3.  fejezet.

Reggel van. Már túl vagyunk a reggelin, s azon gondolkodom, hogy Hófehérkével mikor, és hol találkozzak. Nem sok időm volt erre, mert jött Kossuth, és azt mondta, hogy ha már itt vagyok, mossam fel a folyosót, de ne a felmosó fával, hanem úgy, mint régen a kaszárnyákat.

Kérdően néztem rá.

-         Én?

-         Igen, Te, mert alkalmas vagy rá.

-         Tímár, Picasso, soroltam a többiek nevét, Ők miért nem mossák fel a folyosót?

-         Ne, vitáz Velem, Te mosód fel, és kész. Így döntöttem.

(Azt, tudtam, hogy Kossuthtal vitázni nem szabad, mert Vezető, s mindenki elfogadja azt, amit mond. Ő, komoly Ember, de akkor hogy került ide, ennyi tudással, és rálátással a dolgokra. Nem értem, no nem is az én dolgom megítélni.)

-         Nem tudom, hogy régen hogy csinálták, mutasd meg.

-         Én? Én, vezető vagyok, elmélkedek a dolgokon, és parancsokat osztok. Érted Szárnyasló!

-         Jó, jó, akkor ki?

Kossuth komótosan a szóba felé lépeget, eltűnik egy kis időre, és egy Kistermetű Emberkével jön vissza.

-         Ö, ki?

-         A mindenkori Felmosó. - feleli.

-         Hát, akkor megvan. Tessék, komám, itt az alkalom. További jó felmosást.

-         De, én csak megmutatom.

-         Nem, Barátom, Te fogod felmosni a folyosót.

-         Azt, mondtam Négyeske, hogy Tied a lehetőség. Szól közbe Kossuth.

-         Mutasd meg, hogy kell szakszerűen felmosni, Felmosó!

-         Felmosó, elővesz a zsebéből egy nagy rongy darabot, lehajol, leteszi a talajra, terpeszállásba áll, és mint az inga mozog a ronggyal.

-         S, a víz? – kérdeztem.

-         Az, minek, felesleges, és ártalmas.

-         Ne, bomolj, hanem csináld, így sohasem végzel.

nagy püspökünk születésnapjára....

Anyának lenni üdvösség.

2. fejezet.

Kicsit korábban ébredtem, mint a többiek. Még mindenki alutt  Horkoláson, és a szuszogáson más nem hallatszott a szobában. Így, volt idő visszaemlékezni, az elmúlt hónapokra. Szomszéd szobából éles visító hangot halottam. Átmenni nem tudtam, mert az ágyam ráccsal volt körbe véve.

Hisz itt vannak a kulcsok, ezekek ki tudom nyitni a rácsot, és akkor szabad vagyok. (Gondoltam magamban)

Körbenéztem, de sehol se találtam lakatot.

Fogtam a fejem, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Gondolkodni próbáltam. Még egyszer körbenéztem, de lakat sehol.

Ültem, kissé idegesen az ágyon.

Eszembe jutott, hisz azért nincs lakat, mert nem mentem el érte.

Így kezem előre nyújtottam, lábamat kissé behajlítva, nyomtam a kuplungot, és a gázpedált. Számmal utánoztam a motor hangát. Elindultam, hogy megvegyem a lakatott. Félúton jártam, mikor lépéseket, és csörömpölést, zajt halottam a távolból.

Arra emlékeztetet, hogy hozzák az ételt. Leállítottam a járgányomat.

Valaki verete az edényt valamivel, és kiabálta, hogy hozom a reggelit.

Az volt a szokás, itt, hogy minden szobából a legfiatalabb megy ki az ajtóhoz, hogy a reggelit átvegye.

Azt tudtam, hogy minden szoba ajtajára ki volt írva, hogy ki vehet t az ételeket.

Hang egyre közelebb jött. Felismertem, hogy ez csak Bella, az ételkiosztó lehet.

Hangja oly mély volt, mintha vödörből szólt volna, mikor meghallottam mindig mosoly ült a számra.

1.szoba:

Kossuthé. átvette. (tudtam, mert Kossuth, mindig pontosan ott van az ajtónál.

2. szoba:

Bella, áll az ajtóban, és bekiabál.

Tímár, Tímár!

Hallotta, hogy szóltam, hogy jöjjön a kajáért!

Nem tudom, ma reggel mindenki másképpen reagál. Nem, tudom, hogy mi van ma!

Bella, Tímár jön már!

Tímár, lassan csoszogva, húzta lábát úgy ment az ajtóhoz, és átvette az ételeket.

Közben jelez, hogy siet.

3. szoba:

Négyeske, jöjjön. Nem igaz, ma… de nem is folytatom tovább.

-         Négyeske jön már.

-         Mennék, csak be vagyok zárva, nincs hozzá kulcsom.

-         Jól van, ne kiabáljon már maga is.

-         Szólok az ápolónak, várjon.

Bella, int az egyik ápolónak, fülébe súg valamit.

Nemsokára jött az ápoló, előveszi kulcsot, két rács közé bedugja, fordít egyet, és a rács felemelkedik.

-         Szabad vagyok.

-         Igen, szabad, most már Szárnyasló.

Hm, az ápoló tudja a nevemet. De, honnét ismer, ez még rejtély a számomra. Pedig én még nem láttam Őt. Nem ismerem.

Bella, már nagyon mérgesen néz rám.  Megyek már, intek felé.

Átvettem az ételeket, Bella lelkemre kötötte, hogy időben osszam szét, és vigyázzak Furulyásra, mert mikor eszik, akkor remeg a keze, és nem mindig nyitja ki a száját.   

-         Tehát etessem meg Furulyást?

-         Ha meg tenné, örülnék.

Következő órák csendesen teletek, mindenki elfoglalta magát.

Volt a Picassónak egy befejezetlen képe, ő azt folytatta tovább.

Boldog voltam, hisz kaptam egy olyan feladatot, amit nem mindenkire bíznak rá. Tímár, már ott állt az ajtóban, s jelez valamit.

Tímár, sérült volt, így nehezem tudtam kommunikálni Vele. De, egy hónap alatt valamit megtanultam tőle.

Szobatársam, néz ki az ablakon, fejét erősen az üveghez támassza. Csak úgy néz a messzeségbe.

-         Mit nézel?

-         Azt, ott. Látod?

-         Melyiket, mert sokan vannak.

-         Csak azt.

-         Látom.

-         Jó, akkor már elehetsz.

Ma talán el sem hiszik

Háború van a szomszédban...

http://youtu.be/fDA1Ban8aB0?list=U

Pilinszky nyomán......

1. fejezet.

Amikor olvasod a sorokat, a büntetésemet töltöm az egyik zárt osztályon. Két hónap, és szabad leszek. Újra együtt lehetünk, ha szeretnéd. Messze voltál tőlem, ami történt, az megtörtént. Kérted, hogy írjam le, hogy miért kerültem e helyre.

Rossz leírni, mert felkavar, de mivel szerettet, volna tudni, hogy miért nem találkoztunk a reptéren, ezért.

Édes, nagyon kíváncsi volt. Szinte, már fájt a kíváncsisága. Állandóan turkált. Rászóltam, hogy fejezze be a horkolást, és ne legyen kíváncsi. Ez, nem az Ő lakása, ha nem, az enyém. S, ha még egyszer hozzá nyúl valamihez, akkor baj lesz.

Elő vettem a kést, és többször beleszúrtam. Megijedtem, roham jött rám, reszketni kezdtem. Csak néztem, Édest. Felfogtam, hogy mit tettem. Folyt a vér. Ágyneműből a lepedőt kihúztam, és a véres testre tettem. Szerencsére tudtam, hogy a szúrásokat nem mélyen vittem be, így könnyű volt a pár sebet ellátnom.

Édest bekötöztem. Felette sírtam, és többször kértem bocsánatot. Hívtam a Rendőrséget, és a Mentőket.

Tettemet már a Rendőrségen vallottam be.

Hírtelen felindulásból elkövetet Emberölés a bűnöm. Tájékoztatott a rendőrőrmester. Tudomásul vettem, érdeklődtem Édes iránt. Őrmester elmondta, hogy a gyors közbe avatkozásom mentette meg az életét. Különben elvérzett volna. Ezt a Bíróság enyhítő körülménynek fogja fel, és a büntetésem jóval kisebb lesz a törvény által előírtnál. Igen, egyelőre megfigyelésre behoztak ide.

Most az a fura helyzet, hogy nem vagyok örült, sem beteg. Legalább is így érzem.  De, most le kell tennem, mert lépéseket hallok. Lehet, hogy jönnek az ápolók, és az orvosok.

Fél óra után írom tovább a sorokat.

Elmentek, végre. Megvizsgálták a szememet, a fejemet, kezemet, járásomat. Nem mondtak semmit, elmentek. Doki, mondta, hogy jól van négyeske, semmi baj. Csak azt nem tudom, hogy miért hívott így.   Pedig van rendes nevem is. Szárnyasló.

Találtam a folyóson sétálva egy kulcscsomót. Gyorsan körülnéztem, csak Kossuth nézett rám, de Ő legyintet, és tovább ment. Eltettem. Bent a szobában, ahol volt az ágyam nem láttam semmit, csak fehér színt. Ez, jó jel, mert ha fekete szín lett volna, akkor veszélyt jelentene. De, így nincs veszély. Este van már. Mindenki lefeküdt. Picit én is lefeküdtem, hogy lássák, hogy rendes vagyok. Vártam, hosszan vártam. Végre csend lett. Most kihasználva az alkalmat, egy szál gatyában a kulcsokkal a kezemben nekimerészkedtem, hogy sétáljak. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Folyóson senki, tovább haladok, lépcsőn le, balra a kapu felé. Hopp, itt egy rácsos ajtó, jó nagy. Be vagyunk kerítve. Kezem, hát persze. Itt fogok valamit. Eszembe jutott a kezemben lévő kulcsok.

Nincs zár, akkor? -tettem fel magamnak a kérdést-

Lakat. Igen, ez az. Régi emlékek, jó, hogy vannak. Lakat, megmenekültem, hurrá, de csak csendben.

Próbáltam a kulcsokat, hogy melyik nyitja a lakatott. Középső kulcs volt. Kapu nyitva, előttem az Élet. Szabad vagyok. Boldog voltam, hogy kikerültem. Énem, azt sugallta, hogy zárjam vissza az ajtót. Úgy tettem. Időnként jó magamra hallgatni.  Mentem tovább, most már vidámabban. Gatyám lecsúszott, rángattam felfelé, de nem jött. Levetettem. Hű, az anyját mezítelen vagyok, és így sétálok az erdőben. Jó, hogy sötét van. Nem vesz észre senki. Sétálok tovább, egy kapu ismételten, lakattal, úgy ahogy illik. Most már nem ver át. Kinyitottam.

Út jobbra vezet. A fák közt. Jó idő van, kellemesen éri a testemet. Nagyon finom, szinte élvezem. Ni, ni, ott valami mozog, rezzent a lehullott falevelek. Figyeltem, ilyet még nem láttam. Süni volt. Próbáltam megfogni, szúrt. Békén hagytam. Megyek tovább, égre néztem, Hold félálomba volt. Csak az egyik fele fényes, a másik fele még alszik. Sétálok, velem szembe jön Hófehérke. Mosolyog, ő is meztelen.

-         Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

-         Kijöttem, sétálok.

-         Törpék, merre vannak?

-         Alszanak.

Megfogta a kezem, úgy mentünk tovább. Együtt jobb volt. Időnként ránéztem, közben kihúztam magam, hogy lássa, hogy milyen nagy vagyok. Őrület, megint egy kapu. Nem ver át, ezt is kinyitom. Sikerült.  Most az út kettéválik. Elágazásnál egymásra néztünk, megpuszilt.

-         Holnap?

-         Holnap. – válaszoltam.

 Nem tudom, miért, de a Zárt osztály című