A tanyán nincsenek falak...

     A szülői háttér, a falusi környezet, az iskoláimban kapott tudás és útravaló, ezek voltak azok az impulzusok, amelyek eredményeként most azt mondhatom, hogy a szabad gondolkodás híve vagyok. Mint mindenhol, itt is vannak azonban korlátok, mert e nélkül a szabadság anarchiához vezethet. A szabadság korlátiról sokféleképpen lehet elmélkedni.

     Hosszú ideig laktam a Felső-Kiskunsági szikes puszta egyik reprezentatív területén. Az olajfák, a madarak, a gulya, a tiszta, vagy viharfelhős ég, így egyben a szabadság szimbóluma. Ez a puszta. Kitárul a tér és repülhet a gondolat.

     Rögtön kérdésként merül fel, hogy miért kellett eltüntetni az egész magyar tanyarendszert?

      Az akkori aktuális hatalom egyik problémája, a tanyasi ember természet adta függetlensége és a föld szeretete, míg a másik vele összefüggésben, a gondolat szabadsága. A fő ellenség a hatalomtól független életforma, és az emberi elme, ami a nehéz körülmények között is működött. A vidéki kis falvakban és a tanyákon élő ember a természet alkotta farkastörvények szerint élt. Ez volt a szabadság ára és korlátja. De tudomásul vette a maga által választott környezet szabályait, mert így a maga embere lehetett. Nem skatulyában élt, szabad gondolkodás és a szabad mozgás volt az önként vállalt életforma jussa. Mégis volt határ, több is. Elsősorban a föld mezsgyéje, és a haza mezsgyéje. Az egyszerű ember mindig hazáról beszélt. Ezen túl már nem volt ideje gondolkodni, mert a politikát úri huncutságnak tartotta (bölcsek voltak elődeink).

     Az idegen mintát másolva Magyarország háború utáni urai tudták, hogy a vidéket skatulyába kell tenni, és falak közé szorítani, mert csak így lehet kordában tartani. A skatulyát bármikor ki lehet dobni. A vidéki embert kellett meggyőzni, hogy elfogadja a felsőbb szervek akaratát. Többeket szép szóval sikerült rábeszélni, de voltak renitensek is, akik meggyőzéséhez keményebb eszközök kellettek, de a végén ők is beletörődtek a megváltozhatatlanba. Egy nagyon piciny réteg mégis ellenállt.

      A hatalom tervének első pontjaként szerepelt, hogy a vidéki kisembert ki kell szakítani közvetlen környezetéből. Meg kell változtatni az ezeréves szokásrendet, ellenséget kell kreálni a barátokból. Nagy városok kellenek, nagy lakótelepek, nagy gyárak, téeszcsék. A gazdaságosság nem számított. A földeket államosították, az embereket egymás ellen uszították, a tanyákat eldózerolták, a kis falvak egy része elnéptelenedett.

   A vidéki, tanyai ember a városba költözött, leginkább lakótelepre. Kezdetben örömmel, hiszem a jobb és a szebb élet reményével érkezett. Ezt hitették el vele. Egy idő után itt szembesült a szörnyű valósággal, hogy elveszett a gyermekkora, fiatalkora köddé vált, nincs puszta, nincs szőlő, nincs madár, nincs folyó. Beszorult a kényelmes lakótelepi falak közé. Megvolt minden egy helyen, és még gondolkodni sem kellett. Szabadságát elvették, egyedül maradt a négy fal között. A szomszédot nem ismerte, először nem is köszöntek egymásnak. Ez is a falak közé szorítás eszköze volt, hiszen a lakások elosztásakor jól megtervezetten történt a kiutalás. Ahogyan a város vezetői akarták úgy alakult a szomszédok egymáshoz való viszonya, hiszen ők küldték a papírvékony fal túlsó oldalára a lehallgató készüléküket – a besúgót. A szomszéd egy idő után beszédbe elegyedett vele, és meggyőzte, hogy milyen jó ott lakni. Átmosták az agyát. Mire rájött a valóságra már elkésett, és inkább nem szólt, vagy nem mert. Megfásult, mindenbe beletörődött emberré vált a négy fal által szabott biológiai és szellemi karanténban. Eldobható lett, skatulyában tengette napjait. A költöztetők már azt is elfelejtették, hogy a világon van, tárgy lett belőle.

     Néhány kuruclelkű hazánkfia ellenállt, bőrkabátnak, fekete autónak, lakótelepnek. Maradtak a tanyán, fogcsikorgatva, szinte nyomorban élve, de nem engedtek. A falak építői erre is gondoltak. Minden szülő legféltettebb kincse a gyermeke. Ezt használták ki és csábították a városba a hiszékeny ifjúságot. Szövőnők és orvosok lettek a falusi lányokból, mérnökök, pártfunkcionáriusok a fiúkból. A csábító fények közé, a városba költözött az ifjúság. A szülők szomorúan vették tudomásul a megváltoztathatatlan tényt: gyermekeik elhagyták őket. A hatalom a családon belül épített fel egy olyan magas falat, amelyen már nem lehetett átmászni. A gyermekek nem tértek vissza a városból, sőt próbálták rábeszélni a szülőket is, hogy költözzenek ők is a fényes kirakatok világába.

     Egy igazi magyar parasztember, a tanyán nevelkedett öreg mégis maradt. Ült a ház előtti kisszéken és nézte a felhőket. Várt, várt és várt. Nem ment bele abba a skatulyába, amit már gyermekei is szántak neki. Hiszen a gyermekek már olyan falak között nőttek fel, ahonnan nem lehet kilátni. A csalóka fények elvakították a gyengéket, elhagyták a szülőföldet, szülőt és a gyökereket. Haza se nagyon jártak, messze van, nem érnek rá. Egyszer mégis változott a világ.

     A kitartó várakozás meghozta az eredményt. Mostanság, a mindvégig a tanyán maradó emberhez sokat jár az unoka a városból. A nyolcvan fölött járó gazda a kárpótlással szépen kapott vissza az ősi birtokból. Állítólag a nagyszülők „reinkarnációja” az unoka. Az öreg is ebben reménykedik. „Jól érzi magát a földeken. Ő már nem lesz paraszt, hanem vállalkozó.” – mondja nevetve. Egyetemre jár, jövőre végez. Gyógynövényt akar termelni. Nem szeret Pesten. A sok nagy ház, a mindenfajta idegen ember, visszavágyik. Azt mondja, nem jól fizet már az árpa, kukorica, búza. Váltani kell. Csak a fülem volna jobb, sokszor nem értem mit mond?”

Bösztörpuszta, 2012 júliusában.