...amelyben kiderül, hogy Gyulát mennyire nem kímélte a történelem.

A bogarasi kadarka II.

/Az első rész folytatása/

Gyula sosem zárta a lakást, megbízott az emberekben, félteni valója csak a könyvei, és az emlékei voltak. Ebben a faluban egyiket sem lopták.

- Mi lesz a vacsora? – mondta félhangosan, mintha a ház asszonyától kérdezte volna, ahogyan belépett a konyha ajtaján, pedig nem várta senki. Végül is a töltött káposzta mellett döntött, mert így nem kellett tüzet raknia, megmelegedett a rezsón is. A kocsmáros Kati hozott neki még tegnapelőtt egy fazékkal. „Szép asszony ez a Kati, jó bögyös, faros, csak nagyon rátarti. Meg az idő is szalad.” Fejcsóválva elnevette magát.

Ameddig melegedett a káposzta, a könyvek között József Attila összes költeményét kereste. Nem találta. Mérges volt, hova tehette? A nagy keresésben a könyvespolcról egy kis bőr mappa esett ki, benne néhány fénykép. Nézegette őket. Szülők, nagyszülők, rokonok, ismerősök mosolyogtak a fotókon. Egyik képnél megállt, sokáig nézegette. Tudta, hogy ezek az alföldi rokonok, de az egyik kép valaki másra is emlékeztette.  Letette, felvette, forgatta, fel-alá járt a konyhában. Érezte, hogy valaki nagyon fontos személy az, akit látni vél a képen. „Szvetlana” – kiáltott fel, és már pörgött is a film Gyula fejében, Szvetlánáról és a felejthetetlen évekről.

Fehérváron a Romkert bejárata előtt állnak, kéz a kézben. Egy magyar páncélos tiszt, és egy fiatal orosz lány. A tiszt jól beszél oroszul, hisz édesapja hosszú ideig oroszok között élt, kiválóan beszéli a nyelvet, fia is tőle tanulta. A hadnagy életét beárnyékolja, hogy apja járási hivatalnok volt, saját földbirtoka is van. A lány édesapja szintén katona, a fehérvári orosz páncélos hadosztály politikai tisztje. Gyula és Szvetlána egy éve ismerik egymást, hol oroszul, hol magyarul beszélnek, de az orosz a megszokottabb. Titkolt, nagy szerelemben élnek, egyikük szülei sem tudnak róla. De nincs az a titok, ami egyszer ki ne derülne. Egy napon Gyula parancsnoka reggeli eligazításon jelezte a fiatal tisztnek, hogy beszéde van vele, várja az irodájában.  A parancsnok röviden közölte, hogy holnap reggel Budapestre kell utaznia, és jelentkezni új alakulatánál a Kilián laktanyában. Aztán emberségből elmondta azt is a frissen kinevezett főhadnagynak, hogy az áthelyezés a Székesfehérváron állomásozó szovjet páncélos hadosztály politikai tisztjének személyes kívánsága. Elárulta, hogy az ezredes a lányát hazaküldi a Szovjetunióba. Világossá vált Gyula számára, hogy Szvetlána édesapja örökre el akarja választani kedvesétől. A parancsnokához fordult:

- Alezredes elvtárs! Kérem a segítségét, hogy Szvetlánától el tudjak búcsúzni.

- Este hat órakor legyél az Ősfehérvár étterem bárjában fiam.

Gyula kóválygó fejjel jött ki a parancsnoktól, mint egy alvajáró sétált a laktanya másik végébe, hogy elköszönjön kedves harci járművétől, a 007-es számú tanktól.

Egy másik helyszínen hasonló események zajlottak. Zamenszkíj ezredes, a szovjet hadosztály politikai tisztje a reggeli után közölte lányával döntését.

-  A mai nap folyamán készítsd össze a kézipoggyászodat – úgy három napra valót – és holnap reggel felutazol Budapestre, a nagykövetségre, majd az első diplomáciai géppel Leningrádba indulsz a nagyanyádhoz. Nem jössz vissza, egy jó partit találtunk számodra. A többi személyes holmidat néhány nap múlva utánad küldöm. Liebermann főhadnagytól ma este hat órakor az Ősfehérvár bárjában elbúcsúzhatsz. Komoly beosztás vár Budapesten a főhadnagy elvtársra. Most pedig mennem kell.

Szvetlana tudta, hogy vitának helye nincs. Úgy érezte összedőlt a világ. A hangos zokogásra édesanyja lépett be:

- Ne sírj kislányom, majd elmúlik. Elfelejted. Mi sem szerelemből házasodtunk, a szülők akarták így. Fogadd el te is apád döntését.

Este az Ősfehérvár étterem egy csendes sarkában ülnek, mint két halálraítélt. Csak nézik egymást, mintha ezer és ezer fényképet akarnának készíteni a jövő számára.

- Talán a szerencse mégis összehoz bennünket később – próbálja megkísérteni a lehetetlent Gyula.

- Nem! Soha többé nem látjuk egymást Gyula. – mondta zokogva Szvetlána.

Ég áldjon – és kiszaladt a sötét utcára. A főhadnagy egyedül maradt, a fiatalságának filmje itt elszakadt.

Az élete ettől a perctől kezdve örökre megváltozott. A Kilián laktanyában érte az ’56-os forradalom és szabadságharc, de a tényleges katonai műveletekben nem vett részt.  A megpróbáltatások kikezdték az idegeit, 1958-ban egészségi okok miatt leszerelték. Hazament a szülőfaluba, nem várta már senki, szülei közben meghaltak…

Gyula vitéz magába roskadva ült az asztalnál, és mintha valami újra megszakadt volna benne. Odabotorkált a konyhaszekrényhez, felcsapta a nehezen megtalált a József Attila kötetet. A Dunánál című versnél nyílott ki. Ma estére ezt választotta a sors.

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.”

„Aludni kéne, mert még van holnap is tennivaló bőven” – mormogta halkan. Sokáig forgolódott mire elaludt. Gyula vitéz kicsit fáradtan ébredt, sietett az alszegre. A reggeli pálinka és a darab kolbász után egy pohárka kadarkát ivott, és máris indult a bogarasba, hogy befejezze a tegnap abbamaradt metszést. A rizlinget jobban szerette, mert vékonyabb volt a vesszeje, nem kellett annyit fűrészelni, fiatalabb ültetés volt.

Ahogyan ment a szőlő felé a kaptatón, többször is meg kellett állnia. Kicsit fulladt. „Ha odaérek, iszok egy pohárral és elmúlik” – nyugtatta magát. A vén diófánál letette a tarisznyát, ivott egy deci kadart, fogta a szerszámokat és indult a szőlő homokos részébe. A fulladás egy kicsit csendesedett. A mellkasát nyomó fájdalom járta át. Fogytak a sorok, gyarapodott a venyige kéve, de ma nem szólt a nóta. Delet harangoztak. „Ebédelek, azután gyorsan elvégzem”. Ma inkább a kolbászhoz nyúlt, hagymát nem evett. „A kocsmáros Kati megérzi, aztán mit szól” – húzta el a száját mosolyogva.

A sorba igyekezve megint elkapta a fulladás. Vett két mély levegőt, elmúlt. Szép komótosan metszett, fűrészelt, drótkefével pucolta a tőkét. Az utolsó előtti sorba fordult, elment tíz-tizenkét tőkét, amikor a fulladás ismét elkapta. Próbált felállni a térdelésből, de nem tudott. A levegőt egyre nehezebben vette. A vesszőbe kapaszkodott, de lassan elhagyta az ereje. Szeme fanakadt, levegő után kapkodott, de már nem volt levegő… Az olló kiesett a kezéből, maradék erejével a vesszőt szorította, majd a tőke mellé a homokba zuhant.

Gyula vitéz kívánsága teljesült.

Szabadszállás, 2013. 05. 18.