sürgősségi osztályán találtam magam. A kicsit arrogáns fogadtatás megadta az alaphangot az elkövetkező néhány napra, de aztán ez is változott kommunikációs készségemnek köszönhetően.(Hatan voltunk egy szobában, kettő betegtársamnak akkor vágták le a lábát, mindegyik „magas szinten” politizált, ment a duma rendesen) Nem gondoltam, hogy gyorsan bele dobnak a mély vízbe. Rögtön első nap délben jelezte R. doktor, hogy sem este, sem holnap reggel ne egyek. „No Zoltán, holnap vágnak ki a lábadból valamennyit”- mondta az egyik betegtársam. Ezt támasztotta alá az esti vizit, amikor is három orvos is megnézte a lábaimat, és hallhatóan műtétről beszéltek. Az egyik fiatal orvos rám nézett, néhány másodpercig fürkészte az arcomat, majd kiment. Az ajtóból még visszanézett. Ő volt R doktor, a későbbiek folyamán őt inkább R. A doktornak nevezek, mert lesz még hasonló nevű orvos, de R. A. dokinak főszerep jut a történetbJól aludtam, majd a reggeli nagyvizit következet, amelyre szerintem csak statisztikai okok miatt volt szükség. Reggeli után (nem reggelizhettem) aztán jött az első bevetés. A műtőslegény hozott egy zöld színű fejfedőt, és jelezte, hogy mire visszaér vetkőzzek meztelenre, majd takarjam magam be az ágyon lévő lepedővel. „Akkor irány a műtő” – mondta halkan. Sejtettem, hogy amikor a három papírt aláíratták vele, hogy ez lesz a vége.

Elkezdődött a véget nem érő harc a lábaimért és az életemért. Jó kezekben voltam, de mindenkit ért már baleset..

A műtőben landolt velem az ágy, ahonnan pillanatok múlva a műtőasztalon találtam magam. Egy kedves női hangot hallottam: „Zoltán kap egy kis altatót”, majd egy férfi hang jelezte egy kicsit távolabbról: „R.A. doktor vagyok, én fogom megoperálni a lá…”Eddig hallottam, majd nagy sötétség lett körülöttem – legalábbis ez maradt meg utolsó képként –  többre nem emlékszem.. Ilyen lehet a túlvilág is?

- Jó reggelt! Németh Úr, ébresztő –hallottam a nagy távolságból jövő hangot.

-         Zoltán ébresztő – szólt ismét a kedves női hang, de már egészen közelről.

Lassan kinyitottam a szemem, és egy középkorú, szőke hajú nővér kedves tekintetével

találkozott az alig nyitott szemem.

-         Csókolom nővérke. Visszajöttem?

-         Igen. Túl van a műtéten, most pihenjen. Itt van egy kancsó tea, sok folyadékot kell fogyasztania. Majd jövök.

Intett a kezével és elsietett. Távozása után vetettem néhány pillantást szűk környezetemre. A szobatársak egyesével kézfelemeléssel üdvözöltek. A régi kórtermemben voltam. Felemeltem a paplant, a jobb lábfejemen friss kötés volt. „Csak az ujjaim bánták – egyelőre” – gondoltam, majd félrefordítottam a fejem és elaludtam.

/Folytatás következik/