Vigh Rudolf Visszatekintés kötetéből vett elbeszélésről az impressziók.

    Vigh Rudolf: Visszaverődés kötetéből vett elbeszélésről az impressziók.

 Az elbeszélés Péter lelkivilágával kezdődik, vezet végig bennünket az író. Megismerkedünk vergődéseivel, amíg a végén az elbeszélés hőse eljut a pozitívum megértéséhez, megérzéséhez.

    Az ifjú inas beburkolózik saját világába. Gyűlöletét a megbántói iránt azzal vezeti le, hogy olyan tanulmányon gondolkozik, amivel eltünteti őket, de ez csak álomvilág.

   Majd jön a fordulat, amit kifejt az író az elbeszélés további részében. Ez a mondat:”Valaki észrevétlenül mégis elment. Biztosan magával rántotta volna, hát elmenet, hogy megmentsen.” Ez a „valaki” Péter lényének egy része, amellyel elkezdődik, igaz lassan, de a lelki megtisztulás, a felébredés. Erre, az ellentétesnek tűnő filozofikus kifejezésmóddal elindul egy gondolatmenet-lavina. Megismerjük a magányos ember lelkivilágát, ami hol üres, hol gondolatok töltik meg. Péter egyet különösen nem tudott elviselni: a butaságot. Az író kicsit önmagát is beleszövi ebbe a részbe Péter jellemzésén keresztül. „Nem volt kimondottan pesszimista….”

   Péter hosszantartó jellemzése a körülötte zajló világról ad képet. Érzelmi csalódása után még jobban falat von maga köré, ám mégis eljut odáig: megfigyeli az őt körülvevő természetet. Most sem keresi a szépet. Látja, hogy a bukszusok vének, csúnya udvar és rühös macskák veszik körül. Képletes a természet ilyen festése, hiszen ezzel fejezi ki világszemléletét.

  Kezdődik egy új fejezet. Megjelenik az ember a képben, de nem akármilyen. Öreg, félkarú, piszkos, és az utcán Péter házát körülvevő korhadt lécre vizel.  Ez zavarja főhősünket, de érdekes módon, most a csúnyában, az elrettentőben kezdi fantáziájával felfedezni az elfogadható magyarázatot. Gondolataiban: öreg katonáról van szó, aki a háború borzalmait élte meg. Az embert vélte felfedezni benne, de ismét jön a konfliktus. Nem tűri, ha nézik őt, ne kerüljön a képbe. Ez ellen erélyesen tiltakozik. Szembe száll nem az öreg, tehetetlen emberrel, hanem önmagával, a világgal, ami körülveszi. Dühös, ám dacol, eljut a csak azért is pontig. Az öreg ember, Péter szerint a süket fülekre találó vak világot jelenti, vagy inkább a semmitmondó embereket. Megpróbálja elfogadni az elfogadhatatlant, hiszen az embernek bele kellene illeszkedni a környezetébe, az adott helyen, az adott világmindenségbe, de sehogyan sem tud saját világától szabadulni.

Mindezek ellenére, kezd neki hiányozni a külvilággal való kapcsolat a szerencsétlen öreg ember személyén keresztül, amikor az sokáig nem jelenik meg a kerítésnél.

  Ködös őszi napon ismét találkoznak, és most megjelenik Vigh Rudolf  kedvelt motívuma a külföldön élő rokon, ez esetben a koldusként élő ember lánya, aki levél által bejelenti jövetelét. Az idős ember bánatát véljük felfedezni, amikor lehajtott fővel elmegy, még a levelet sem viszi magával. Jogosan.

  Péter életének kezdődik az utolsó fázisa. A lelki sebet, amit nőtől kapott, a kezében maradt levél megingatta hitében, hiszen úgy vélte örökre befejezte a kapcsolatot velük, és most maga sem tudja, miért zavarja az idegenből jövő lány. Szabadulni szeretne ettől a szorongástól, amit a nő vált ki belőle, illetve a levél, ami nála maradt. Meg akart szabadulni a levéltől, ami szimbolizálja a Nőt. Visszaadná az egyetlen embernek a levelet, akivel kapcsolatot tartott, de a halál megelőzi őt.

  Az elbeszélés utolsó mondataiban jelenik meg az élet szép oldala. Eltűnik a lélek üressége, mondhatnánk észrevétlenül, amikor látja, más is küzd a magánnyal, az ebből eredő fájdalommal. Itt a lány, aki siratja az elmulasztott perceket azzal, akit csak távolból  szeretett.

  Péter lelkéből eltűnik az üresség, a cinizmus, az embergyűlöletet betölti a társas lény utáni vágyakozás. Szeretet, megértés költözött bele, amire csak lassan eszmél rá.

  Az elbeszélés valójában befejezetlen. Az olvasóra bízza az író, hogyan folytatódik a történet. Pozitív befejezésre vágyik szerintem mindenki, aki elolvassa az Egyszer mindenki...című elbeszélést, ámbár soha sem lehet tudni.

  Vígh Rudolf stílusa nyugodt hangnemű, párbeszéd nélküli, nem dinamikus, de a „cselekmény”, ami nem más, mint a gondolatok fordulatossága, váltakozása lendületet ad a műnek. Ezek a gondolatváltozások részekre tagolják a művet, mégis egy egységet alkot Péter személyén keresztül. Az egész alkotásban Vigh Rudolf életfilozófiája Péter személyében nyilvánul meg.

   Hasonlatai, kifejezésmódja líraiságra emlékeztető. Az elbeszélés egy „prózában írt ballada”

lírai kifejezésmóddal fűszerezve.

Ezen kívül Péter gondolatain keresztül a korkép egy részét ismerhetjük meg a megadott (bármikor, bárhol történhető) időben.

  A pozitív hangnemű befejezés megengedi az olvasónak a meggyőződést:”Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik”