Beszélgetés Vulovity házaspárral.

Szeretném bemutatni a Vulović házaspárt, akik 1980 óta Kishegyesen élnek.

A fiuk és a lányuk már elhagyták a családi fészket. Ők ketten sokszor a kis unokával sétálnak,vagy van két aranyos szobakutyusuk, akiket vezetgetnek póráz nélkül, mert a gazdi minden szavára és mozdulatára reagálnak, jobban mondva már beidomultak, és tudják mit szabad és mit nem szabad.

 Kellemes, otthonias fogadtatásban volt részem, amikor megérkeztem hozzájuk. Elmondtam jövetelem célját. Szeretném megmutatni a világnak, hogy az a kép, amit az utolsó két évtizedben alkottak a szerbekről, nem épp a tiszta igazágról szól.

  Kezdjük azzal, miért épp Kishegyesre költöztek ?

   Ha megengedi, én jóval előrébb mennék a történetemmel.  Még a második világháború után, az apám telepesként Lovtyenácra került ezerkilencszáznegyvenhatban. Nem sokára, már 47-ben feleségül vette az anyámat, Kadvány Piroskát. Egymás nyelvét nem beszélték, de a szerelem nem ismer akadályt. Az apám nem tudott magyarul, az anyám nem tudott szerbül, végül is észrevétlenül, sok nevetéssel megértették egymást.

   Kettőjük kapcsolata úgy jött létre, hogy  az anyai nagymamám és nagytatám tanyán éltek, ők tudtak keveset szerbül, és a házasság gyümölcse lettem 1949-ben.

Feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy én két kultúrán nevelkedtem fel: apai ágról a montenegrói hegyvidék és a vajdasági magyar hatás egész ifjúságom része lett, és ma is magamban hordom.

  Természetesen amióta gyermekkoromra emlékszem, a magyarokkal állandó kapcsolatban éltem.

  Tudtommal a községi szakszolgálatban kezdett el dolgozni. Volna pár szava erről is?

   Pályázatot írt ki az Önigazgatási Érdekközösség olyan munkahelyre, ahol tudni kellett mindkét nyelvet, mert a felekkel, akik csak magyarul beszéltek, a hivatalos ügyekben  magamra szorítkozhattam. Munkahelyem a Beruházási Bizottságban volt, ahol törvényileg kötelező mindkét nyelvismeret, legalább is abban az időben.

   Az akkori rendszerben kis kamattal lehetett hosszúlejáratú kölcsönt fölvenni, én is rászántam magam, és megvettük ezt a lakást, és azóta itt élek Kishegyesen feleségemmel, és családommal, jobban mondva ma már csak mi ketten.

  Miért pont Kishegyesen? Választhatta volna Lovtyenácot vagy Feketicset.

  Erre nem nehéz válaszolnom.  Azért esett a választás Kishegyesre, mert ez egy csendes környezet, amiben mi a mai napig nem csalódtunk.

   Természetesen idetelepedésünk után barátokra leltünk, kiket a munkakörömön keresztül, kikkel az itt élés hozott össze bennünket. Ezek igazi barátságok voltak, érdekek nélkül. Mentem móvába segítni a barátoknak, mondván ki ne hagyjatok, ha kell a munkaerő. A mai napig tart a barátság.

  Főztünk egymásnak nemzeti eledeleinket. Mi pl. rásátnyból (saláta, ami egész magasra megnő, Montenegróban termesztik), krumpliból, több féle húsból ebédet rántás nélkül. Mi ettünk székelygulyást, hogy ne soroljam mindegyiket. Kellemes napokat töltöttünk együtt.

Egyedül a cigarettázást nem engedtem meg a lakásban, de volt olyan barátunk, akinél szintén tiltva volt a cigarettára rágyújtani.

  Kedves Veroslava (olvasd Véroszlává), mondana Ön is az ittlétről pár szót?

  A gyerekeink nagyon szépen feltalálták magukat az óvodában . Az asszony, aki vigyázott rájuk, nem tudott szerbül, így a gyerekeink is kitűnően beszélik mindkét nyelvet.

  Ön nem tudott magyarul, ma már beszéli a nyelvet. Akkor milyen érzés volt itt lenni, ebben a környezetben?

  Nekem valóba hiányzott, hogy nem tudtam beilleszkedni a kultúréletbe a nyelvismeret nélkül. Együtt voltunk május elsején, folklórtalálkozón, ahol szerbiai táncokat adtak elő.

Nekem, de a férjemnek is olyan benyomást keltett ez a közösség, ha segíteni nem tudnak rosszat nem is kívánnak.

Veroslava egészségügyi nővér, aki Topolyán kapott a kórházban munkát, mint beteglátogató nővér. Ott is kérték a magyar nyelvtudást. Azzal kezdte, hogy bemagoltam: „Én a tüdőgondozóból jöttem megnézni, hogy vagytok.” Kezdetben mosolyogtam, ha a beteg mosolygott, ha panaszkodott, mondtam  óóó. Az orvosnak visszaérve elmondtam benyomásimat, aki nagyon rendesen viszonyult hozzám, és intézkedett. Gyorsan megtanultam a nyelvet, mert ráhajtott a munkahelyi kényszer. Ma, ha megszólalok, azt hiszik, magyar vagyok. Természetesen amíg aktív dolgozó voltam, sokban megkönnyítette a munkámat.

  Térjünk egy kicsit kényesebb témára is. Mit mondanának a nemrég lezajlott testvérháborúrűl?

   Erről szépet nem mondhatok, mert én a háború, és a nemzeti megkülönböztetést elítélem – mondta Drago. A felesége csak bólogatott.

   Olyan csúnya képet alkottak csak rólunk szerbekről, ami nem igazság.

Ne feledjék el pl. azt sem, hogy a közeli történelmi esemény, ami 1956-ban zajlott le Magyarországon, Szerbia, a szerbek befogadták a menekülteket. Vagy ha még jobban visszamegyünk, a végvári vitézek között rengeteg szerb volt, és ez természetes volt abban az időben.

  A mi országunk széthullása a nyugati érdekeket szolgálta, és nemzetiségi alapon lehetett minket összeugrasztani. Az érdekek mindenek előtt!

 Veroslava azzal fejezte be a beszélgetést, hogy sem a szerbek, sem a magyarok nem esznek gyerekeket. Konkoly mindenhol van, de a legtöbb a jó ember.

  Ezzel én is tökéletesen egyetértek.

  A beszélgetést azzal fejezném be, hogy egy alkalommal jelen voltam, amikor Drago a főnökével következőképp beszélgetett: Baranyi János mondta magyarul, Drago felelt szerbül, és így tárgyalták meg a felmerült kérdéseket.

   Önök ketten, mindig így beszélgetnek?

   Igen. Mindketten anyanyelvünkön fejezzük ki gondolatainkat.