2011.04.30. 06:29, ariadne
Olyannak született, mint bárki más, embernek, újszülöttnek, gyereknek. Méhen belüli, mély álomból ébredve, pontosan olyan vakítónak látta meg a fényt, mint a többi csecsemő. Bántónak és zajosnak érzett mindent, az anyaméh csendes oltalma után. Kényelmetlennek tűnt ez az új világ, ő is hangos bömböléssel tudatta a világgal nemtetszését.
Az első években nem számítottak a körülmények, hiszen nem tudhatta, léteznek másfélék is. Közeli ismerőse lett az éhség, és a félelem. Talán már a méhen belüli életben megszokta, így nem volt számára idegen a hangos szó.
Sok testvére volt, először csak idősebbek, később, amikor már óvodába járt, lettek kisebbek is. Megtanulta a harcot, megtanulta megvédeni magát. Később a kiskorában elszenvedett sérelmekért, és hogy a nagyobbak előtt kivívja magának a "nagyfiú" jelzőt, ő is bántotta a kisebbeket. Ez valamiféle megfelelni vágyásban gyökeredzett. Talán nem volt más, mint erőfitogtatás, és valamiféle biztonságérzetre való törekvés. Hiszen jobb volt már tartani tőle, mert visszaüt, ártalmatlan, gyenge kiskorának vége. Legalábbis abban a gyerektársadalomban ez így volt, ahol a napjait töltötte.
Aztán jöttek az iskolás évek. Új gyerekek, mások, mint az utcabeliek. Egészen mások.
Ahogyan nyíladozott az elméje, először a szülein vette észre a különbözőséget. Apja viselkedésén, az anyja ösztönös, indulatos megnyilvánulásain.
Aztán egyszer megkérdezte az anyját, mit jelent a gyakran hallott, undorral kiköpött szó: cigány. Gyakran hallotta, olvasta a szájakról, tekintetekből, főként akkor, ha valami rosszat művelt.
-A magyarok.-mondta az anyja nem meggyőző megvetéssel.-Azok mondják ezt.
-Mi nem vagyunk magyarok?
-De igen.-mondta az anyja. -Magyarok vagyunk.-és kihúzta magát. A gyerek úgy érezte, nem egészen érti ezt.
Az évnyitóra persze, az anyja túlöltöztette, de ettől megint csak más volt. Mint a brazil szappanoperából lopott, dallamos, de furcsán hangzó nevétől is. Más.
Mert hát jó, jó, szeretett volna az anyja legalább egy szép, díszes nevet adni neki, ha már mást, sok mindent nem adhatott, az élet mellé útravalóul.
Próbálta jóra is nevelni, mint hogy lopni bűn, de ez még inkább megzavarta gyermeki gondolkodását. Hiszen a lopás a többi utcabeli gyerek körében olyan "menő", bátorságpróbáló dolog volt.
Csak az iskolában ettek. És estére mindig nagyon éhesek voltak. Ha a nagyobb fiúk"anyagbeszerzésre" mentek, a szomszédos kertekbe, főzött az anyjuk valami vacsoraféleséget, mindegy hogy mit, csak elég legyen. Sokszor a testvérei nevetve mesélték el, mennyire futottak, mert nem volt ritka, hogy kutya kergette meg őket.
Ha iskolába ment, valamiféle szégyenben élt,nem akart ő más lenni, csak olyan, mint a többi gyerek.
De más volt, mint ők. A "magyarok". Talán rosszabb. A tanulás sem lelkesítette. Az anyja betegnek jelentette minden kirándulásnál, mozilátogatásnál, de hamarosan nyilvánvalóvá vált a többiek számára, a hiányzások oka, nem más, csak fizetni ne kelljen. Nincs miből.
A "magyarok" közt nem voltak barátai. Ha valamiféle kapcsolatra törekedett velük az iskolában, nem volt más módja, hogy felhívja magára a figyelmet, csak ha homokkal dobálta őket. Büntetést kapott. Egy idő után már nem bánta, tudatosult benne, hogy ő a "rossz". Talán azt gondolta, az agressziótól tartva, félni fognak tőle, és megpróbálnak vele jóban lenni. Nem fűzte őket össze semmiféle közösségi élmény.
Amikor először lopni ment a többiekkel, már "hasznos" tagjának érezhette magát a csapatnak, mivel bevették őt is a "munkába". Közéjük tartozott. Nem is volt más választása.
Nem volt nagy a zsákmány. Földbe szakadt hagymák, krumpli tövestül, de aznapra elég volt. Már a második napon lebuktak. A kutya is megharapta, a kert gazdája is eltalálta a kapanyéllel, és persze szidalmakkal. Nem sajnálta sem a gazdát, és nem sajnálta saját magát sem. Nem kereste az igazságot. Elfogadta, mint valamiféle törvényt, hogy ők leszedik a más termését, mert éhesek. Felsejlett benne, ők is ültethetnének. Lehetne saját kertjük is.
-Persze, hogy lelopják!
Aztán újra iskola következett. Nem mondta el, pedig kérdezték, hogy kutya harapta a lábát. Nem mondta el, hogy lopni volt.
Más világban élt, és a többi gyerek érezte ezt. Senki nem volt közülük gazdag, mégsem ismerték a szegénységnek azokat a mélységeit, amikor már réges-rég elfeslett a morál, és semmi sem számít, csak a ma, és a tál étel. A most.
Azon az órán, csak egy szót kellett leírni.
-Kinek mit jelent a pénz?-kérdezte a tanárnő.
Sokfélét írtak a gyerekek. Új holmikat.
Jólétet, szabadságot, lehetőséget. A pénz annyi mindent jelenthet, de még sosem gondolkodott ezen.
Végül leírta ő is. Kacskaringós gyerekírással, gondosan, a szót, ami a pénzről eszébe jutott. Mit jelent a pénz?
Becsületet.
Szia Ariadne
Szomorúan olvastam az írásod. Sajnos ismerem azt a területet. Lakótelepen élek és városunk kb 20 %-a az érintett kőrbe tartozik, javarésze a "gettósított" utcák kivételével itt lakik a közel 30 ezres lélekszámú ltp-en. Látom a szegénység diktálta eseményeket, de látom az Audikat, Mercédeszeket és BMV-ket is suhanc kölykök segge alatt. Ez a kettősség riasztja a normális embert, hogy az igazi problémákat lássa.
Mik azok? Még az ötvenes évekbe nyúlnak vissza, amikor erőszakkal szocializálták a cigányságot szétverve a vajda-rendszert, letelepítve őket erővel. Volt persze egy réteg köztük már akkor is akik lopásból éltek meg, de a nagy többségük a vajda fennhatósága alatt becsületes MERT csak lenni. Akkor még, ha egy cigánylány kurválkodott a saját apja ölte meg, ma meg már minden második ősi szakmás cigány, tíz-tizenkét éves korban kezdve a dolgokat. A sokat szidott szocializmus munkára kényszerítette őket és ők el is fogadták ezt jórészt, sokan megtanultak "dolgozni" és sokan igyekeztek asszimilálódni. De engedtük mi ezt? Mindig hangzatos szólamokat mondtak a politikusaink a hétköznapi ember meg csak abból állt, hogy nem magyarként kezelte őket és kirekesztette. Most az irtózatos szegénység az ami vegyíti őket. A fiatalok között már bomlanak a kerítések. Rengeteg a vegyes "'házasság". Ki tudja mi lesz a vége. Sajnos a mai politika erősíti a szembenállást. Kérdezhetnék tőlem, hogy a magam részéről mennyire fogadom el őket? Hát, nem tudom a választ....és ez nagy baj. Normálisan gondolkodónak tartom magam de vélhetőleg a konvenciók...és sajnos a tapasztalatok is.....arra ösztönöznének, hogy ne "keveredjek". Nem tudom a megoldást, mégcsak tippem sincs. A menetelő idióta gárdistákat elitélem és mind börtönbe zárnám - mert az nem megoldás, hogy "progromot" hirdetnek ellenük, de az sem, hogy a nyugdijas bácsika pici kertjét tarrá fosztják - szóval nem látom az alagút végét a témában.
Egy dolgot nagyon szépen fogalmaztál meg és nagyon igazan: PÉNZ = BECSÜLET
gratulálok az írásodhoz