2010.07.13. 06:33, S. Szabó István
- Forog! – mondta az operatőr, és fél szemével rátapadt a kamera keresőjére.
A riporter azonnal mondandója közepébe vágott. – Jó napot kívánok, kedves nézőim! Ma délután precedens értékű perben születhet ítélet a Fővárosi Bíróság épületében. Tíz perc múlva kezdődik a mindenki által kíváncsian várt…
Ebben a pillanatban a hömpölygő, tárgyalóterembe tartó tömeg elsodorta mind az operatőrt, mind a riportert. A műsor félbeszakadt - valami hülye, készenlétben lévő reklámot azonnal bejátszottak -, így csak azok tudhatták, hogy mi történt a tárgyalóteremben, akik a helyszínen tartózkodtak.
Én ott voltam, elmesélem.
A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt kíváncsi irodalombarátokkal, jogászokkal, szájtátikkal. Zsibongott a tömeg. Néhány vörös ingbe öltözött bácsika álldogált a vádlottak padja mellett, és az ott helyet foglaló társukkal beszélgettek.
Pontosan tizennégy óra harminc perckor lépett be az idős bíró a terembe. Helyet foglalt a pulpituson, feltette szemüvegét.
- Csendet kérek! – mondta határozott hangon, és szigorú tekintetét végigpásztázta a jelenlévőkön. A tömeg elcsendesedett, pisszenést sem lehetett hallani. - A mai tárgyalást megnyitom! Áts Ferenc álljon fel!
Az aggastyán vörös inges felemelkedett ültéből. Vaksin hunyorgott. Zavarában, levetett szemüvegének lencséjét törölgette.
- Áts - reccsent a bíró hangja –, mit tud ön, néhai Nemecsek Ernő haláláról?
- Én arról kérem, semmit sem tudok – suttogta az öreg, és megtámaszkodott az előtte lévő asztalban.
Ekkor furcsa dolog történt. A nézők között helyet foglaló Boka János feltápászkodott ültéből, és botját rázva kiabált. – Hazudik a szemét! Úgy kezdődött, hogy ezek a mocskok ellopták az Ernő golóit, kérem tisztelettel!
- Boka János! Azonnal üljön le! – utasította a bíró. – Nem magát kérdeztem! – majd ismét a vörösingeshez fordult. – Tehát, Áts?
- Lopta a vén Isten! – mondta a Fűvész kertiek vezére. – Szabályos einstand volt az, kérem tisztelettel! Ezt még az a hülye Barabás is tudja!
- Hülye a barátod, a féleszű Wendauer – kiáltotta a vénségesen vén Barabás, korát meghazudtoló fürgeséggel felpattanva székéből –, aki nem tudta cipelni a zászlótokat!
- Kikérem magamnak - üvöltötte a nagy szakállú Wendauer –, hogy egy ilyen aluliskolázott suttyó lehülyézzen! Nekem kérem doktorátusom van!
- Csendet! – mondta a bíró. – Ez nem tartozik a tárgyhoz!
- Hát már hogyne tartozna, bíró úr! – mondta Boka. – Ez a paraszt, a két Pásztor, meg a Szebenics elkapták szegény Nemecseket.
- Ki az a Nemecsek? – kérdezte halkan, sűrű fejremegések közepette Szebenics.
- Mert lopni jött a Fűvész kertbe! – mondta határozott hangon Áts Ferenc.
- Akkor sem kell benyomni a víz alá! – háborodott fel Boka, és botjával dühösen vágott a padlóra.
- Milyen érzékeny vagy bunkókám! – gúnyolódott Áts. – És amikor meg akartátok fújni a csónakunkat, és miattatok fürdött a szőke, az nem számít?
- Ez igaz, Pál utcaiak? – kérdezte a bíró, és várakozón tekintet Bokára.
- Én erre nem emlékszem! – mondta Barabás meglehetősen bizonytalanul.
- Persze, hogy nem emlékszel tuskókám! – fordult felé Áts. – Akkor nézd meg a negyvenötödik oldalon!
A bíró maga elé húzta a regényt, némán lapozta. A teremben csend volt, mindenki érezte, most valami történni fog. Érezték, tudták, hogy lassan elkövetkezik az igazság pillanata, a pillanat, amire sok tíz éve vártak már.
- Valóban! – mondta a bíró nagy sokára. – Nemecsek akkor fürdött először! Boka János ezt mivel magyarázza?
- Az egész a Csónakos ötlete volt – válaszolta Boka lassan, megerőltetve emlékezetét. – Azt mondta, szerezzünk hadizsákmányt.
- Én nem azt mondtam! – kiáltotta Csónakos. – Én azt mondtam, szerezzük vissza a zászlót…, ha jól emlékszem!
- Üljön le Csónakos! – utasította őt a bíró. – Ugye tudják, hogy ez lopásra irányuló bűnszövetkezés, büntetési tétele egytől három évig terjedő fogházbüntetés.
- Hahahaha! – nevetett fel Áts. – Mentek a kaptárba Pál utcaiak! Annyit fogtok ülni, mint Monte Kristóf Iff várában!
- Megint szemétkedsz vörös inges! – ugrott fel Boka. – Hát nem kaptatok eleget a grundon!?
- Csendet kérek! – kiáltotta túl a forrongó hangzavart a bíró. – Tehát? Miért halt meg Nemecsek?
- Ez a szemét, benyomta a víz alá, és megfázott! – kiáltotta Boka.
- Mert lopni akart! – mondta Áts.
- Rohadt bunkó!
- Én vagyok a bunkó, én? – üvöltötte Áts. – Trottyos, vén gazember! Ki a franc hívott benneteket a Fűvész kertbe!? Na mondjad vén huligán, na mondjad!
- Szemét disznó! – kiáltotta öklét rázva Boka. – A grundunkat akartátok! A mi grundunkat! Na gyere…, gyere te mocsok…, gyere ki a bíróság elé, ha mersz!
- Csendet! – kiáltotta a zajongást túlharsogva a bíró. – Azonnal hagyják abba!
De ekkor már senki sem törődött vele! Teljes lett a zűrzavar, mindenki izgatottan kiáltozott, fenyegetőzött. Áts Ferenc Wendauer vállára támaszkodva felmászott az asztalra, és onnan kiáltotta parancsát társai felé. – Vörös ingesek! Fegyverbeeee! Mutassuk meg ezeknek a disznóknak, hogy ki az igazi férfi!
De ekkorra már a Pál utcaiak is csatasorba álltak. A pulpitus és a tanuk széke közti téren fejlődtek hadrendbe, és vezérük parancsát várták.
- Pál utcaiak! Fegyvertársaim! Rohaaaam! – kiáltotta Boka, és felemelt botjával rontott az ősellenségre.
A Pál utcaiak - a változatosság kedvéért -, most a tárgyalóteremből szorították ki a Vörös ingeseket. Többüket megkötözték, volt, akit bottal hagytak helyben. Én, mint semleges nézelődő néhány jelentéktelen taslival - kell nekem piros ingben mászkálnom - szerencsésen megúsztam a dolgot. A fél órás csatának az időközben kiérkező rohamrendőrség vetett véget. Mindenkit begyűjtöttek, rabomobilba ültettek, és beszállítottak a rendőrségre. Az ilyenkor kötelező kihallgatások után, az eljárást vezető Janó nevű őrnagy - nagy irodalombarát lévén - még az est leszállta előtt szabadon engedte mind a Vörös ingeseket, mind a Pál utcaiakat.
Kedves István,
jót szórakoztam. Máskor ne járkáljál vörös ingben ott, ahol verik őket.
Szeretettel: Mila