...miért keressük kétségbeesetten a fájdalmat?....

Dorina hitt benne, hogy itt a Földön rendelt társa van. A fiatalság romlottságával vetette rá magát az életre, minden percben várva, hogy elébe toppan az Igazi.
Fiatal volt még, a női sorsok nem érintették meg, ifjonti szép kristályfényében tündökölt, még sohasem tört össze a szíve.
Jungot olvasott, és különösen megragadta a lelkét a sejtemlékként őrzött kép, amit minden ember magában hordoz, összesítéseként minden értékesnek és vonzónak, amit a felmenői az ellentétes nemben találtak.
-Ez csak egy kép-gondolta Dorina, nem valószínű, hogy van a Földön ember, akire ráillene. És ha létezik is valahol, nem valószínű, hogy éppen Dorinára vár.
Mégis sokáig várt rá. A sajgó érzés a szíve táján az érkezését ígérte. Aztán az évek múlásával apránként koptak el az ábrándjai. Megismert férfiakat, és halványan a szíve táján érezte a sajgást is, de tisztában volt érzései talmiságával. Aztán már nem várt többé. Anya akart lenni, romantikus szerelemkeresését ifjúsága számlájára írta.
Férjhez ment. Egyik álma sem valósult meg amit a házasságról gondolt, de a döntése helyességét igazolta az anyaság. Végre szerethetett kiszolgáltatottság nélkül, viszonzásra találva. A hatalmas érzés a gyermek megszületésével érkezett, örökre szólt, és nagyobb volt, mint a szerelem.
Talán jobb lett volna, ha működik a házassága. Ha nem is szerelmi lángolásban, de csendes szeretetben. De nem működött. A férje rosszul bánt vele. Semmiben sem értékelte. Talán a túlzott megfelelni vágyás őrölte fel. Pánikbeteg lett. Persze, nem lehet tudni, hogy a szeretet megóvta volna-e ettől, de valószínűleg nem tett jót az idegállapotának, amikor a férje fiatalabb szeretőre cserélte, lépten-nyomon hangoztatva annak Dorinához mért kiválóságát.
Az asszony menekült volna, de betegen már nem tudott. Tehetetlenségével a férje is tisztában volt, és ez úgy érezte további megszégyenítésekre jogosítja fel. Bár nem váltak el, túl messzire ment, egészen addig, ahonnan már lehetetlen visszafordulni.
-Én már lélekben elváltam.-mondta egyszer a férje. Dorina is így volt ezzel. Hiszen a házasságok először a lelkekben köttetnek. A többi az csak jog, meg papír.
-Ezt adta a gép.- gondolta az asszony. Az anyaságon kívül megszűntek mind a női szerepei. Egészen addig a napig gondolta ezt, amikor meglátta őt. Ismeretségük szigorúan hivatalos volt. A tegeződésig sohasem jutottak. Dorina szerette volna megfejteni a férfi tekintetét, neki is annyit jelentett-e az a perc, amikor megpillantották egymást. Talán. De nem tudhatta ezt biztosan, csak a várt sajgást érezte a szíve táján, azt is annyira erősen, hogy talán fájt is. Beleszédült. Nem volt már túl fiatal, de megtisztították egyéniségét az évek, és lányos zavar öntötte el. Az érzelmi löket elementáris erővel tört rá, mindent feldúlt, kizökkentette a megszokás monoton, szerelem nélküli kerékvágásából. Nem akart már szerelmes lenni, nem akart érzéseket, nem vágyott semmire, de főként nem vágyott a sebezhetőségre. Furcsa, hogy az évek hoznak magukkal egy különös hordalékot, amit nevezzünk méltóságnak, de igazából ez is csak félelem a nevetségességtől. Nem testi vágy, pedig nagyon is annak tűnik, adni vágyás, alázat, meghalni akarás egy ölelésben, az elmúlás fájdalmas előszele, amit a rossz nyelvek testiséggé degradálnak. De Dorina már nem akart semmit. Szégyellte magát a gondolataiért, az álmodozásaiért és nem akarta a férfit látni soha többé.
Aztán mégis jó néhányszor találkoztak. Szerette volna megfejteni Z.-t. És saját magát is. A tekintetébe akasztotta a tekintetét, és néha úgy érezte, a férfi is ugyanazt érzi amit ő. Várta a találkozásaikat, hosszú hetek, hónapok múltak el, és úgy érezte, rabul ejtették olyan fantáziák, amelyeket soha nem lesz ereje megvalósítani. Nem volt már önbizalma, félt, a férfi meg nem volt az a típus, aki kezdeményezne. Ha így is lett volna Dorina talán félelmében elutasította volna, pedig mennyire szeretett volna az ölelésébe ájulni, mennyire vágyott az érintésére, a közelségére!
Amikor újra találkoztak már rettenetes zavarban volt az érzései miatt. Z. valószínűleg észrevette ezt, és nem tudta mire vélni. Dorina terveket szőtt a meghódítására, amiből persze nem lett semmi, viszont rosszul volt, ártott neki az idegesség, remegett és az ájulás kerülgette. Talán nem is bánta, hogy lezárult a kizárólag hivatalos ügy, félbehagyott álmokat hagyva maga után. Emlékezett rá, hogy egykor mennyire vágyott erre a találkozásra. Mennyire várta az érzést. A sajgó fájdalmat a szíve táján. Hát megtörtént. Itt volt. Annyira fájt, hogy beleszédült. Arra gondolt, nem való neki már a szerelem. Meghalt már régen. Mint társ, mint szerető. Sohasem létezett. Különös lény az ember. Miért akarja annyira kétségbeesetten a fájdalmat?