Sok bajom van a verebekkel...

     A napközi otthonnal úgy voltam, mint kutya a pórázzal. Nem szerettem nagyon, de elviseltem. Próbáltam menekülni a napköziből!

  Sokáig könyörögtem édesanyámnak és becsméreltem a „kolhozkosztot”, míg egyszer megunta az örökös nyivákolást, és kivett a „menhelynek” becézett intézményből. Iskola után télen a szoba sarkában álló asztalnál, nyáron az öreg barackfa árnyékában csinálhattam a leckét. Szabad voltam.

   Ötödik osztályba jártam, száz ágra sütött a nap, az udvaron  levő barackfa alatt megpróbáltam a lehetetlent: megtanulni a holnapra feladott leckét. A nehezebb tantárgyaktól szabadultam először. A számtant vettem előre, majd az írás és olvasás, a legvégén az élővilág. A rajzzal nem foglalkoztam, mert ha gyakoroltam, akkor is négyest kaptam, ha nem, szintén. Ez azért történhetett így, mert tanáraim vigyáztak, hogy ne rontsam le a bizonyítványomatt. Jól tudták, hogy a rajzhoz teljesen sötét vagyok.  Élővilágból a veréb volt a következő órára feladva.

     Utáltam a verebet, régebben ezért csináltam magamnak csúzlit, hogy elzavarjam az éhenkórász csapatot. Gyönyörű fegyver volt. Szabályos „Y” alakú ágas eperfából, ehhez volt erősítve a tömör tejgumi – ettől függött az ereje -, majd a végén a bőrből készült kosár, amibe a kavicsot tettem. Édesapám nem helyeselte a csúzlit, mert attól félt, hogy a házak ablakait kilődözöm, neki meg újra kell üvegezni. A „barátom” mindig velem volt, az iskolában a táska alján, máskor a zsebemben.

    A napköziből való szabadulásom utáni első napon egyedül voltam otthon, kimertem tenni az asztalra a fegyveremet, majd nekiláttam a tanulásnak. Szabadabbnak éreztem így magam, a friss levegőn a barackfa árnyékában. Néha a házunk előtti úton egy lovas kocsi ballagott Pincehely felé, egy néni vagy bácsi beköszönt, kérdezett valamit, ritkán a hátsó udvarból kakaskukorékolás hallatszott. „Ez ám az élet, nem az a büdös menhely” – állapítottam meg elégedetten. De az átkozott verebek megint belecsipogtak a szép csendes délutánba. Ezek a lopós ingyenélők rettentő szemtelen állatok. A baromfiudvarban a kukoricát és a búzát dézsmálják, beköltöznek az eresz alá, és ott lármáznak. Nem is hiszem, hogy nem az ember bosszantására teremtette őket a Jóisten. Most is tanulás közben zavarják a tudásra szomjas kisdiákot. Odamerészkedtek a kapun kívül az út szélére, előbb a porban fürödtek jó zajosan, majd elkezdtek csiripelni a kerítés tetején. „No várjatok csak” – gondolkodtam hangosan. Felvettem a csúzlimat az asztalról, beraktam a kavicsot a helyére és célba vettem a csiripelő madarakat. Nem találtam.

     Célozás közben az utcán nem láttam senkit (nem is figyeltem), mégis valaki egetverő nagy sikolyban tört ki. Zsuzsika volt, a faluvégi kislány ment haza felé, a golyó majdnem eltalálta. „Már megint csúzlizol! Megmondom a mamámnak. Nézd meg milyen szégyenbe hoztál, úgy megijedtem, hogy bepisiltem. Nem játszom többet veled!” – kiáltotta be az utcáról. „Hahaha! Szaladj árulkodni. Pisis!” – csúfolódtam Zsuzsival.

   Szegény Zsuzsi egy mellette felpattanó golyótól bepisilt! Szerencsére nem találtam el! Úgy sajnálom. Megint ezek az átkozottak! Nem híresztelem az esetet, talán nem mondja el a nagymamájának. Ha édesapám is megtudja a Juli nénitől, akkor aztán lesz dolga a gyerekkínzó üvegező lécnek. Elhívom inkább moziba, talán megbocsát.

    Már pakoltam a táskába a lecke végeztével, a csúzlit a zsebembe tettem, közben megérkezett édesapám. „No, kész minden, fiam!” „Igen édesapám”. „Akkor menj át a Zsuzsikáékhoz és kérdezd meg a Juli nénit, hogy mikor megy szódáért, mert nekünk is kellene. Majd elmész vele. A csúzlit remélem nem viszed!”

   Hát ez nem hiányzott, ebből hogyan mászol ki nagyokos? – gondoltam. Juli nénihez menet néhány kavicsot szedtem az út porából, eggyel be is töltöttem, hátha lesz valami vadászni való elvetemült veréb útközben. Azon morfondíroztam, mit mondok majd Juli néninek? Mert én nem Zsuzsit akartam megijeszteni, hanem azok a szemtelen csurik az okai mindennek. Ezek az átkozottak, mindent elrontanak. Hazudni pedig nem fogok. Bennem volt a félsz, hogy édesapám megtudja, és akkor elvernek megint, és a csúzlimat is elveszik. Azt pedig nem adom.

   Nagyapám szomszédja, Pista bácsi lovas kocsija zörgött el mellettem, a lovak jó adag lócitromot hagytak az út közepén. „Na, tessék! Majd megint jönnek az ugráló csúnyaságok. Milyen felelőtlenek ezek a falusi lovak.” Zsuzsiék házához közeledve lassabbra vettem a tempót, még mindig azon gondolkodtam, hogy mit mondok Juli néninek. Megint a verebek oldottak meg mindent.

    A ház elé érve vettem észre, hogy az utcai ablakkal egy irányban, a tető szélén két veréb csiripel. „No várjatok csak, nem zajogtok itt sokáig” – gondoltam. Elővettem a töltött csúzlit céloztam…, de megcsúsztam és a kavics egyenesen Zsuzsiék utcai ablakát betörve, valahol a házban ért földet. „Na ezt aztán jól megcsináltam, ebből azt hiszem nagy verés lesz.” A csúzlimat gyorsan zsebre tettem, legalább az meneküljön meg, mert nekem lehet, hogy nem sikerül. Alig, hogy ezt végiggondoltam, máris az utcán volt Juli néni és elkapta a fülemet: „Gyere csak be jómadár, nézd meg mit csináltál?” Lassan a fülemnél fogva behúzott a házba, még a kutya is majdnem megharapott. Közben Zsuzsi odalopózott mellém és halkan csak ennyit mondott: „nem árultalak ám el”. A házban láttam meg az előbbi verebészés eredményét.

    A konyhaasztalnál János bácsi, a szamárcsősz ült, előtte szabályos csatatér, csak a félig tele boros üveg úszta meg épen. Pohárcserepek, az abroszt vörösre festette a kiömlött bor, és János bácsi kezében ott a bűnjel: a kavics. „Jó kavics, a mérete is megfelelő. Igazi, jó töltény. Nem mondok semmit édesapádnak, majd a nyáron eljössz tehénpásztornak. Meg hát a Zsuzsika se legyen egyedül. Jó lövő vagy, a poharat találtad el nem az üveget. No menj.”

    Úgy szaladtam ki a házból, mint akit csúzliból lőttek ki. Juli néniről és a szódáról meg teljesen elfeledkeztem.

Szabadszállás, 2013. 08. 10