Mit üzen egy könnyes szempár?

     A szem a lélek tükre. Sok igazság van ebben a kicsit romantikus mondatban. Gyakorlati példák ezreit lehet felhozni, hogyan befolyásolta egy szem színe, beszédes kifejezése, üzenete, tulajdonosa életét. De leginkább azét, aki ezeknek az ékszereknek rabja, vagy áldozata lett. A következő történetet az élet produkálta.

    Egy fiatal Viharmadár hölgyet különleges szemekkel ajándékozta meg a mindenható. Varázserő volt bennük. Gyönyörű barna színűek voltak, ehhez párosult a hölgy vonzó külseje és arányos teste. Párja büszke volt rá. Élték mindennapjaikat, néha viharosan, néha csendesebben.

   A madárhölgy megszökött egy éjszaka a családi fészekből és magányosan repült ki a tengerre. Csalogatta a tenger és a szél. Hatalmas vihar keletkezett, ahonnan csak nagyon nehezen tért vissza. Élete párja büntette, büntette, és ismét csak büntette tettéért. A Viharmadár azonban tűrt, mert megszerette a szelet, akinek a vihart köszönhette. Mindene volt a tajtékzó hullám, a sziklákat mardosó vízhegy, a halálos veszély, és a szabad életet. Ezt a szabadságot vette el tőle párja a tavaszi szélvihar miatt. Nem engedte többé a tengerre. A vihar lecsendesedett, jött a magány, de a gyönyörű szemű madár mindenhol a vihart és a szelet kereste. „Nem bírom tovább” – panaszkodott sokszor a sziklának. A tajtékzó hullámok a viharra és a szélre emlékeztették, amely édes múltként és remélt jövőként jelent meg emlékezetében. A tegnapok boldogságának emlékét a komoran lefelé hajtott fej, és a fátyolos-könnyes szem jelezte. Próbálta csendesíteni a szívében még mindig dúló vihart, de nem sikerült, csak néha egy-egy könnycsepp erejéig. Párja látta a vívódását, talán tudott is volna segíteni, de a madár nem engedte.

     A Viharmadár fehér tollruhája szürkülni kezdett, csontjai fájtak, szárnyai nehezebben jártak, szíve csendesebb vizek felé vitte. „Mit tegyek Istenem! Nézz le rám! Segíts!” A szél már másfele járt, a vihar elmúlt, párja elhagyta. Gyötrelmesnek és nehéznek érezte az életet. Nemegyszer már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Mígnem egy napon csoda történt.

    A szem a lélek tükre. Most ez mentette meg a Viharmadarat, akit már a sors egyszer halálra ítélt. A szemek, a szemek, a gyönyörű barna szemek. Mit tud tenni a szem? Csodát tehet, szakadékba taszíthat, örömet adhat, bánatos leszel tőle, egekbe emelhet és megölhet. Az igéző szemek minderre képesek. Hiszen egy tépett tollú, már élete delén túl levő, csendes magányában élő öreg Gólya életének adott új értelmet.

   A Gólya már az élet nagyobb részét megjárta, de mégsem volt elég óvatos. Belenézett a szomorkás, de a vihar utáni vágyódást sugárzó Viharmadár szemébe. Ebben a pillanatban megfordult vele a világ. Mellkasa megemelkedett, szíve hangosabban zakatolt, lelki egyensúlya felborult. Mi ez? Mi történt? Belül, egész mélyen megszólalt egy női hang: „Én vagyok itt nálad Aphrodité, a szerelem istennője. Ne félj, ne védekezz. Add át magad a pillanatnak. Hagyd a vizet, hadd folyjon, az majd kimossa magának a saját medrét. Sorsod meg van írva. Higgy, és bízzál Istenben. Várj türelmesen, és a jövőd megtudod.”

    A barna szemeket figyelte a Gólya. Előbb csak fátyolos volt a csodálatos szempár, majd hullott a könny, mint a zápor. A Viharmadár még mindig a szelet várta. A szél nem jött, de a barna szempár mégis remélt. Az idős Gólya megfogadta a titkos hang tanácsát. Várt és próbált segíteni a Viharmadárnak. Elfeledni a szelet és a régi vihart, a múltat. Istenről, a múló szépségről, a szeretetről, szerelemről, és az öregkori boldogságról beszélt. Lassan a szempár tisztulni kezdett, sőt néhány szárnycsapással jelezte, hogy örömmel veszi a Gólya udvarlását. A kis tengeri öbölben naponta repültek egymás közelében. Nézegették egymást, méregették a távolságot. Mígnem egy napon a Viharmadár nagyokat körözve, kedveskedő hangokat adva szállt le a Gólya mellé. Csillogó és óvatos, de mégis gyermekien őszinte, és kacéran mosolygós – ez lett a bánatos Viharmadárból.

      A szemeiben üzenet volt. Az idős Gólya régóta figyelte már ezt a szempárt.  Mindketten érezték, hogy nagy a kockázat. A barna szemek már mosolygósan ragyogtak, táncolt bennük a fény. A szelet nem várta már vissza. Két vágyakozó szempár nézett egymás szemébe. Keresték a titkot, szorongás lett rajtuk úrrá. Tudták, hogy egy vihar mindkettőjüket elpusztíthatja, de mégis várták. Lehet, hogy csak egy öbölben akartak élni? Csendes párként, egymás közelében körözve. Csillogó szemekkel, csacsogva, becézve egymást. Szabadon, csak ők ketten, a tenger ura a Viharmadár, és a csendes vizek lakója a Gólya.