Nehéz az útépítőnek, főleg nyáron.

     A „kisember” az új gazdaságpolitikától reméli az ország növekedési pályára állítását. Mint minden reformhoz, ehhez is újfajta gondolkodás kellene. Természetesen nemcsak elméleti szintem, az íróasztalnál megtervezve a „nagy fejekben”, hanem főleg a tett helyszínén: a munkahelyeken. A valóságos teljesítmény itt dől el.

     Egyik reggel a városba menet útjavító brigáddal találkoztam. Rögtön a régi mondás jutott eszembe, mely szerint „ez az út a kommunizmusba vezet”. Itt a hitelesség kedvéért a kommunizmus szót cseréljük ki, és használjuk helyette a jövőt. Akik a Kunszentmiklóst  Szabadszállással összekötő  úton naponta közlekednek, azoknak nem kell ecsetelni az út állapotát. Kátyúk, mély gödrök, lyukak, felfagyott útpadka és repedések váltogatják egymást. „No végre, talán kimászunk a gödörből” – gondoltam, amikor a kormányszínű ruhába öltözött csapatot megláttam. Kicsit távolabb egy terebélyes szilfánál félreálltam, hogy a munkásokat jelenlétemmel ne zavarjam, de a történelmi pillanatot se szalasszam el.

     Rögtön az elején észrevehető volt, hogy nem valami szedett-vedett társasággal találkoztam, hanem specialistákkal. Ugyanis az úthiba elhárító csapat összetétele a következő volt: egy kátyútisztító, seprűvel a kezében. Egy fő anyagmozgató, középméretű lapáttal. Egy ember kezében fából készült speciális szerszámot láttam, ami a simítóeszköz funkciót töltötte be, mint később kiderült. A csapat lelke a „nehéz” gépkezelő. A vezetői feladatot a munkafelügyelő látta el, megfelelő láthatósági mellénnyel és szimatszatyorral felszerelve. A bitument szállító gépkocsi vezetője és a figyelőőr tartozott még a brigádhoz. A figyelőőr feladatát nem sikerült megfejtenem, mert folyamatosan bólogatott, evett és telefonált. Persze az is lehet, hogy nagyon fontos tárgyalást bonyolított le reggelizés közben – a fűben fekve. Ez így is maradt ameddig ott voltam. A személyi összetételen kívül az útjavítás fontos részének kell tekinteni a kellő távolságban elhelyezett két-két figyelmeztető táblát, amelyek jelzik, hogy az úton munkások dolgoznak, legyenek szívesek óvatosan közlekedni. Erre a két tábla mozgatása külön specialista nem volt, sorsolással dönthették el, hogy ki viszi előrébb a fontos eszközöket.

     Maga az útjavítás és karbantartás nagyon komoly feladat, hiszen ezeknek a munkáknak az eredményessége hosszú időre befolyásolja az út minőségét, cég jó hírnevét, presztízsét. A munkások ezt jól tudják és meg is tesznek minden tőlük telhetőt. Sokat segít a hosszú évtizedek tapasztalata.

     Az útjavítási folyamat a kátyúk por és kavicstól való megtisztításával kezdődött, amely a seprűs szaki feladata. Kezdésnek megközelítette a lyukat úgy 20m/óra sebességgel, és megtervezte a feladat elvégzésének folyamatát. Először is figyelembe kellett venni a lyuk földrajzi koordinátáit, méretét, mélységét, nem utolsó sorban a ráfordítandó időt. A legnehezebb a seprés irányának az eldöntése volt. Ugyanis ha nem állt kézre, akkor legalább két lépéssel jobbra, vagy balra kellett menni, ami azért nem mindegy az idő függvényében. Elkezdte hát a seprést: egyet jobbról, egyet balról a seprűvel, majd a végén egy csuklómozdulattal a kátyú közepén összegyűlt por és kavics keveréket az árokba pöckölte. De valahogy maradt a kátyúban nem odavaló szemét. Egy nagy káromkodást lehetett hallani, újabb seprés és pöckölés, majd homloktörlés. „A fene egye meg ezt a 30 fokos meleget, mi lesz itt délutánig” - gondolkodott hangosan. A seprés elkészültét jobb kezének felemelésével jelezte a sofőrnek, aki egy dudaszóval válaszolt, hogy vette a jelentést. A gépkocsivezető is pontos mérlegelés után megindult a már steril kátyú felé. Normális esetben közvetlen a kátyú mellett szoktak megállni, de most nem sikerül. Pontosan a lyuk közepén ment keresztül az egyik kerék. A kátyúba ismét szemét került, és tőle úgy két méterrel távolabb állt meg a gépkocsi. Mint megtudtam ez az esetek nagy százalékában így történik, a csapatnál ez a normális. „Nem probléma”- mondja a munkavezető. Ezzel a malőr elintéztetett. Következett a második fázis, amelyben az anyagmozgató játszotta a főszerepet.

     Vállán a lapáttal, biztos léptekkel megközelítette a lenyitott hátsó oldallal közlekedő kocsit, megállt, nézegette a kocsin lévő bitumen mennyiségét, és maga elé tette a lapátot, a nyelére támaszkodott. Mérlegelt és tervezett. Szakmailag meggondolandó, hogy mennyi bitument vesz fel egyszerre. Az ujjain számolt valamin, majd megpökte a tenyerét. A lapátot óvatosan és pontosan a kocsin lévő bitumen végéhez helyezte és egy fél lapátra valót könnyű mozdulattal a kátyúba hajított. A féllapátnyi a hosszú évek tapasztalata, mert ez az optimális mennyiség, amiből sosem kell visszarakni a kocsira. Előfordult már az is, hogy pontosan ennyi kellett az aszfalthiányos területre. Az ördög ott járt a környéken, mert majdnem komoly baj lett.

     A nehéz bitumen a kátyúból kavicsot és porfelhőt vágott ki úgy, hogy az egyik kavics az anyagmozgató orra előtt pisztolygolyóként repült tova. A röppályája úgy alakult, hogy a lőtávolon belül lévő főnök sisakján gellert kapva az autó oldalán landolt. „Miért kell ennyire sietni, és ha nincs rajtam a kobak?” – kiabált a főnök. Azonnal megindult a hibás keresése – ezzel is telt az idő. A munkavezető, mint érintett eldöntötte a vitát. „A hibás a bitumen és a kavics” – mondta ki a végszót. De mivel ezek nem büntethetők a vitát lezárta. A melósok, ha morogván is, de tudomásul vették, mert a főnöknek mindig igaza van. 

      Az anyagmozgató elszámolta magát. Kevés lett a bitumen. Így pótolni kellett. Az előbbi esetből tanulva óvatosabb lett. Ismét fél lapátban határozta meg az optimális mennyiséget (a praxis). A kocsin levő fél lapát bitument levette, és a földre helyezte, majd nyelénél fogva a lyukhoz húzta, és a pépes anyagot a lapátról óvatosan a lyukba borította. „Úgy látom, tudja maga a szabályt” – helyeselt a főnök. Ezzel az anyagmozgató nehéz feladata véget ért, jöhetett a bitumenigazgató.

     Ehhez a művelethez ez esetben célszerszámot használtak. Formára nagyon hasonlít a pékek hamukihúzó eszközéhez. Hogy miért fából készült? Mert ezzel a szerszámmal csak a szabályban előírt mennyiséget lehet elhúzni, vagy tolni – különben eltörik. Tesztelve van. Tehát balesetvédelmi okai vannak. A vas nehéz, ragad stb. Az igazgató a seprűs munkáshoz hasonlóan előbb szemrevételezte a kupacot, majd meghatározta a beavatkozás irányát. Körüljárta, nézegette, majd nekilátott. Előbb tolta a kupacot (hátha eltörik a szerszám), majd húzta. Egy kicsit púpos lett az alkotás, de így szokták, és jelezte a „nehéz” gépkezelőnek, hogy a kátyú elő van késztve a gépi munkára.

     A gépkezelő erre várt. A „kisúthenger” végéhez állt, megfogta a vezető rudat és indított. „Majd én megmutatom ezeknek a portalanítóknak, hogy ki az igazi lyukbetömő” – mondta halkan. Először is besaccolta a lyukhoz vezető legrövidebb utat, mert ugye nem mindegy, hogy hányszor kell átmenni a fekete anyagon. Beállította az általa helyesnek ítélt pozícióba a gépet. De semmit nem bízott a véletlenre. Elment a kátyún túl, és onnan is benézte az egyenest, és odaszólt a munkavezetőnek: „Gazsi, menj má légy szíves a rúdhoz és tedd jobbra a kislányt úgy 3cm-t. Úgy-úgy, kicsit vissza, ne tovább. Nagyon köszönöm” – mondta a gépész úr. Az úthenger megindult a kb. tíz méteres úton. Pöf – pöf – pöf, előre-hátra, előre-hátra. Így ment ez vagy öt percig. A kátyú egy kicsit púpos maradt, de legalább lefolyik az esővíz. Így írta elő a technológia, meg a főnök. „Ezzel a lyukkal is végeztünk” – mondja a gépész úr. Elégedetten állták körül a kormányszínű ruhába öltözött specialisták, majd arrébb mentek vagy öt métert a következő kátyúig.

    Távolról figyeltem e nehéz feladat elvégzésének folyamatát. A kisördög azért motoszkált bennem, odamentem a söprögető emberhez.

-   Mondja bátyám hány kátyút csinálnak meg naponta?

-   Tudja, nem olyan egyszerű ám ez. Meleg van, poros az út, nagy a forgalom, kevesen is vagyunk. Így aztán azt mondta a főnök, hogy annyi lyukat tömünk be, amennyi az időbe belefér. Nagyon fontos a technológiai fegyelem. Betartjuk, mert a főnök szava az parancs.

Nagyállás, 2011. 07. 15.