Régi barátaim...

     Benkő nagyapám a falu közepén lakott, így a hozzánk közel lakó apai nagyszülőket látogattam sűrűbben. Igazi falusias hangulat uralkodott nagyapámék házában és a családban. A kerítésen kívül volt az elengedhetetlen kispad, ahol nagyanyám és a szomszédasszonyok megbeszélték az utcában történteket. No meg azt is, hogy ők mit gondolnak ezekről a modern időkről, mert a változás az idős asszonyoknál mindig gyanakvásra adott okot.

    Templomba is együtt mentek a szomszédok, összejártak beszélgetni, főleg este és hétvégén. Nagyapám legszívesebben a jobbra szomszéddal Jánossal szertett véleményt cserélni. Félig-meddig muzsikus ember létére szerette hallgatni a beszédes és jó kedélyű szamárcsőszt. Nekem is ő mesélt először Darázsról, a szamárról, akinek lakóhelye a Kapos és a Sió összefolyásánál épült kendergyár déli része volt, ahol Darázs két szolgálatot is teljesített. De ne szaladjunk ennyire előre a történetben. Ki is volt Darázs?

       Nem is volt ő igazi szamár, „Darázs, a kendergyári öszvér” – így nevezték az emberek egymás között. Származását tekintve nem lehet biztos adatokra támaszkodni, de tény, hogy az átlag szamaraknál nagyobb testű volt, a lovaknál viszont kisebb, és hímnemű. Húzta a vasúti kiskocsihoz hasonló kenderrel rakott lórét, szabadidejében pedig a szamárasszonyok kívánságát teljesítve biztosította a szamárcsapat létszámának szaporodását. A kendergyári szamártársadalom megbecsült tagja, első szamara volt.

      János bácsi mesélt a gyárról, az áztatók és a kazalozók emberfeletti munkájáról, és persze a szamarakról is. Egyre többször hozta elő Darázs alakját, és ez annyira megtetszett, hogy róla neveztem el az otthoni, rongyból készült kis szamaramat is. Szüleim csak mosolyogtak, amikor befogtam a kukoricaszárból készített kocsiba, édesanyám hámot vart  a rongyszamárra, majd „gyerünk Darázs megyünk a Csicsergőbe fáért” jelszóval útnak indultunk a konyha kövezetén. Boldog gyerekkor volt, amelyet így hatvanon túl az ember nem annyira visszasír, inkább kellemes emlékként jelenik meg a múlt mesekönyvében. Minden felnőttnek van egy ilyen mesekönyve. Nem boszorkányok és tündérek, királyfiak és királykisasszonyok a főszereplők, hanem bozontos kiskutyák, totyogó kiskacsák, vagy éppen a szemétdombon kiabáló kiskakas, és a nagypapa kocsiját bandukolva húzó telivér. Ezek az állatok gyermekkorunk történéseinek tevékeny alakítói. Így vagyok én Darázzsal is, és a hellyel, ahol a valóságban is találkoztam vele. Az én mesekönyvemben ő az egyik főszereplő, a mesélő pedig János bácsi a kendergyári szamárcsapat pásztora.

       Ha csak tehettem a sámlin ülve hallgattam és ettem a meséjét. A szamaraknál ő olyan volt, mint a ménesnél a csikós. Vigyázó és őrszem. Darázs a szamárháremben a hölgyek kedvence, a szerelmi légyottok állandó résztvevője és alakítója. Szép számmal tartoztak a szerájba, biztosan Darázsnak is volt egy-két kedvence, de különbséget nem nagyon tehetett. Napközben húzta a lórét, szabadidőben pedig teljesítette a hölgyek kívánságát – mesélte János bácsi. Akkor gyerekfejjel nem értettem, hogy a Darázsnak férfi létére miért kellett két műszakot is teljesítenie, később felnőtt koromban megértettem.

      Már iskolába jártam, a nyári szünetben egyik este János bácsi és nagyapám éppen a világot akarták megváltani egy liter bor mellett az utcai kispadon. Feltolt kalapban odaszólt hozzám a szomszéd bácsi: „Idefigyelj gyerek! Holnap a gyárnál a sínek közét kéne segíteni kigazalni. Kijössz-e? Legalább megismerkedsz a Darázzsal is.” Boldogan mondtam igent, nem is sejtve, hogy ez a kérés mennyi örömet szerez majd nekem.

       Kora reggel a gyárhoz menet, a Kapos hídról jól lehetett látni a kenderkazlak között csendesen legelésző szamárcsapatot. Farkukkal csaptak egyet-kettőt, majd hangos ordítással jelezték, hogy idegen közeledik. Darázs a csapat elején, a többek kicsit hátrébb harapták a harmatos füvet. A csődőr fejét egy könnyű kalandra vágyó szamárhölgy próbálta elcsavarni, de Darázs ellent ált a kísértésnek, mert már hallotta János bácsi ostorának csattogását. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem lehet a szerelemre gondolni, mert ha mégis, akkor az ékszíjból készült csundiostort venné elő a gazda. Ezt pedig nagyon nem akarta. Látva néhány hölgyike farcsontján levő sebhelyet, máris érezte azt a vérfakasztó fájdalmat, amit egy ilyen kis csínytevésért el kell szenvedni. „Szamárság! Az okos szamár nem száll szembe a gazdával, csak a buta, a Vilma is várjon estig”- így gondolkodott, amint ballagott egyik fülét leeresztve a már megrakott lórék felé. A behordók kiabálása már messziről hallatszott, mindenki szólította saját szamarait. „Juci – Böske, ha”, „Sári – Kati, helyedre”, „Rózsi – Jolán, - hovááá meeegy, azt a kaporszakállú…” – szóltak a vezényszavak egymás után. Mígnem János bácsi odament Darázs behordójához: „Te, Pistám! A csődőr helyett vidd ma a Pannit meg a Stoppost, mert itt van a Juli néni unokája a Zolti, hadd játsszon vele egy kicsit.” Pista nem örült, mert így két szamárral kell dolgoznia, míg Darázs egyedül járt, – de beleegyezett.

      „No, gyere csak gyerek, megyünk gazalni” – mondta a szamarak gondozója egy kicsit mosolyogva. De alig mentünk el pár lépést ott láttam a csődört három szamár csikóval. Ezek már le voltak választva az anyjuktól, de még a munkára nem voltak elég erősek. Darázs gyermekei voltak. Néztem őket, meredeken felfelé tartották a fejüket, szinte egyszerre elkezdtek kiabálni. A távolból jött is a válasz az anyjuktól. Darázs a fülét hegyezte, majd a csikók helyett ő válaszolt az anyáknak. János bácsi már majdnem az ostorért nyúlt, de a szülői szeretetet látva vissza tette a hóna alá. Csend lett. A kis szamarak megérezték a szülő jelenlétét. Odaálltak a csődőr fejéhez, fülüket gyorsan mozgatták, mintegy köszönve a papának.

     A szamár családapa orrával megdörzsölte mindegyik kiscsikó fejét, mire azok boldogan táncolták körbe apjukat. „Látod Zoltikám, nem kell mindjárt az ostort használni, meg kell várni az állati ösztönöket, mert azok sokkal tisztábbak, mint az emberi akarat. Most pedig el kell mennem az igazgató elvtárshoz, addig vigyázz rájuk. Simogasd őket, beszélgess velük, barátkozzatok össze. Ne félj, nem szöknek meg, és nem is bántanak.” – ezzel otthagyott.

    „No itt sem lesz gazalás, úgy látom” – gondolkodtam hangosan. Valami árnyékos ülőhelyet kellett keresnem, mert a nap már igencsak fent járt, meg a sok állás miatt a lábaim is elfáradtak. A szamarak szép nagy, okos szemeikkel néztek rám, a farkukkal hajtották a rájuk szálló böglyöket. Mintha kérdezték volna „te ki vagy”, „hol a gazdánk”. Ég felé meredő fülekkel figyeltek és várták a vezényszót.

    Az egyik kazal tövében találtam egy kiszakadt kenderkévét, lehemperedtem rá, és figyeltem régi lelki barátomat. Darázs a fekete csődőr állt a család élén, füleit óvatosan mozgatta, mint aki érez valami változást. Szemei nyugodtságot sugároztak. Odaléptem mellé, fülei kicsit gyorsabban mozogtak, farkával is jelezte, hogy barátsággal tekint rám. Megsimogattam a homlokát, hátát, becézgettem egy kicsit. Majd egy hosszú nyerítéssel jelezte, hogy tetszik neki a barátkozási gesztus. A csikók is átvették apjuk tempóját, ők is kaptak egy kicsit a kényeztetésből. Majdnem unatkoztam, az elemózsiás táskámból kivettem a mára édesapámtól kölcsön kapott Sokol táskarádiót.

   Nagyon félti az öreg, de a mai nap hosszúnak ígérkezik, így odaadta. Mindjárt be is kapcsoltam, valami sváb fúvószenét adtak a Kossuthon. Elámulva vettem észre, hogy ez milyen hatással volt a szamarakra. Darázs füle egyből úgy kezdett el járni, mint a szélmalmok vitorlája. A három csikó pedig előbb lassan, majd egyre gyorsabban a két hátsó lába körül kezdett el pörögni. Porfelhő, és egy-egy ugrabugra kísérte a cirkuszi mutatványnak is beillő jelenetet. Örömtánc volt ez a szamárcsaládban. Talán ezt érezhette a családfő egy kicsivel korábban. A zene elhallgatott, körülvettek, és a rádiót nézték, szinte kérve, egy kis ráadást. A négy új barátot megsimogattam, megpaskoltam a hátukat, és egy kicsit elérzékenyülve mondtam nekik: „gyerünk a vajúra, itt az itatás ideje.” Darázs nem mozdult, mígnem megértettem, hogy fel kell szállnom a hátára, mert ez a kisgazdának is kijár. A szamárcsapat szép lassan ballagott a hűs, tiszta vizű Sióra inni. Ezen a napon találkozott egy szamár csapat és egy szamárpados iskolás. Barátság lett belőle, immáron nem csak lélekben, de a valóságban is.

   Ősszel Gyönkre kerültem gimnáziumba. Az új környezet, új barátok, az új osztálytársak miatt lassan a feledés homálya fedte el kendergyári barátaimat. A diákotthonban laktam, egy délutáni csendes pihenő alkalmával a parkban éppen a világ megmentésén gondolkodtam, az eget bámultam, a gyönyörű, hatalmas gomolyfelhőket csodáltam. A felhők régen a kedvenceim. Örökké a vonulásukat, a formájukat figyeltem. Sok-sok különleges alakú tárgyat, élőlényt, figurát lehet felfedezni, és csodálni e különleges jelenséget. A felhők furcsa játéka volt, amikor négy, szinte azonos forma jelent meg az égen. Egy jól megtermett szamár és három szamárcsikó alakját véltem felfedezni. Most is táncra állt a lábuk. Lassan, komótosan vonultak az égen, majd alakjuk egybeolvadt a többi felhővel.

Szabadszállás, 2013. augusztusa