...törvényes, de etikátlan...

1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról.

„A fogyatékos emberek a társadalom egyenlő méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megillető jogokkal és lehetőségekkel csak jelentős nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni..."

(részlet az esélyegyenlőségi törvényből)

Szépről, jóról, emberségről is írhatnék. De ez a történet nem az a történet. Egy vidéki nagyváros a helyszíne, de a beazonosíthatóság elkerülése végett inkább nem nevezem meg a várost.
Főhősünk, nevezzük Ágnesnak, épnek született, soha nem gondolt bele abba, hogy egy napon megrokkanhat, és érzékelhetően terhére lesz a társadalomnak, olyannyira, hogy az igazságszolgáltatás „bűnként" rója fel neki a fájdalmas tényt, miszerint nem tud járni.
Minden egy tavaszi reggelen kezdődött. Ha kezdetnek lehet nevezni valaminek a végét. Felébredt éppen úgy, mint máskor, de nem mozdultak a lábai. Hosszú kálváriája egy másik történet.
Mint ahogyan a rokkant létének a feldolgozása is. Ízlelgette magában a szót: „nyomorék". Nem lépett át a szégyenen, a sajnálat és tapintat is csak az állapotára emlékeztette. Talán elég lett volna neki a türelem a társadalom részéről. 
De ami történt, arra igazán nem számított.
Masszív pánikbetegsége fejlődött ki. Egy évben ha egyszer hagyta el a lakást, csak akkor, ha az feltétlen szükséges volt. Azon az ominózus napon is egy orvosi vizsgálat tette elkerülhetetlenné a további begubózást. 
A férje vitte autóval, de a bejárattól az autóig sem volt neki olyan egyszerű eljutni. A kedvenc része a történetnek az volt, ha ilyenkor olyan ismerőssel találkozott, aki még egészségesként ismerte, és meglátva állapotát, döbbenten állt, vagy netán égnek emelte a kezét, és elszörnyedve kiáltott az égiekhez. Olyan is volt, aki nyíltan Isten büntetését hangoztatta. De Ágnes nem látta az életében azt a bűnt, amivel ezt kiérdemelte.
Nagy nehezen elszerencsétlenkedett az autóig. Pánikroham tört rá, a szíve zakatolt, sírni tudott volna, de az önsajnálatot elutasította. Túljutott a vizsgálaton, és hazaértek. Megint a tortúra az autótól a liftig. A szorongás, hogy csak addig ne jöjjön senki. Volt mozgássérült igazolványa, ami feljogosította a parkolásra.
Aznap hál' Istennek nem találkozott senkivel, kitették a rokkantigazolványt, és megálltak a járdán. Ágnes el volt foglalva a pánikrohamával, nem sejtette, hogy éppen most avanzsálja a társadalom bűnelkövetővé. Elvergődött a férjébe kapaszkodva a liftig. Legalább 6 lépcsőt kellett megmásznia, de valahogyan sikerült, hazaért. Kb 5-10 percbe telt, amíg a lakásig jutott.
Kisvártatva megérkezett a férje is, egy büntetőcédulával, miszerint a járdán parkolt és szabálysértést követtek el.
Ágnes azonnal telefonált a közterület-felügyeletre. A nem túl szívélyes férfihang jogszerűnek találta a 10.000 Ft-os bírságot. Az asszony próbált az állapotára hivatkozni, és hogy csak innen képes elhagyni a lakását. A férfi közölte, rokkant sem pakolhat a járdán, ha másfél métert nem hagy szabadon.
Ágnes azzal érvelt, az egész járda nincsen másfél méter. Erre a közterület-felügyelő vészjósló hangon azt válaszolta, képzelje csak el, mi történt volna, ha éppen akkor arra jön egy babakocsi, és nem fér el. 
Ágnes elképzelte. Például kikerülte volna. De a bűn az bűn, a szabálysértés megtörtént. Sőt, a férfi közölte vele, hogy minden egyes alkalommal meg lesz büntetve, ha a járdára merészelnek állni. Sőt, bűnismétlőként mindig magasabb összegre.
Viszont a járdánál messzebbre meg képtelen volt eljutni. Nem akarta elhinni, hogy ez törvényesen előfordulhat, hogy önmagában az a tény, hogy kimerészkedett a lakásából, büntetendő. Mivel már 25 éves elmúlt, viszont szolgálati ideje még nem volt elegendő, nyugdíjat sem kapott, megfellebbezte a közterület-felügyelet bírságát, akik átadták az ügyet a rendőrségnek. Nekik a körülmények ismeretében lett volna lehetőségük méltányosságot gyakorolni. De nem tették, a 10.000 Ft-os bírságot 30.000 Ft-ra súlyosbították.
Egyre cifrább volt az ügy. Egyetlenegy ember nem gondolta végig, hogy Ágnes egyszerűen nem tud kijönni a házból, csakis „szabálysértés" árán, és jogi nonszensz egy másfél méteres járdán másfél métert szabadon hagyni úgy, hogy közben rokkantkártyával parkolhat a járdán, kvázi mégsem parkolhat, ha a nevezett távolságot szabadon kell hagyni. Etika, emberség vagy méltányosság szóba sem jött, csak a törvény betűje, ha mégoly értelmetlen is.
Ágnes kifogást nyújtott be. Az ügy tovább vándorolt az igazságszolgáltatás útvesztőiben, ahol igazság helyett a jog betűit szolgáltatták. A rendőrség átadta az ügyet a bíróságnak. Az asszony indoklásul felhozta a tényt, miszerint a járdánál tovább képtelen elbukdácsolni, jövedelme nincs, nyugdíjat nem kap. 
A társadalom kártyavárának utolsó lapját egy bírónő kapta, meg az övé lett a végérvényes döntés. Ágnes sohasem felejti el a nevét, amit a végzésre odafirkantott sk. Alapos vizsgálat után Ágnes kifogását nem találta alaposnak.(!)
A kiszabott bírság összegét viszont igen, melynek meg nem fizetése esetén, a büntetés elzárásra váltható. A történet itt véget ért. Attól a naptól kezdve nem csak attól kellett szorongania, hogy ismerőssel találkozik. Hanem bűnözőként rettegett, ha ki kellett jönnie a házból. Betartotta volna a törvényt, de el kellett követnie a szabálysértést, mert a járdánál messzebb nem tudott még kínlódások árán sem elbukdácsolni. Így vált visszaesővé.
Mozgássérült parkoló kialakítását kérelmezte az önkormányzatnál, ami hosszú évek múltán sem valósult meg. Maradt hát a szabálysértés. És a félelem, ha az utcára kilép. És megbüntetik a szerencsétlenségéért.